Hűnek maradni a kereszténységhez, a krisztusi tanításhoz, ezt tartom a kereszténység legnagyobb kihívása a 21. században Európában – véli a az erdélyi római katolikus főegyházmegye érseki hivatalába idén februárban Gyulafehérváron beiktatott Kovács Gergely. A Gyulafehérvári Főegyházmegye harmadik érseke, az 1011 éves egyházmegye 83. főpásztora küldetéséről, a hitéletről, az egyházi és világi kihívásokról beszélt a Székelyhon Tv-nek és lapcsoportunknak adott interjújában.
– Mindenekelőtt excellenciás érsek úr hogyléte felől érdeklődöm. Miként sikerült leküzdenie a koronavírus-fertőzést, mennyire volt súlyos az állapota?
– Nem tudom, mennyire látszik, de általában délutánra már elfáradok. Nagyon megviselte a tüdőmet a betegség, sajnos ezt napról napra érzem, időnként szünetet kell tartanom, még az év végéig nagyon oda kell figyelnem. Mindig szerettem sokat dolgozni, most viszont munkatársaim hamarabb kész vannak, és kérdezgetik, alá lehet-e írni dokumentumokat. De megértéssel vannak, mert a munkaritmusom lényegesen csökkent.
– Feltételezem, a betegség lelkileg is megviseli az embert.
– Lelkileg különösebben nem viselt meg, eltekintve az első két naptól. Akkor annyira rosszul voltam, hogy megfordult a fejemben, nem biztos, hogy ki fogok kerülni a kórházból. Bennem volt ez a gondolat. Az orvosokkal, nővérekkel folytatott beszélgetésekből mindig visszatükröződött, hogy mindenkinél más és más a lefolyás, ezért nem is lehet összehasonlítani. A főegyházmegyében több mint negyven pap esett át a fertőzésen, van, aki tünetmentesen túlesett rajta, épp a tesztje volt pozitív, mást bizony hozzám hasonlóan nagyon meggyötört. Szerintem ez személyre szabott: lelkileg nem viselt meg, fizikailag viszont nagyon.
– Február 22-ei beiktatásakor talán nem így képzelte főpásztori szolgálatának megkezdését. Az ünnepi eseményen hívek ezrei töltötték meg a Szent Mihály-székesegyház előtti teret, nem sokkal később azonban kitört a járvány. Mennyiben akadályozta ez érseki teendőit?
– Onnan indulnék, hogy miként képzeltem el, bár valójában elképzelni se volt időm. Többen úgy gondolják, az ember egy hierarchikus ranglétrán halad előre, és egyszer csak eljut – ha eljut – a püspökségig. Azért ez koránt sincs így. Eleinte kezdő, gyakorló pap, segédlelkész, majd esetleg továbbhalad, de a püspökség egészen más dimenzió. És ezzel az ember nyomban szembesül, nincs idő rákészülni. Túlzás lenne, ha azt mondanám, így képzeltem el, vagy úgy. Viszont az igaz, ha el is tudtam volna, a koronavírus-járvány teljesen fölborított mindent. Ahogy mindennapi életünket is teljesen fölforgatta, ellehetetlenítette, ugyanígy van ez az én szolgálatomban is.
Hogy miként és merre, jó lenne tudni válaszolni, de nem tudunk. Gyakorlatilag nap mint nap azzal szembesülök, hogy keressük a megoldásokat, az alternatív lehetőségeket, és sokszor nem találjuk. Ez nagyon megnehezíti a lelkipásztori életet is, mert nem tudjuk, hogyan tovább, nincs rá recept.
– Miként sikerül fenntartania a kapcsolatot az egyháznak a hívekkel ebben a helyzetben, amikor internet nélkül már nehezen lehet elérni az embereket?
– Az egyházi élet teljesen fölborult. A megszokott, normális menetrend – a szentmisén való részvétel, a szentségek kiszolgáltatása – mind elakad, mert a rendelkezések nem teszik ezt lehetővé. Ráadásul ez településről településre változik, karanténba helyezett településeken például csak a szabadban lehet misét bemutatni, legfeljebb húsz személlyel. Ugyanakkor ez arra is ösztönöz bennünket, hogy merjünk egyénileg felelősséget vállalni, dinamikusnak lenni, megtalálni a megoldásokat, természetesen mindig betartva a törvényes kereteket. Nagyon nehéz a kapcsolattartás, elérni a híveinket.
– Méltatói kiemelték érsek atyáról, hogy a Vatikánban megtapasztalta az új, digitális kultúrába való beilleszkedés szükségességét. Miként tud megbirkózni az egyház ezzel a feladattal?
– Mivel a Szentszéknél szolgáltam, mindenképpen megvolt ez az előnyöm, mert hál’ Istennek ezen a területen pár lépéssel előbb vannak, több a lehetőség is. Már lassan nem számítom magam a fiatalabb generációhoz, de nézve itthon a fiatal papjainkat, látom, ez részükről egészen természetes, sokkal jobban kihasználják az IT-világ, az online, Facebook-közvetítés adta lehetőségeket. Amennyire lehet, próbáljuk mi is fejleszteni, igyekszünk élni az online lehetőségekkel, ami nem mindig könnyű, főleg az idősebb generáció számára. Ez nem csak szentmisék közvetítését jelenti, most már egyre több megbeszélést online tartunk meg, ami korábban elképzelhetetlen lett volna. Kellemesen csalódtam, amikor láttam, hogy olyanoknak is sikerült telepíteni egy programot, csatlakozni a világhálóra, akikről nem gondoltam volna. Sajnos ez nem tudja helyettesíteni a személyes találkozást, ez nekünk továbbra is nagy kihívás lesz az egyházi életben.
– Miként emlékszik vissza eddigi életútja fő stációira? Kezdve egészen a szülővárosától, Kézdivásárhelytől Gyulafehérvárig és a Vatikánig, majd ismét vissza Gyulafehérvárra. Ugyanakkor arra a jelképes pályaívre is gondolok, hogy reformátusnak keresztelték, és saját elhatározásából tért át a római katolikus hitre.
– Életemnek minden szakaszában megtapasztaltam a Jóisten kegyelmét. Nem tudom sehol fölmutatni eddigi életutamon, hogy én ezt megterveztem, erre pályáztam, rákészültem, és így elértem azt, amit kitűztem. Szinte paradoxon, hogy mindig másképp alakul, mint amire az ember készült. Reformátusnak kereszteltek, de valójában nem voltam istenhívő, nem hittem Istenben.
Négy év szeminárium után jön a politikai változás, elöljáróim kiválasztanak a tanárok tanácsára, a főpásztor pedig elküld Rómába tanulni. Olyan fordulat volt, amire nem készültem. Hat év alatt ott is azon igyekeztem, hogy degeszre tömjem a tudomány zsákját, amit majd itthon tudjak kamatoztatni. És persze készültem egyházjogból, amiből doktoráltam is, ezen belül az érseki bíróság működéséből. Hazajöttem, eltelt egy év, jóformán neki sem fogtam ennek, és visszarendeltek Rómába, hogy a Szentszéknél szolgáljak a kultúra területén, ami nekem teljesen új volt. Kezdetben öt évről volt szó, majd újabb ötéves hosszabbítás, és lett belőle közel 23 év. És amikor az ember ebbe bedolgozza magát, és úgy érzi, tudja is csinálni, jön a szentatya kinevezése: térj haza püspöknek, érseknek.
Úgy érzem, a Jóisten viccesen mindig odatett valahová, amire nem készültem. De én pozitívan szemlélem ezt, nem csalódva, mert a Jóisten tudja, hogy mit tesz. Nem könnyű, de próbálunk felnőni oda, amit tőlünk elvár.
– Akkor vélhetően az ön számára többletjelentéssel bír a különböző keresztény felekezetek közötti kapcsolatok, az egymás iránti tolerancia, az ökuménia kiteljesítése.
– Eleve ezt éltem meg a családban, ahol a katolikus és a református vallás – sajnos nem együtt, de – egymás mellett élt. Épp ezáltal közelebb érzem ezt az ökumenikus szellemet, és nemcsak, mert ki kell tekinteni más vallásokra is, ezt valóban fontosnak tartom.
A szentszéki szolgálat idején, amikor a Kultúra Pápai Tanácsa keretében a nem hívőkkel való párbeszéd is hozzám tartozott, azt is megtapasztaltam: ha valaki azt mondja, nem tud hinni Istenben, semmiféle transzcendenciában, ez még nem jelenti, hogy rossz ember. Elkötelezheti magát a legszegényebbek, a peremre szorultak mellett, legalább itt próbálva közösen tenni valamit, erről is vannak nagyon szép tapasztalataim. Amíg csak a saját álláspontjainkat mondjuk el, nem tudunk tenni, én sem igyekszem soha meggyőzni valakit az igazamról. Elmondom, hogy miben hiszek, miért vallom azt, hogy így van, de nagyon fontos, hogy meghallgassam, milyen érvei vannak a másiknak, úgymond milyen hitvallása van, és akkor tiszteletben tudjuk tartani egymást. Közben meg kell őrizni az identitásunkat, úgy jó, ha a piros piros, a másik szép zöld marad, és a kettőből lesz színharmónia.
Forrás:kronikaonline.ro
Tovább a cikkre »
