Az első keresztes hadjárat nemcsak a vallási hevületről és a katonai sikerekről szólt. A korabeli források szerint a keresztény harcosok kétségbeesésükben kannibalizmusra vetemedtek.
Kannibalizmus a Szentföld felé vezető úton
1099 szeptemberében Latakiából – a mai Szíria területéről – küldött levelet egy ismeretlen szerző II. Paszkál pápának. A dokumentum a győztes keresztény hadjárat eseményeit foglalta össze, de különösen súlyos részleteket is tartalmazott. Két alkalommal is arról számolt be, hogy a keresztesek emberhúst ettek.
Az első eset Antiókhiában történt. A város több hónapos ostroma során a sereg annyira legyengült, hogy – a levél szerint – „alig tudtak tartózkodni az emberhús fogyasztásától”. A második alkalom al-Bára és Maʿarrat an-Numán ostromához köthető. Az éhínség elviselhetetlen volt, ezért „a keresztény nép” a muszlim halottak rothadó testét ette.
A levél – amelyet Daimbert pisai érseknek, Saint-Gilles-i Rajmundnak és Bouillon-i Gottfriednek tulajdonítanak – az első keresztes hadjárat egyik legkorábbi latin keresztény forrása. Szerzője szerint Isten választott népe a túlélésért vállalta a legszélsőséges tettet.
A történetírók sem hallgatták el
A latakiai levél nem egyedülálló. Számos történetíró, főként szerzetesek és papok, említést tett a kannibalizmusról. Egyes beszámolók szerint a jelenség több alkalommal is megtörtént, mások csak Antiochiát vagy Maʿarrat an-Numánt említik.
Nem egyeztek abban sem, mekkora volt az esemény súlya. Néhány forrás szerint az egész hadsereg érintett volt, mások szerint csak a szegényebb harcosok vagy peremre szorult csoportok éltek emberhússal. A legtöbb író azonban nem tagadta, hogy a keresztesek valóban kannibalizmust követtek el.
Hit, dicsőség és bűnbánat
A keresztes hadjárat célja Jeruzsálem elfoglalása volt. A korabeli krónikákban azonban a háború nem pusztán katonai műveletként, hanem „fegyveres zarándoklatként” jelent meg. A keresztény harcosokat Isten kiválasztott népének tartották, akik szent küldetést teljesítettek.
Ezért is feltűnő, hogy még a pozitív hangvételű írások is beszámoltak az emberhús fogyasztásáról. Chartres-i Fulcher, a hadjárat pap résztvevője, „borzongva” emlékezett vissza a történtekre. Leírása szerint a latinok „vadul felfalták” halott ellenségük húsát. Úgy vélte, a keresztesek „nagyobb kárt okoztak maguknak, mint az ellenségnek”.
A bűnt azonban követhette bűnbánat. A keresztes hadjáratokról szóló történetek gyakran ezt az utat járják be, bűn, megbánás, majd megváltás.
A Biblia mint értelmezési keret
A középkori beszámolók írói számára a Biblia erkölcsi és narratív mintát nyújtott. A Szentírásban is találhatóak kannibalizmusra vonatkozó részek. Az Újszövetségben az Eucharisztia – Krisztus testének és vérének jelképes elfogyasztása – a megváltás eszköze.
Az Ószövetségben viszont valódi kannibalizmus is megjelenik. Az 5Mózes 28, 53 szerint azok, akik nem tartják be Isten parancsolatait, kénytelenek lesznek „fiaik és leányaik húsát enni”. A büntetést azonban rendszerint követi a megbocsátás lehetősége, mint az 5Mózes 30, 9-ben, amely jólétet ígér a bűnbánó népnek.
A középkori szerzők ezt a mintát követve mutatták be a keresztesek tetteit. A bűn megdöbbentő volt, de nem kizáró ok a megváltásra.
A megváltás ígérete
A Latakiából írt levél szerint a kannibalizmus után Isten „lenézett népére”, akiket hosszú ideje büntetett, majd „kegyelmesen megvigasztalta” őket. Más források is utalnak arra, hogy a bűnt bűnbánat, majd isteni segítség követte.
A szerzetes Róbert beszámolója szerint a keresztesek minden nehézség – belviszály, késlekedés és kannibalizmus – után mégis eljutottak a „tejjel és mézzel folyó földre”, Jeruzsálembe.
A keresztes hadjárat szenvedéssel és próbatételekkel teli út volt. A kannibalizmus szélsőséges és megrázó tettként jelent meg, de a Biblia keretein belül még ez sem zárta ki az üdvösség lehetőségét. A bűnt bűnbánat követte – és Isten segítségével a cél, Jeruzsálem is elérhetővé vált.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
