Hűha, Decebal, hogy lehetsz te ekkora!

Hűha, Decebal, hogy lehetsz te ekkora!

Nézem a pólót a nagyszebeni hipermarketben, és azon morfondírozom, hogy vegyek-e belőle. Szép sárga, kis futball-labdával, az van ráírva, hogy Hai Romania, és nem kerül sokba. Aztán eszembe jut, hogy poénnak valóban nem rossz, de mikor és hol fogom én ezt viselni? Úgyhogy otthagyom, három üveg román kézműves sört veszek inkább – a nagyszebeni hipermarketben olyan is van –, és egy jófélének ígérkező zakuszkát bónusznak. Aztán iszunk még egy kávét, és útnak eredünk hazafelé. Öt nap semmi, elszaladt.

Még tavasszal mondta a kiadóm, hogy készül a júniusi bukaresti könyvvásárra, és erre azonnal felkaptam a fejemet. Mi lenne, ha mennék veletek, érdeklődtem, hátha beférek potyautasnak, nem jártam még a román fővárosban soha, és igazán kíváncsi vagyok rá. Gyere, mondták, összerakunk valami csinos útitervet.

Nem tudom, miért érdekelnek engem ennyire a kelet- és közép-európai városok. Korántsem mindig szépek, kellemesek vagy barátságosak, de van valami a hangulatukban, ami vonz. Biztos azért, mert a múltat lehetetlen eldobni – huszonöt év a Szovjetunióban nem kevés –, a levegő íze örökre megmarad. Tényleg szinte mindegy, hogy az ukrán, a szerb vagy a román határt lépem át, nem számít, hogy értem-e a nyelvet, percek alatt otthonosan érzem magam, elveszettnek soha. Miközben Nyugaton olykor igen. Ez van. Azt szoktam mondani, hogy öröklötten és a lelkem mélyén monarchista vagyok, ezért járom be Ausztria–Magyarországot Lembergtől Triesztig, Innsbrucktól Brassóig. Bár ez sem pontos, hiszen Bukarest kívül esik valaha volt határainkon.

Mondjuk annak a bizonyos útitervnek a fontosabb állomásai között pont a román főváros volt az egyetlen, amely kívül esett. Úgy raktuk össze ugyanis, hogy tartalmazzon mást is, ahol még nem voltunk, meg olyat is, ahol már igen, és visszavágyunk.

Eddig soha nem voltunk például a Vaskapu-szorosnál. Olvastunk róla Jókainál, filmen is, Decebal dák király sziklába vájt arcmását is megcsodáltuk az interneten. Ezeket látni kell, ha lehet, gondoltuk. Így a nyüzsgő Temesvár érintésével, az első ciorba taraneasca (savanyú marhahúsos zöldségleves) – van, aki ciorba de burtával (savanyú pacalleves) indít – elfogyasztása után az Al-Duna felé vesszük az irányt.

Beérünk a hegyek közé, a táj egyre vadregényesebbé válik – a természet eredendő szépségét ipari romok és kóbor kutyák törik meg minduntalan –, és amint az egyik dombtetőről megpillantjuk végre a szélességes folyamot, muszáj megtorpannunk. A Duna lenyűgöző, és egészen másmilyen, mint amilyennek eddig tudtuk. Nehéz megfogni a legmegfelelőbb kifejezést: nyugodt, méltóságteljes, igazi? Körülbelül így, mindez egyszerre.

Fotó: Gazda Albert / Magyar Nemzet

A bal parti úton haladunk Orsováig, pár megállót beiktatva – egyet az óriás Baross Gábor-emléktáblánál –, és a gyér forgalmat figyelve azon tűnődünk, milyen fura, hogy a tömegturizmus még nem találta meg magának ezt a fantasztikus világot. Jobbról a hol kiszélesedő, hol összeszűkülő folyam, túlnan Szerbia, innen is, onnan is meredek sziklafalak. A falvak és városkák álmosak, porosak, panziók és éttermek alig, benzinkutat sem látunk, pedig igény, nos, az egyre inkább volna rá.

Majd az egyik kanyar után felbukkan a Mrakónia-öböl, és ott néz le ránk a szikláról Decebal. Nagy. Nagyon. Azt csak másnap vesszük észre, amikor motorcsónakkal közelebb megyünk, hogy a bajuszát betonból öntötték ki. Azt írják, tíz évig dolgoztak a művön alpinisták, egymillió dollárba került mindenestül – az oligarcha Iosif Constantin Dragan állta a cechet, oda is vésette a nevét, hadd hajlongjon az utókor –, és a helyiek rajonganak a végeredményért. Csónakosunk addig biztat bennünket büszkén, hogy üljünk össze egy fotóra, mögöttünk a királlyal, amíg meg nem tesszük.

Orsován már van némi turizmus, az ott különösen terjedelmes öbölre szenzációs kilátást nyújtó szálláshelyekkel és néhány motorcsónakossal. Ők olcsón és tempósan végigsöpörnek felmentőmellényezett utasaikkal a szoros legszenzációsabb részén, át a Nagy-Kazánon és a Kis-Kazánon – mióta megvannak a vízi erőművek, a legszűkebb részeknél száz méternél is mélyebb a Duna, a szélesebbeknél ellenben hullámzik, mint a tenger –, és nemcsak Decebalt mutatják meg, hanem az anno őt legyőző, a birodalmát megsemmisítő Traianus kétezer éves tábláját, no meg a kolostorokat és a barlangokat is. A víz és a hegyek gyönyörűek, a nap tűz, a szél fúj, a motorcsónak rohan, az ember szabad.

Fotó: Gazda Albert / Magyar Nemzet

A következő este már a román fővárosban ér bennünket. Útközben megállunk egy ajánlott szerb étteremben – a szerbek tökfejek, a románok kedvesek arrafelé, mondta forrásunk, és mi tagadás, mulya és fafejű a pincérünk –, majd robogunk tovább. A bukaresti körgyűrűtől kacaghatnékom lesz – kétszer egy sáv, sötétség, pusztaság, káosz –, de a vigyor az arcomra fagy, amikor az egyik aszfaltozós szakasznál beleszaladunk egy kőkemény dugóba. Se előre, se hátra. Feldereng, hogy hasonló helyzetben egyszer négy órán át rostokoltunk Déván, de mielőtt komolyan berezelnénk, sikerül feloldaniuk a soroknak a pattot.

Fotó: Gazda Albert / Magyar Nemzet

Elszállásolódunk, és irány a belváros. Először a parlament legendás épületét nézzük meg, tényleg elképesztően nagy ez is, és hogy mégis kevésbé nyomasztó, mint amire számítottam, az talán az esti díszkivilágításnak köszönhető. Bukarestben különben is minden ki van világítva – itt-ott a fák is, ilyet először Minszkben láttam –, és minden hatalmas. Szélesek a sugárutak, magasak a panelházak, tágasak a parkok, hátborzongatóak az adagok a kebabosnál. A könyvvásár is háromszor akkora, mint nálunk a Millenárison. Két dolog van, ami kicsi: a belváros és a templomok. Utóbbiak mindazonáltal szépségesek – a Biserica Stavropoleos főképpen –, előbbiben meg akkora az élet pénteken-szombaton, mintha ki sem tettük volna a lábunkat Budapestről.

Fotó: Gazda Albert / Magyar Nemzet

Bukarest Király utcájában, a strada Lipscani-ban és környékén mintha már nem lakna senki – itt, nálunk is az lesz hamarosan, jegyzem meg szőrmentén –, üzletek, hosztelek, kocsmák, sörözők, mindenféle másmilyen mulatók mindenütt, és hömpölygő embertömeg. A másmilyen mulatókat úgy értem, hogy elfér minden műfaj a klasszikus-népies sörözőtől a romkocsmán, a koktélbáron át az amszterdami típusú night clubokig, melyek utcára nyitott kirakatában karnyújtásnyira vonaglik meztelenül az attrakció. Ezt a helyet kihagyjuk, inkább egy zajos metálkocsma teraszán pihenünk meg, a második estén pedig tágas sörözőt választunk. A Curtea Berarilorban literes csatos üvegben teszik az asztalra a ház szűretlen-pasztörizálatlan világosát, a palack benne van az árban, elhozható. Beülünk még egy különlegesen gazdag sörlappal megáldott ivóba is, de a bevezetett román kisüzemi főzde dolgai kifogytak, angol ale-ekkel kell beérnünk. Ettől legalább rájövök, mi a legnagyobb különbség a budapesti és a bukaresti bulinegyed között: üvöltő britek itt még csak kis számban képviseltetik magukat, a zöm románul hangoskodik. Még nem tudják, hogy egy-két év, és őket is utoléri a sorsuk!

Fotó: Gazda Albert / Magyar Nemzet

A város legérdekesebb része mindazonáltal – a tiszta és kellemes Herastrau parkot, amelyben Michael Jackson-emlékmű is található, csupán szőrmentén van helyem említeni – a Calea Victoriei, a belvárosi főutca, melynek két kilométerén kötelező végigsétálni. Olyan kontrasztok máshol nem fotózhatók, mint itt, egy fényképre komponálható a pusztuló-romosodó panel, a szuperelegáns luxusszálló, a szerény templomocska és a frissen épült üvegpalota. Minden megvan, ami Bukarest, felváltva és egyszerre. Ami meglepő: ez a különös katyvasz sem hangol le, nem rossz-, hanem jókedvet ád. Azt amúgy tudták, hogy a román fővárosban nagyjából annyian laknak, mint a magyarban, bár az alapterülete a felét sem teszi ki Budapestének? Mikor kifelé tartunk belőle, világos lesz, miért. Kertvárosok, családi házak szinte sehol. Csak panelek, panelek és panelek, az egyik túl a felújításon, a másik még innen.

A hazautat nem egy levegővel tesszük meg, megállunk egy éjszakára Nagyszebenben. Azért, mert kimondottan szeretjük ezt a várost. Akkor is szerettük már, amikor a kilencvenes években először jártunk ott, de mostanában még jobban szeretjük. Mióta Klaus Johannis, Románia államfője még polgármester korában felújította, azóta Nagyszeben egész Kelet-Közép-Európa legszebb, legrendezettebb, legbájosabb városa. Ráadásul macskák is grasszálnak az utcán, ami egyfajta bizonyíték: arra, hogy a kóborkutya-probléma végső soron megoldható.

Kiülünk este egy Kispiac téri étterem teraszára, megesszük a túra utolsó ciorba de perisoaráját (savanyú húsgombócleves) – van, aki újfent a ciorba de burtát választja, legalább negyedszer –, és arra gondolok, hogy Szebenbe vissza kell jönni. Hamarosan. De nem is csak Szebenbe. Bukarestbe is, természetesen. Meg az Al-Dunához is. Nem értem, hogyan van ez. Nekem minden városba muszáj visszamennem, ahol jártam valaha.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »