Kárpátalja stratégiai és geopolitikai értéke Mészáros Richárd2025. 01. 16., cs – 19:32
Donald Trump elnökválasztási győzelme után felvetődött annak a lehetősége, hogy a nagyhatalmak közötti megállapodással véget lehet vetni az ukrajnai háborúnak. Ez a gyakorlatban Ukrajna felosztását jelentené – valószínűleg két szakaszban. Az elsőben de facto és talán de jure is elismernék az Oroszország által szerzett területeket. Ez egy csonka és meggyengült államot hozna létre Ukrajna fennmaradó területén.
Ha ez a megkisebbített állam nem esne teljes egészében Oroszország befolyási övezetébe, a felosztás második fázisa magában foglalhatna az államon belüli befolyási övezetek felosztását Oroszország és a NATO keleti szárnyának néhány állama között. Ez potenciálisan további területi megosztottsághoz vezethetne. Az oroszok túl sokat fektettek ebbe a háborúba ahhoz, hogy megelégedjenek a bal parti Ukrajna egy részének megszerzésével. Amit ők akarnak, az a lehető legtöbb terület tényleges ellenőrzése.
A felosztás első szakaszának eredménye valószínűleg egy instabil zóna lenne. A háború olyan játék, ahol az egyik fél nyeresége a másik fél vesztesége, és fordítva. Az ukrajnai háború lényegében arról is szól, hogy egy stratégiai vereség után Oroszországra vagy Ukrajnára nehezedik- e a „területi nyomás”.
Kárpátalja 1919 és 1946 között de jure Csehszlovákia része volt. A petíciók és népszavazások ellenére, amelyekkel a helyi lakosság a Szovjetunióhoz való csatolást követelte, kérdéses e terület Csehszlovákiától való elszakadásának demokratikus jellege. 1991-ben, a Szovjetunió összeomlása után a régió lakosságának több mint háromnegyede népszavazáson követelte az Ukrajnán belüli autonómiát, amellyel Kárpátalja még mindig nem rendelkezik. Az elmúlt években is voltak olyan autonómiatörekvések, amelyeket Kijev – jogosan vagy jogtalanul – felforgatónak vagy oroszbarátnak bélyegez(ett).
Az állam, amelytől Kárpátalja 1946-ban elszakadt, már nem létezik, ahogy az az állam is megszűnt, amelyhez csatolták. És az az eddig tiszteletben tartott államforma, amelyhez ez a régió a Szovjetunió összeomlása után tartozott, szintén eltűnőben van. Ha Ukrajna területe egy esetleges Trump–Putyin-megállapodás után az instabilitás zónájává válik, akkor Kárpátalján is instabilitásra számíthatunk.
Első pillantásra Kárpátalján semmi olyan nincs, ami megmagyarázná, a sztálini Szovjetunió miért akarta ezt a területet, sőt a két világháború közötti Csehszlovákia legelmaradottabb része volt. A régió iránti szovjet érdeklődés katonai-politikai szempontból a stratégiai értékével magyarázható. A szovjet vezetés tisztában volt azzal, hogy Európa fasiszta Németországtól való felszabadítása során milyen nehéz volt átkelni a Kárpátok ívén. A duklai hadművelet az egész háború egyik legnehezebb hadművelete volt. Vagyis háborús időkben a Kárpátokon való harc nélküli átkelés képessége a harci műveletek több hetes-hónapos késedelmének elkerülését, több tízezer katona és rengeteg hadianyag elvesztését jelenti. Bizonyos körülmények között ezek az előnyök döntő tényezők lehetnek egy harci művelet megvalósíthatósága vagy sikere szempontjából.
Ha Csehszlovákia legkeletibb régiója 1946-ban nem kerül a szovjetek kezébe, lehetséges, hogy katonai beavatkozásaik 1956-ban Magyarországon és 1968-ban Csehszlovákiában nem valósultak volna meg, és Közép-Európa háború utáni történelme másként alakult volna. Sztálin nyilvánvalóan nagyon jól tudta, mire készül, amikor egy jelentéktelennek tűnő földdarabot akart hatalmas országához csatolni.
Kárpátalja stratégiai jelentősége ma is nyilvánvaló, főleg a NATO keleti szárnyának védelmének szempontjából. Ez az egyetlen hely, ahol a Kárpátok hegyei nem a szövetség valamelyik tagállamának területén vannak.
Az 1944-es, 1956-os és 1968-as tapasztalatok számunkra is jól szemléltetik a Kárpátok ívének védelmi jelentőségét. Míg az első esetben a németek általi megszállása jelentősen megnehezítette az szlovák nemzeti felkelés menetét, addig 1956-ban a szovjetek – annak köszönhetően, hogy már ők ellenőrizték Kárpátalját – könnyen behatoltak Magyarországra, 1968-ban pedig már senki sem állt ellen nekik.
A laikus vitákban időnként elhangzanak olyan vélemények, hogy fontolóra kellene vennünk Kárpátalja visszacsatolását. Egy ilyen megoldás belátható időn belül nem lehetséges, még akkor sem, ha valaki megkérdőjelezné ezt a régiót mint Ukrajna szerves részét. Az az állam, amelyhez Kárpátalja 1946-ig tartozott, már nem létezik,1993-ban felosztották. A Szlovák Köztársaság nem rendelkezik elegendő erőforrással ahhoz, hogy egy ekkora területet integrálni tudjon az államrendszerébe. Egy föderáció vagy konföderáció létrehozása pedig nem reális, tekintettel arra is, hogy a kárpátaljai régiónak nincsenek kialakult állami struktúrái, sőt még autonómiája sem, valamint a mai Szlovákia és Kárpátalja társadalmi-gazdasági szempontból is nagyon eltérő. Másrészt nem szabad teljesen közömbösnek lennünk az iránt, hogy mi történik a térségben. Az események alakulása a következő években talán igazat adhat azoknak, akik a viszonylag nagy Csehszlovákia két kis államra való felosztásától óvtak. Csehszlovákia azonban a jelen pillanatban nem fog helyreállni, ezért legyünk realisták! Szlovákia nem tudja a kárpátaljai régiót a területéhez csatolni, de számunkra nagyon fontos, hogy másnak az érdekei ezen a területen ne váljanak számunkra hátrányossá, sőt veszélyessé.
Kárpátaljával regionális alapon lehetséges az együttműködés. Ebben a helyzetben azonban nem annyira a szokásos regionális együttműködésről van szó a gazdaság, a szokásos határokon átnyúló kapcsolatok vagy a turizmus területén. Minket elsősorban az érdekel, hogy mi fog történni Kárpátalján a védelem és a biztonság terén. Erre elsősorban a saját területünkön kell tudnunk reagálni, és a határainkhoz közel is tudnunk kell ezt valamilyen módon befolyásolni.
Csakhogy a szlovák politikai és állami elit sajnos nem ismeri a „védelmi kultúra” fogalmát, és megelégszik azzal, hogy a védelmi problémát a drága katonai felszerelések és fegyverek beszerzésére redukálja. Egy gyenge védelmi kultúrával rendelkező fegyveres állam nem képes jobban túlélni egy háborút, de ami még fontosabb, nem képes jobban megelőzni azt, mint egy kevésbé felfegyverzett, de fejlett védelmi kultúrával rendelkező állam. A fegyverek önmagukban nem tanítják meg az embereket arra, hogy túléljék a fegyveres konfliktust, de ami még fontosabb, hogy csak erőszakkal tudják megoldani a problémákat. A fegyverkezés önmagában is növelheti a háború kockázatát. Egy fegyverekkel teli világban csakis a védelmi kultúra az, ami megelőzheti a háborút, vagy csökkentheti annak következményeit.
A szerző a Trend gazdasági lap munkatársa
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
