Olvasom a honi sajtóban, látom a közösségi oldalakon, hogy egyre többen kérdőjelezik meg Magyarország NATO-tagságának szükségét. Általam nagyra tartott, nálamnál tapasztaltabb publicisták fejtegetik, talán mégsem volt jó ötlet belépni a szövetségbe.
A Facebook legsötétebb bugyraiban már arról delirálnak, hogyan szállják meg hamarosan a NATO-csapatok Magyarországot, hogy ne Románián vagy Lengyelországon át kelljen fegyvereket küldeni a „nácifasiszta” Zelenszkij-rezsimnek. Hogy a NATO-katonák már itt vannak, vagy, hogy a nagyjából 136 kilométeres magyar-ukrán határ logisztikai rémálom egy aprócska, Kárpátoknak nevezett hegység miatt, azt talán hagyjuk is. Nyilván felesleges messzemenő következtetéseket levonni néhány kanapékáplár (lásd még: foteltábornok, kerevetkadét, pamlagporosz) őrjöngéséből, de
világosan érezhető a közhangulat, nagyon elegünk van a Nyugatból.
Kár lenne tagadni, hogy a magyar társadalom jelentős része finoman szólva is szkepszissel figyeli az ukrán háborús erőfeszítéseket, gyomortáji diszkomfortérzés környékezi, ha Zelenszkij, Biden, vagy von der Leyen megszólal, arról nem is beszélve, hogy a vérmesebbje még szurkol is az oroszoknak. Tudom, a szöveg eddig a pontig bármelyik mainstream liberális lapban megjelenhetett volna, úgyhogy vegyünk is gyorsan egy éles kanyart!
Mondjuk ki végre, a Coca-Cola után talán legsikeresebb amerikai exporttermék, a neoliberális demokrácia bizony alaposan rászolgált a kiábrándulásra.
Egyik nap a képmutatás, másnap már a fogalmatlan idiótaság újabb és újabb csúcsaira hágunk fel és még ki is oktatnak minket demokráciából meg emberségből. Miközben Magyarország története legnagyobb humanitárius akciójával segít Ukrajnán, Kijev simán eltűri, hogy egy helyi erős ember a várárokba dobatja a turulszobrot (felkészül a vereckei millenniumi emlékmű) és nemsokára talán a még megmaradt kárpátaljai magyarokkal is megpróbálja majd ugyanezt. Mindeközben az Európai Unió szempilláját nem rebbenti, holott lassan a székelési szokásainkat is megpróbálják majd leszabályozni. Eszem ágában sincs tippeket adni, de, ha holnap bejelentenék, hogy a komposztálási hatékonyságot szem előtt tartva, innentől legfeljebb kétrétegű slozipapírba törölhetjük majd nemesebbik felünket, különösebben nem is háborodnánk fel. Ez a szokásos ügymenet része. Legújabb kedvencem, hogy az EU mindenféle zöld direktívák miatt úgy tiltaná be üstöllést a füstölést, hogy közben a Nagy Víz túloldaláról irdatlan tankhajókkal importáljuk a földgázt Európába.
LNG egy – füstöltkolbász nulla.
Oldalakon keresztül lehetne még sorolni, miként vált puha fogsággá az egykor oly hőn vágyott nyugati szabadság. Hogyan cseréltük a hónaljszagú párttitkárainkat parfümillatú uniós bürokratákra. Hogyan forralták fel fokról fokra a vizet Közép-Európa kis békái alatt a nyugati banyák, hogyan lett a jólétből rossz lelkiismeret és hogyan adtuk fel a normalitás utolsó bástyáit fapados repjegyekért meg IMAX-moziért cserébe.
Ezzel együtt minimum naivitás, de inkább ostobaság azt feltételezni, hogy 2023-ban bármiféle alapja lenne akár a NATO-ból, akár az EU-ból való kilépésünknek.
Kezdjük az utóbbival! Talán egy évtized múlva eljöhet(ett) volna az idő, hogy érdemi gazdasági érveket lehessen felsorakoztatni a kilépés mellett, de egyszerűen még nem tartunk itt. A háború kitörésével talán már soha nem is fogunk. Teljesen mindegy, hogy merre görbítik az uborkát Brüsszelben és hány Verhofstadtot tesz ki egy von der Leyen. A közép-európai nemzetgazdaságok akkor sem tudnak brüsszeli eurók nélkül működni, ha e függőségi viszony kialakításában az EU-csatlakozás után piacainkat felprédáló Nyugat is vastagon benne van. Az EU-t tehát nem elhagyni kell, hanem helyes útra terelni!
A NATO-val kapcsolatban még egyértelműbb a helyzet. A politikai fősodorban a gondolata sem merülhet fel (hál’ Istennek nem is merül), hogy bármi keresnivalónk lenne az északatlanti szövetségen kívül. Magyarország sem haderejét tekintve, sem gazdaságilag, földrajzilag meg pláne, nem Svájc.
Rendkívül káros illúzió, hogy ezzel a fekvéssel, nyersanyagkészlettel, gazdasági és katonai erővel egyszerűen ki tudnánk maradni a történelemből.
Ez nem azt jelenti, hogy hagynunk kell magunkat belerántani egy háborúba, amihez semmi közünk, de miközben a világ egyértelműen sokkal veszélyesebb hely lett, mint tíz éve volt és lesz tíz év múlva, mint amennyire most az, nem tehetjük meg, hogy egyedül maradunk. A kétségkívül remekül átgondolt magyar haderőfejlesztés gyümölcseit még évekbe telik leszüretelni és utána sem válunk egy csapásra Kárpát-medencei erődítménnyé. Csak nézzünk rá a térképre, kis túlzással nincs szomszédunk, akivel ne háborúztunk volna az elmúlt bő száz évben.
Egy közös katonai szövetség (relatív) biztonságán kívül mi a garancia arra, hogy ez így is marad?!
Lehet olyanokat mondani, hogy a „NATO az USA erőszakszervezete” és én lennék az utolsó, aki kimaradna egy jó kis „amerikázásból”, de meg kell értenünk, katonai létezésünk sokat szidott „nyugati” berendezkedésének jelenleg nincs alternatívája. Ha az olvasóban ezen a ponton netán felhorgadna az indulat, legyen kedves meg is magyarázni. Legalább magának! Mi lenne az az alternatíva? Washington után újra Moszkvához kötjük magunkat? Vagy jöjjön a harmadik út?! Most, amikor újra blokkokra szakad a világ? Netán pajzsokat fel, lándzsákat ki és egyformán teszünk mindenkire? Hunnia non coronat? Ugyanmár…
Mindez nem azt jelenti, hogy a szlovák diplomáciához hasonlóan arccal (és nyelvvel) csak egyfelé szabad tekintenünk.
Némán tűrni, hogy az országot önsorsrontó utakra vezeti a transzatlanti szervilizmus, szó nélkül hagyni a gázvezetékek elleni terrortámadást. A mindenkori magyar kormány számára egyetlen érdek lehet mérvadó: Magyarországé és a magyar népé. Az pedig egyértelmű: a NATO-nak és az EU-nak jelenleg nincs alternatívája!
Hogy lett-e volna más út? Talán! Csata után (és a háború kitörése óta a Facebookon is) mindenki tábornok, utólag viszont nem sok értelme van újra meg újra feltenni a kérdést, hol rontottuk el. Napnál is világosabb, nem ilyen lovat akartunk. Viszont, ha már itt áll az istállóban, nem tehetjük meg, hogy egyszerűen fejbe vágjuk. Nem lesz ugyanis másik! Járhatunk gyalog, amíg a lábunk el nem kopik.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
