Ameddig polgári kormány van, a globalista érdek helyett a magyar érdek érvényesül.
A nemzetközi helyzet fokozódik. Az emberiség a második világháború előtti helyzetet éli át, most éppen Kína a kihívó és Amerika szeretné globális vezető pozícióját megőrizni. Mint számos más kérdést, a kínai–amerikai (egyelőre csak) kereskedelmi háborút is Donald Trump elnök újraválasztása fogja eldönteni. E sorok írója abból indul ki, hogy a 2016-os minta fog megismétlődni, és a választás kimenetele szempontjából sorsdöntő államokban (főként Ohióban és Floridában) Trump fog nyerni. Négy további Trump-évvel a neoliberális globalizmus anyaországa még jobban eltávolodik az elmúlt harminc év politikájától. Ebben rejlik a neoliberális globalizmussal szemben álló erők esélye, ebben rejlik az a remény, ami a hazájukat és hagyományaikat szerető embereket felvillanyozza.
Orbán Viktor dolgozatának megértéséhez (Együtt újra sikerülni fog – Magyar Nemzet, szeptember 21.) szükséges a nemzetközi környezet ismerete, mivel ez határozza meg Európa és Magyarország mozgásterét. Azt már most érdemes leszögezni, hogy Európának és az EU-nak ebben a globális játszmában nem osztottak lapot. Brüsszel és az EU legerősebb hatalmának számító Németország a maguk – önsorsrontó – módján igyekeznek ugyan a nemzetközi politikát alakítani, ám neoliberális és globalista brosúrájuk a geopolitikai realitások világában idejétmúlt.
Nézzük az európai helyzetet! A brexit megteremtette az EU transzatlanti alternatíváját, Trump elnök újraválasztása esetén Nagy-Britannia várhatóan csatlakozik az USA–Mexikó–Kanada (USMCA) kereskedelmi egyezményhez. Minimum a hollandok és a lengyelek árgus szemekkel figyelik majd, hogy a britek döntésükkel jól, jobban járnak-e.
Németország csak az EU-val együtt tud az Egyesült Államokkal és Kínával egy súlycsoportban maradni, ezért mindent megtesznek a maradék EU egyben tartására. A vén kontinens szerencsétlenségére a dogmatikus németek azonban eltávolodtak Ludwig Erhard szociális piacgazdaságától, és a klímaideológiával gúzsba kötötték gazdaságukat. Ezt látva nem csoda, ha a német cégek térségünkbe menekülnek.
Az atom- és szénerőművek fokozatos lekapcsolása megdrágította az energiát, a benzines és dízelüzemű autók feláldozása munkahelyek tízezreit teszi feleslegessé, a klímaőrület és a politikai korrektség kényszerzubbonyt húz a tudományra, a művészetre és a médiára. Az EU egyben tartásának és a beengedett migránsok „integrációjának” költségét a német adófizetőkből préselik ki, adóemelések után akár még vagyonadó is várható. Ez a dogmatikus neoliberális politika lefojtja a teremtő szellemet, az innovációt és a szabad véleménynyilvánítást.
A német politikusok a kínai mondás alapján minden válságban meglátják az esélyt, így ami nem sikerült az euró megmentésénél vagy a migrációs válságnál, azt most a koronavírus-járványtól remélik. Céljuk ugyanaz, az ever closer union, vagyis a föderális „német Európa” (EU) visszafordíthatatlanná tétele. Nekik mind a 450 millió európai fogyasztóra szükségük van. Ránk is.
Mivel a prognózisok szerint Európa lakossága 2050-re negyvenmillióval csökken, és az európaiaktól a mai trendek alapján nem várható a hiány pótlása, Berlin és Brüsszel nagyszámú idegen népesség betelepítésétől várja a jelenlegi fogyasztói lélekszám fenntartását. Ezért tartják a migrációt európai szinten, ugyanis csak így tudnak „európai megoldást” találni rá. Azt, hogy a lengyel vagy magyar családpolitika a saját nemzet gyermekvállalási kedvét is fel tudja lendíteni, és ezzel vonzó alternatívát kínál az újkori népvándorlással szemben, a szőnyeg alá söprik vagy rosszabb esetben etnonacionalista politikának bélyegzik.
A migrációnál ígéretesebb föderációs eszköz az euró, amely jelenlegi formájában leginkább egy félkész termék. Berlin két legyet üt egy csapásra, amikor az eurózóna déli országainak megmentésére Brüsszelen keresztül immáron uniós eurókötvényeket bocsát ki. Bár ünnepélyesen megesküdtek arra, hogy csak egyszeri hitelfelvételről van szó, a német pénzügyminiszter ezt „jó ötletnek” tartja az EU tartós finanszírozására.
Berlin előremenekül, ugyanis az eurózóna déli része Franciaországtól Görögországig úszik az adósságban, és az északi országok garanciája mellett felvett, újabbnál újabb hitelekből származó friss pénz nélkül finanszírozhatatlanná válna. A neoliberális megszorítások politikája délen elsöpörné az EU-barát kormányokat, így marad a központi bank lélegeztetőgépe. A bűnbeesés megtörtént, az eurókötvényekkel már az eurózónán kívüli országokat is bevonták az adósságunióba. Ezért létkérdés számunkra, hogy ez megmaradjon valóban egyszeri hitelfelvételnek.
A dolce vita finanszírozása persze nem önzetlenségből történik. Ahogyan Kelet-Közép-Európából, úgy az uniós transzferek zöme Dél-Európából is visszacsorog északra, és ami fontosabb, a megszorítások nélküli élet megakadályozza Marine Le Pen (2022. május) és Matteo Salvini (legkésőbb 2023) kormányra kerülését. Ők ugyanis meglovagolnák a franciák és az olaszok euró elleni averzióit, és akár ki is léptetnék országaikat az eurózónából. Le Pen a győzelme esetén már 2017-ben népszavazást ígért erről, Salvini pedig már meg is terveztette az olasz euróbankjegyeket. Pontosan ezért puccsolták meg 2019 nyarán, mert ő nem teketóriázott volna egy párhuzamos valuta bevezetésével.
Orbán Viktornak igaza van, valóban Olaszországban dől el Európa sorsa. Ahogy az 1930-as évek derekán is: Róma akkor az osztrák függetlenség garantálásával egy olasz–osztrák–szerb–magyar–lengyel szövetséget is kiépíthetett volna Németország ellen, ám Benito Mussolini végül mégis a németeket választotta. Most is hasonló a helyzet. Az EU-barát római kormányok Berlint választják, Salvini a V4-országok felé nyitna, és az olasz gazdasági szuverenitás helyreállításáért távolodna el az eurótól.
Az uniópárti dél-európai kormányok víz fölött tartása mellett az adósság felpörgetésével „be lehetne fejezni” az eurót, egységesíteni lehet a betétbiztosítást, a csőd- és felszámolási eljárásokat, majd következhetnek az adóügyi és szociális szabályok.
E célok megvalósításának eszköze az uniós költségvetés és gazdaságélénkítő csomag, amelyeket Berlin lendületből erőltetne keresztül, mondván, nincsen időnk, fogadjuk el gyorsan a demokrácia monitorozását és a költségvetést. A homoszexuális ideológia elfogadásának kritériumával súlyosbított demokráciamonitorozás valójában permanens nyomásgyakorlás a szemükben renitens, valójában szuverenista országokkal szemben.
A V4-országoknak valójában van idejük, így mi ellenkező módon érvelünk: a délieknek nincsen idejük, így önkényes politikai feltételek nélkül fogadjuk el minél hamarabb az uniós költségvetést és gazdaságélénkítő csomagot.
Brüsszelben azt remélik, hogy a becsődölt 7-es cikkely szerinti eljárást most le tudják cserélni a demokráciamonitorozásnak csúfolt új zsarolási eszközzel. Ne legyenek kétségeink, ugyanaz a Soros-hálózat mérné a demokrácia általuk meghatározott teljesülését, mint a Tavares- és a Sargentini-jelentésnél. Azt remélik, hogy ezzel sikerül a magyar (2022) és a lengyel (2023) választásokig a patrióta kormányokat országukban diszkreditálni, egy Európai Egyesült Államok-párti ellenzéket tető alá hozni, és az új, unió- és euróbarát kormányokkal a totális EU eddigi kerékkötőit is beállítani a sorba.
– Van esélyünk ilyen ellenféllel szemben? – kérdezheti az olvasó. Igen, van! – hiszen mi, magyarok már ennél nehezebb helyzetben is helytálltunk, és most sem vagyunk egyedül. Ameddig Budapesten polgári kormány van, országunkban a globalista érdek helyett a magyar érdek fog érvényesülni, kölcsönös előnyök alapján. Ezért érdemes küzdeni. Készüljünk!
Kiszelly Zoltán
A szerző politológus
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
