14 éves korától árva volt. Az is maradt egész életében. Ma is az.
„Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe”.
– írja a Curriculum Vitae-ben. Költőként, magyarként, forradalmárként, szerelmesként, emberként is így járt mindig. A létezését vonták kétségbe.
Ilyen vers, ilyen magyarság, ilyen forradalom, ilyen szerelem, ilyen ember nincs! – hangzott az ítélet újra, meg újra harminckét éven át.
A vallásosoknak Istentagadó suhanc, az ateistáknak klerikális hívő, a nacionalistáknak nemzetközi felforgató, a nemzetközieknek megrögzött nacionalista, a népieknek urbánus nagyvárosi aszfaltköltő, az urbánusoknak földhöz ragadt népi volt.
Nem akart, és ha akart volna, se tudott megfelelni a magyar szellemi élet egyik szektájának sem. Könyveit nem lehetett feltenni egyik jól ismert, agyonelemzett és beárazott irányzat fakkjába sem. Így, hát inkább fel sem került a polcra. Horger Antal kiutálta az egyetemről, Babits egy zsírosdeszkát is nagy nehezen dobott neki, mikor éhezett, a kommunisták pár év után kiátkozták. Használhatatlan ember! – szólt a verdikt. És igazuk volt.
Minden sorával, minden szavával, betegséggel terhelt lelke minden erejével használni akart népének – de felhasználni magát nem hagyta senkinek.
Nyolc mázsás évtized, tengernyi szenvedés, és kölcsönös leszámolás ma ugyanott tartunk.
Ma is ugyanazok a szekták mormolják átokzsoltáraikat egymásra, ma is ugyanazokba a fakkokba kell belefaragnia magát mindenkinek, aki magyar földön szólni és írni akar.
És ma is a polc legaljára, vagy még oda se kerül, aki erre nem hajlandó.
És ebben a nyomorult, belterjes iszapbirkózásban József Attila ma is használhatatlan. Nem tud bunkósbot lenni egyik gittegylet gyűlöletprédikátorainak kezében sem, életművét nem lehet hitelesítő pecsétként rányomni az egymás ellen írt paranoiás vádiratokra.
Mindenki számára van egy kényelmetlen gondolata, egy vállalhatatlan sora, amit nem mer a szájára venni.
Hiszen ki akarna két lezsírozott tender között „nemzeti nyomorról” beszélni a Pasa Park luxusapartmanjaiban? Kire nem nyitná ki Újlipótvárosban az ajróper ernyőt a barna eső ellen, ha meghallja, hogy „pusztul szép fajunk”? S kit érdekel a négyméteres budai mennyezetek alatt nemzeti újjászületésről delirálva, hogyan „tántorgott ki” hatszázezer emberünk? A múlt sebeit feltépkedve magunkon és a másikon, a jövőnek háttal állva egymást marcangolva meghalljuk-e még, hogy
„Multunk mind össze van torlódva
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.”
S a pitiáner pártharcok, az arcba mászó propaganda, a grammra kimért gyűlölet és rettegés pokoli orgiáját vajon mikor ordítjuk már túl, hogy
„Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár
bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!”
Nyolcvan év sem volt elegendő, lassan egy évszázad sem adta meg a „boldogabb éneket”. Fől kéne szabadulni már. De erre a földre a a felszabadítók mindig egyre vastagabb láncokkal érkeztek. Itt felszabadulni nem lehet. Csak magunkat tudjuk felszabadítani. De ehhez végre le kellene rázni magunkról a „fortélyos félelmet” – egymástól.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
