Az alábbiakban Korzenszky Richárd OSB emeritus tihanyi perjel megemlékezését olvashatják a június 22–én, életének 93., szerzetességének 74. és papságának 68. évében elhunyt rendtársról, legendás tanárról és nevelőről, Lövey József Félixről.
Szokták mondani, valaki addig él, amíg emlékeznek rá. Amíg beszélnek róla. Nem az örök életről van szó, hanem az emlékezésről. Minden közösségnek megvan a maga saját mondakincse: történetek, adomák, amelyeket szájról szájra adunk, amelyeknek közösségformáló erejük van.
Lövey Félix atyáról diákjai számtalan történetet tudnak. Én diákja nem voltam, de szerzetestársa igen. Ő már javában tanított, amikor mi még csak készültünk. Nyáron csodálkozva néztük a Pannonia motorkerékpárt, amin éppen berobogott Félix atya, sötétbarnára égve, két túra között. Mert a nyár sem a tétlenség ideje. Vízitúrák, gyalogtúrák, kerékpártúrák… Időskorában összeírta, hányszor tette meg a kis kört meg a nagy kört: Rába, Duna, Sió, Balaton, Zala… Sok száz kilométer.
Amolyan „teljesítményember” volt. Pannonhalmi gondnoksága idején naponta kétszer, de volt, hogy háromszor is megtette az utat kisbusszal Ravazd és Pannonhalma között, hogy a munkatársakat elhozza, majd hazavigye. Hányszor elmesélte, hogy Sztálin elvtárs tiszteletére érettségi előtt kirakták az iskolából, így magántanulóként fejezhette be a gimnáziumot, nem kellett utazni Pestújhelyről naponta oda-vissza… És így lett ideje arra, hogy szervezze otthoni plébániáján a ministránscsoportot.
Külön történetek szólnak az ’56-os forradalomról. A Mikszáth téren, a piaristák épületében, ahol a bencés tanárjelöltek is laktak, éppen névnapjának előestéjén, miközben az otthonról kapott krémest falatozták, hallgatták a puskaropogást, a rádió épületének szomszédságában. Felszentelt papként bátran látogatta ő is a sebesülteket a kórházakban.
Voltunk együtt, egy tanári karban. Ő mint tanár, én mint igazgató. Tanárságát úgy élte meg, mint a diákjai pótapja. Ezért is hívták Tatának, majd Faternak.
Ismerte a családjukat. És később sok száz levelet vitt karácsony előtt a postára, nem csak üdvözletekkel, hanem atyai buzdításokkal.
Latinul végeztük akkor még a zsolozsmát. Ő a saját zsoltároskönyvét szétszedte, és a latin szöveg mellé belefűzte a magyar fordítást. Hogy értse is, amit hangosan, közösen imádkoztunk. Életemben nem láttam olyan Békés–Dalos-Szentírást, mint az övé volt. Ronggyá olvasta, szó szerint.
Mindene volt a szentmise. Amikor Tihanyba került, szívvel-lélekkel szolgálta a híveket. Aszófő is hozzánk tartozott már. Adventben mindennap volt ott is hajnali szentmise. Leesett a hó, akkora, hogy autóval mozdulni sem lehetett. Ő hajnalok hajnalán gyalog, szerzetesi ruhában elindult Aszófőre a térdig érő hóban, hogy ne maradjon el a szentmise. A nagy hóban az aszófőiek közül senki nem merészkedett ki otthonról. Félix atya azonban egymagában elvégezte a hajnali szentmisét…
Segített, ahol tudott. Vissza is éltek sokan jószívűségével. Voltak, akik tudták, Félix atyát kell keresni. Ő pedig meggondolás nélkül adott. Csak annyit jegyzek meg: inkább csapjanak be, mintsem az igazi szegényekben bennünket meglátogató Krisztust visszautasítsuk.
Magára nem költött egy fillért sem. De szívesen megitta a „Félix-kávét”: végy egy bögrét, tégy bele három púpozott evőkanál cukrot, tölts rá annyi kávét, hogy a cukrot éppen ellepje. Majd töltsd föl tejszínhabbal, amilyen púposra csak lehet… És mindig volt gondja arra, hogy a munkatársak időben megkapják a járandóságukat.
Nehezen viselte az öregkort. Többször mondta, az Úr példát adott mindenre, csak éppen arról nem, hogyan kell megöregedni.
Egyik diákja, miután halálhírét vette, a következőket írta: „Elhunyt Félix atya, osztályfőnököm, prefektusom, akinek nagyon-nagyon sokat köszönhetek. Pannonhalma csodálatos diákévei után is kísérte életünket ez a fantasztikus tanár és szerzetes. Isten veled, Félix atya, akit mi, a tanítványai Tatának hívtunk, hiszen olyan közel állt hozzánk, mint a szüleink.”
Magam, aki életének több évtizedét közvetlen közelről láttam, csak ennyit fűzök hozzá: sok mindent szeretett volna megérteni, azt is, ami emberi ésszel föl nem fogható. Hiszem, hogy most már belátja, amit életében nem tudott felfogni.
Nyugodjék békében! Emléke legyen áldott!
Korzenszky Richárd OSB
Fotó: Korzenszky Richárd OSB; Veszprémi Főegyházmegye (nyitókép)
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
