A Tücsökzene. Rajzok egy élet tájairól című ciklus 67. darabját választottuk ezúttal. A gyerekkorból szól a vers, pontosabban arra az önfeledt létezésre és mindent felfedező látásra visszaemlékezve, amely a gyermek sajátja. A gyermeké, aki a világot csodálatosan gazdagnak és magátó értetődőnek látja.
A SZEM ÖRÖMEI
Szerettem a szép, sima köveket,
nyulak szőrét, a selymes füveket,
jó agyagot, fűzgaly fehér husát,
melyről úgy lejön a bőr, katicák
piros hátát, fekete pettyeit,
elnézni, a halak hogy kergetik
egymást a vízben, hogy játszik a nap
az Ipoly tükrén s a tükre alatt,
fecskefű vérét, kutyatej tejét,
nagy napraforgók oroszlánfejét,
a zizegő szalmavirágokat,
a szomorú és szelíd lányokat,
aranyzöld gyíkok lüktető hasát,
gőz fátylait, felhők habtorlaszát,
a lepkéket, s nagyon a pókokat
s csöves vagy napernyős hálóikat,
s legjobban azokat a perceket,
amikor nem tudtam, hogy mit teszek.
Kép: Borsodi Heni
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
