Az álhírgyárak működésével sokan nincsenek tisztában, pedig a demokráciára leselkedő egyik legnagyobb veszélyről van szó!
Az álhírekről (fake news) sokat lehet olvasni mostanában. E beszámolók egy része tárgyszerű, de a sok szakzsargon miatt a szélesebb közönség számára nehezen értelmezhető. Egy másik részében az ismeretlentől való félelem vegyül az összeesküvés-elméletekkel és az igazság-magvakkal. A jelen cikk megpróbál tárgyszerűen, mégis közérthetően írni erről az egész világon vírusszerűen terjedő, gyakran választásokat eldöntő jelenségről.
Így működik egy álhírgyár
A politikai álhírgyártás úgy kezdődik, hogy egy agytröszt – amely általában nem köthető hivatalosan semmilyen párthoz – „megrendeli” ezeket egy erre szakosodott tartalom-előállító csapattól. A pénz persze titkos csatornákon keresztül folydogál, így az állami hatóságok nem is tudnak fellépni ellene. A csapat a kijelölt politikai irányvonal alapján, de részben a saját „kreativitására” támaszkodva futószalagon gyártja az álhíreket, amelyekben féligazságokat és hitvány hazugságokat vegyítenek. Így egyrészt hihetőbbnek tűnnek (manipuláció), másrészt jogilag nehezen számon kérhetők.
Az álhíreket először gyakran „független” hírportálokon, blogokon jelentetik meg, amelyek – az adott ország szempontjából – nehezen lekövethető külföldi szervereken futnak. Innét megosztva, vagy akár – bár ez már nagyobb tudást és kreativitást igényel – önálló, „testre szabott” tartalmakat is készítve terítik az álhíreket a jóval nagyobb elérésű közösségi médiában: a Facebookon, Youtube-on, WhatsAppon, Instagramon, Twitteren stb., ahol a politikai aktivisták és szimpatizánsok is továbbosztják azokat. A rendszer így végső soron az offshore cégekhez hasonlít: azonosíthatatlan megrendelői hálóval, anonim módon üzemel. A végfelhasználók sokszor nem is tudják, hogy milyen agyafúrt politikai akcióban vesznek részt; ők csak „olvasták a Facebookon” az álhírt, amit – a saját politikai előítéleteik alapján – igaznak fogadnak el.
Mit lehet tenni?
Ez a legnagyobb kérdés! Egyes döntéshozók úgy gondolják, hogy bár jogilag nehezen megfoghatók az álhírgyárak (a megrendelőik pedig még inkább), azért érdemes ebbe az irányba is lépéseket tenni, a törvényi szigorítások mellett a bűnügyi szervek nemzetközi együttműködését és informatikai felkészültségét is erősítve. Ha globalizált világunkban megállítani már nem is lehet az álhírgyártókat, legalább nehezítsük meg az életüket! A közösségi médiaplatformok persze, hiába szorongatják őket, ügyesen kibújnak a felelősségre vonás alól (ld. Zuckenberg) – ők végül is csak teret adnak valaminek, nem ellenőrizhetik a másodpercenként megjelenő billiónyi új tartalmat. Ha meg mégis csinálnak valamit, az eredmény sokszor még rosszabb: a Facebook például erre találta ki a kommunista házmester-mentalitást idéző feljelentgetéseket és politikailag elfogult cenzúrát…
A másik lehetőség, ami elvben bárki számára nyitva áll, a hírfogyasztói tudatosság erősítése: tanuljuk meg, és tanítsuk meg másoknak is, hogyan lehet kiszűrni az álhíreket (zavaros nyelvezet, rossz helyesírás, „ennyire még az XY sem lehet hülye!”). Tájékozódjunk több forrásból, részesítsük előnyben a hagyományos, patinásabb médiumokat!
Moha
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
