Isonzói vérfürdő: a poklon osztoztunk az olaszokkal

Isonzói vérfürdő: a poklon osztoztunk az olaszokkal

Száz éve vette kezdetét a hatodik isonzói csata, ekkor aratták első és – hosszú ideig utolsó – valódi győzelmüket az olaszok az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai fölött. Az északolasz hegyekben talpalatnyi földekért vívott állóháború tucatnyi csatájának kegyetlensége sokak szerint vetekedett a hírhedt verduni vérszivattyúval. Marco Cuzzi, a Milánói Egyetem történészprofesszora segítségével egykori ellenségünk szemszögéből is bepillantást nyerhetünk az első világháború embertelen borzalmaiba.

Az Osztrák–Magyar Monarchia, Németország és Itália között három évtizede fennálló hármas szövetséget felmondó Olaszország 1915 májusában üzent hadat a Monarchiának, hogy megszerezze azokat az Ausztria–Magyarországhoz tartozó dél-tiroli és dalmáciai területeket, amelyeket a londoni egyezményben az antant nem sokkal korábban odaígért neki.

Doberdói harctér

Az olasz támadás eleinte sikeresnek tűnt, a Monarchia csapatai – befejezetlen védműveiket hátrahagyva – visszavonultak, az olaszok pedig elbizakodottan azt hitték, halálos csapást mérhetnek a meggyengült országra. Az osztrák–magyar csapatok a Karszt-hegység jobban védhető magaslatait foglalták el, ahol kifulladt az olasz támadás, a továbbiakban pedig a nyugati fronthoz hasonló, véres állóháború alakult ki.

Megkerestük Marco Cuzzi professzort, a téma kutatóját, hogy olasz szemszögből is megismerjük annak a frontszakasznak a történetét, ahol százezernyi magyar fiatal is életét vesztette, miközben a korabeli hazai sajtó által csak „áruló taljánokként” lefestett olaszokkal harcolt.

Ami a propagandát illeti, a professzor leszögezte, náluk sem volt másként ez: a sajtó kötelező jelleggel magasztalta a front olasz hőseit. A tudósítók nem írhattak nyíltan a vérfürdőről és arról, hogy milyen körülmények között senyvednek a katonák, ehelyett mesterséges nemzeti pátosz lengte körül az Alpok-béli háborút.

Német szörnyek, osztrák–magyar erőszaktevők

Olyan is volt, amikor a sajtó szimplán hazudott: Cuzzi erre a második isonzói csata alatt, 1915. július 20–23-án végrehajtott sikeres osztrák–magyar támadást hozta fel példának. A Corriere della Sera című, tekintélyes milánói napilap például a kulcsfontosságú Szent Mihály-hegy elvesztéséről és az óriási olasz veszteségekről tudomást sem véve Már közel a siker a Soca menti csatában főcímmel hozott le egyértelmű hazugságokat. De a saját sikerek kitalálása vagy felduzzasztása mellett itt is nagy szerep jutott az ellenség degradálásának: a németeket általában szörnyekként, mesebeli emberevő óriásokként ábrázolták az újságok és plakátok, gyakran bunkósbotokkal, medvebőrben. A Monarchia katonái gyilkosokként, erőszaktevőkként jelentek meg, akiknek arcát eltorzítja a vágy és a gyűlölet. A háború vége felé pedig a „megvert ellenség” képe volt a főmotívum, az egyébként 1918-ban már két éve halott Ferenc József császárt például hazasomfordáló csavargóként ábrázolták – említette Cuzzi.

De visszatérve a harcokra: a két éven át húzódó, kínkeserves állóháborúnak végül a caporettói áttörés vetett véget.

1917 októbere–novembere során a német csapatokkal megerősített osztrák–magyar hadak valósággal elsöpörték az olaszokat,

akik száz kilométernyit voltak kénytelenek visszavonulni a félsziget belseje felé. A vereség azonban paradox módon a várttal ellentétes hatást érte el az olaszoknál. Bár óriási mennyiségű hadianyagot és hadifoglyok ezreit hagyták hátra, a kudarc – ahogy Cuzzi mondta – „fegyverré vált” az olasz vezérkar kezében, meghozta a várva várt politikai egységet: még a békepárti szocialisták is fegyverkezést sürgettek.

Cadorna, a mészáros

Az olasz vezetés és a média korábban a vereséget a harci gázos támadás vagy a túlerő helyett igyekezett saját katonái nyakába varrni, akik gyorsított eljárások után kerültek kivégzőosztag elé. Az új hadseregparancsnok, Armando Diaz tábornok viszont mérsékelte ezt a fajta megtorlást, és emberibb módon kezdett viszonyulni a katonáihoz elődje, a mészárosnak is nevezett Cadornához képest. Diaz a Lövészárkok Lapjában rendszeresen buzdította és tájékoztatta a katonákat, hogy növelje a lelkesedést. Vezetése alatt még a tizenhat-tizennyolc éves fiatal fiúkat is besorozták, új hadosztályokat és hadseregeket állítottak fel. Az antant is elismerte az erőfeszítéseket, francia és brit hadosztályokat vezényelt a Piavéhoz – magyarázta Cuzzi.

Végső áttörés

A vereségek, hátországi sztrájkok és a szervezkedő nemzetiségek miatt megtépázott Monarchia elcsigázott csapatai magukra hagyatva német szövetségesüktől – Vilmos császár katonáit a recsegő-ropogó nyugati frontra vezényelték – még egy utolsó, döntőnek szánt támadást intéztek a megerősített olasz állások ellen 1918. június 15-én, amely egy hét alatt kudarcba fulladt. Ezt követte az utolsó olasz offenzíva, mely során antant csapatok, sőt dezertált monarchiás katonák – csehek – támogatásával minden erejét latba vetve végül áttörték az osztrák–magyar állásokat, és fegyverszünetre kényszerítették Ausztria–Magyarországot.

A háború mérlege borzalmas volt:

az óvatosabb becslések szerint félmillió olasz és 200-300 ezer osztrák–magyar katona halt meg ezen a frontszakaszon, nem beszélve a hadifoglyok tömegeiről.

Őket egyébként mindkét oldal viszonylag méltányos bánásmódban részesítette, nem volt jellemző a kegyetlenkedés sem, bár az olasz hadifoglyok helyzete nehezebb volt, mivel az elszigetelt Monarchia eleve jobban szűkölködött élelmiszerben, mint az antantpiacokhoz hozzáférő Olaszország.

Egyre kiegyensúlyozottabb a kép

Cuzzi beszélt arról is, hogyan emlékeztek az olaszok a nagy háborúra: a hivatalos történetírás a fasizmus évtizedeiben a diadalmas olasz hősökről zengett, kisebbítve az antant segítségét – bár miután szövetségre lépett egykori ellenségeivel, a náci Németországgal, illetve Magyarországgal, árnyalódott ez a kép. A második világháborús vereség után ismét a diadal magasztalása következett – mint az egyesített Olaszország egyetlen, valódi saját győzelme – a hatvanas-hetvenes években pedig a háború borzalmaira koncentráló narratíva uralkodott, talán túlságosan is szélsőséges módon – mondta a professzor. Mostanában ennél kiegyensúlyozottabb az általános kép, a katonák és a civilek mindennapi életére került a fókusz.

A poklon osztoztak

A helyi civilek sokáig őrizték a háború emlékét, hiszen Caporetto után csaknem egy évre az osztrák–magyar és német katonák elözönlötték Észak-Olaszországot, amely magával hozta a minden megszállásra jellemző erőszakot – bár voltak olyanok is, akik a Habsburg-idők iránt érzett nosztalgia miatt együttműködtek az ellenséggel.

Később aztán veterántalálkozókon nyújtottak kezet egymásnak az egykori ellenségek. A vasfüggöny idején olasz részről eléggé nehézkes és ritka volt az érintkezés az egykori magyar, szlovén, cseh és horvát katonákkal, inkább Trentino és Tirol vonatkozásában volt példa sűrűbben hasonlókra. A bajtársi találkozók egyébként általában jó hangulatban zajlottak: a feltörő emlékek és az együttérzés meglepően hamar felülírta a régi ellenségeskedést, de végül is – ahogy a professzor mondta – ez érthető is, hiszen nemzetiségtől függetlenül a földi poklon osztoztak egymással ezek a katonák.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »