A japán birodalom 1945. augusztus 15-én bejelentett kapitulációjával, illetve a szeptember 2-án aláírt feltétel nélküli megadásával fejeződött be a második világháború. Mindez meglehetősen váratlanul érte a japán népet, amelyet korábban arra készítettek fel, hogy az utolsó emberig harcoljon a szigetországban partra szálló szövetséges csapatok ellen. Voltak, akiket évekig, vagy akár évtizedekig el sem ért a hír (vagy éppen ellenséges propagandának hitték). Ilyen továbbharcoló katonák többnyire a Csendes-óceán stratégiailag kevésbé jelentős szigetein maradtak. Közülük a legnevezetesebb az 1974-ig „hadban álló” Onoda Hiroo története.
Onoda 1922-ben született a Honsú szigetén található Vakajama tartományban, és 18 évesen csatlakozott a japán hadsereghez. Itt hírszerzőtisztté képezték a híres Nakano Iskola Futamata nevű tagozatán, ahol gerillaharcot is oktattak az ígéretes intelligenciájú tiszteknek. Ez a kiképzés később meghatározó szerepet játszott Onoda életében.
A 22 éves Onodát 1944. december 26-án vezényelték a Fülöp-szigeteki Lubang szigetére, ahol azt a feladatot kapta, hogy minden lehetséges módon akadályozza meg, hogy a sziget a szövetségesek kezére kerüljön. A parancs szerint el kellett pusztítania a leszállópályát és a kikötő mólóját is. Onoda egyedül érkezett, de egy már ott lévő japán egységhez csatlakozott. Az ott lévő, magasabb rendfokozatú tisztek azonban nem engedték meg neki, hogy a korábban kapott feladatait végrehajtsa. Mivel az említett infrastruktúra ép maradt, az amerikai és Fülöp-szigeteki csapatoknak nem volt nehéz dolguk Lubang elfoglalásakor.
Lubang szigete napjainkban (wikipedia/Elmer B. Domingo/CC BY-SA 4.0)
A szövetségesek 1945. február 28-án szálltak partra a szigeten, és a japán csapatok nagy része vagy elesett a harcokban, vagy megadta magát. Látva helyzetüket, és bízva gerillakiképzésében, Onoda három társának megparancsolta, hogy tartsanak vele a sűrű dzsungellel borított hegyvidékre, amely az elrejtőzés egyetlen lehetőségét biztosította számukra a mindössze 24 kilométer hosszú és 10 kilométer széles szigeten.
Ezen hónapokban mind a Fülöp-szigeteken, mind a Csendes-óceán más helyszínein még sok helyen tartottak ki hozzájuk hasonlóan japán katonák. Onoda kétely nélkül bízott felettese, Tanigucsi Josimi őrnagy korábbi ígéretében: „Bármi is történjék, visszajövünk érted”, és annak a parancsnak is engedelmeskedett, hogy semmilyen körülmények között nem lehet öngyilkos.
A dzsungelben élő kis csapat először 1945 októberében értesült arról, hogy nincs miért tovább harcolni. A rejtőzködő katonák éppen megint lelőttek egy tehenet – rendszeresen jártak hasonló módon élelmiszert „rekvirálni” a környező településekről –, s akkor találták meg azt a japán nyelvű röplapot, amelyet a falusiak raktak ki a legelőre. „A háborúnak vége lett augusztus 15-én. Gyertek le a hegyekből!” – ez állt a papíron. Onoda és emberei arra jutottak, hogy mindez csak szövetséges propaganda, hiszen ha valóban vége a háborúnak, akkor a helybéliek sem lőnének már rájuk, amikor meglátják őket.
A japán külügyminiszter, Sigemicu Mamoru aláírja a japán fegyverletételi okiratot a USS Missouri fedélzetén, 1945. szeptember 2.
1945 végén már repülőről is szórták azokat a röpcédulákat, amelyen a Fülöp-szigetek védelmével hajdan megbízott japán hadsereg, a 14. területi hadsereg főparancsnoka, Jamasita Tomojuki szólított fel minden japán katonát a megadásra. Onodáék a szórólap tüzetes vizsgálata után arra a meggyőződésre jutottak, hogy az hamisítvány.
A gerillaegységben az első törés csak 1949 szeptemberében következett be: Akacu Juicsi közlegény megelégelte a többévi bujkálást, és otthagyta a többieket. Mintegy hat hónapot töltött ezután egyedül a dzsungelben, majd 1950-ben Fülöp-szigeteki katonáknak adta meg magát. Ezt követően Onodáék még a korábbiaknál is óvatosabban mozogtak, mivel attól féltek, Akacu elárulja őket. Ez annyiban volt csupán igaz, hogy a Fülöp-szigetekről hazaszállított Akacutól megtudta a japán közvélemény és a katonák családjai is, hogy életben vannak.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
