„Sohasem szabad feladni, ha az embert pacallá verték, és úgy érzi, hogy egy ép csont sem maradt benne, akkor is fel kell állni, és tökön kell rúgni a palit, ne érezze úgy, hogy legyőzött”
Moldova György: Bűn az élet…
Miért beszéltünk kultúrharcról? Miért születnek nagyívű írások a kulturális forradalomról? Miért olvasunk hibrid háborúról, információs hadviselésről? Miért tartjuk fontosnak a „tudatipart”?
Azt hiszem, mindez nem véletlen. Valami tehát van a dologban. Ide tartozik a szoftpolitika kérdése is.
Korunk legelterjedtebb online lexikonja szerint a soft power a következőt jelenti: „A politikában (és különösen a nemzetközi politikában) a puha hatalom a kényszerítés helyett a kooptálás képessége (ellentétben a kemény hatalommal). Más szóval, a puha hatalom magában foglalja mások preferenciáinak formálását a vonzerő és a vonzalom révén. A puha hatalom meghatározó jellemzője, hogy nem kényszerítő jellegű; a puha hatalom pénzneme a kultúra, a politikai értékek és a külpolitika. 2012-ben Joseph Nye, a Harvard Egyetem munkatársa kifejtette, hogy a puha hatalom esetében »a legjobb propaganda nem propaganda«, továbbá kifejtette, hogy az információs korszakban »a hitelesség a legszűkösebb erőforrás«".
A fenti idézet a Wikipédiáról való. Mellette a posztnyugati világ digitális univerzumát a mai hatalomelméleti-szociológiai írásokban a FANG betűszóval jelölik. Facebook, Amazon, Netflix, Google. Ideérthetjük még a Youtube videómegosztót is. Ezek távolról sem csak platformok, hanem innen, Közép-Európából nézve, számunkra kafkai átláthatatlansággal, sokszor önkényesnek tűnő döntésekkel operáló szervezetek. Hogy az algoritmusaik mit hoznak elénk, illetve, hogy egyáltalán mik jelenhetnek meg ezeken a platformokon, alapjában véve határozza meg a gondolkodásunkat. Nemcsak szolgáltatnak, hanem figyelnek is bennünket.
És ne legyen félreértés: a legtöbb esetben nem feltétlenül konzervatív hitvallás szerinti tartalmak és tartalomrészek jelennek meg – pontosan olyan mennyiségben és mértékben, hogy az ne tűnjön propagandának, s hogy a fogyasztó könnyedén az „ez még belefér” álláspontra jutva, szinte észrevétlenül tegye őket magáévá.
Mindezt kiegészíti az éppen aktuális „issue”-t támogató „civil szervezetek” (NGO-k) hada, a hagyományos média, a celebvilág-, illetve a gondolkodó fők irányában a legkülönfélébb alapítványok, intézetek serege. Utóbbiak a tudatipar céghálóját képezik, s nem választott, nem ellenőrizhető hátterükkel, illetve a társadalmi megőrzést és újratermelődést nem támogató elbeszélésmódjukkal a valóságteremtés célját szolgálják. Vagyis, a legyártott virtuális valóság immár egybefonódik a mindennapi életünkkel. Nagyhatalmi – kisállami szempontból (ha úgy tetszik: birodalmi – nemzetállami szempontból) nézve pedig ez a gomolygó, névtelen massza nem az önrendelkezés, az önszerveződés pártján áll. Idehaza van olyan baloldali csillagunk is, aki egyenesen „értelmiségi osztályhatalomról” beszél. Egyesek büszkén a „kritikai értelmiség” névvel illetik ennek az egyvelegnek meghatározó elemét, de olvashattunk már a „globális középosztályról” is. Én azonban Orwell után szabadon inkább csak a Külső Pártnak nevezném őket. Nyugat-Európában már addig sikerült vinni a dolgokat, hogy az ellenkező, vonakodó választók már igazából nevesíteni sem tudják vágyaikat (ha egyáltalán még vannak), mert azok vagy tabusítva vannak, vagy elfelejtődtek a múlt ködében. Így a politikai erőtérben sem artikulálódhatnak olyan választói akaratok, amely a józan ész pártján állnának.
Forrás:latoszogblog.hu
Tovább a cikkre »
