Az előző rész: Előzmények: Usztasáktól Jugoszláviáig
II. Disőcséges védekezés a túlerővel szemben
Az új horvát identitás és a rönkforradalom
Franjo Tudman (1990)
Tudman nacionalista HDZ-je fölényesen nyert az 1990-es választásokon, a szerbeket és horvátokat is soraiban tömörítő kommunista utódpárttal szemben. Utóbbiak programja Jugoszlávia lazább, konföderációvá tétele volt. A HDZ nyitott volt erre, de nem bátortalankodott hangsúlyozni, hogy a teljes függetlenség is benne lehetne a pakliban. A jugoszláv-szerb média a HDZ-t az Usztasák utódjainak állította be, akik vissza akarják állítani az NDH-t és a szerbek tömeges mészárlása következik be a jövőben. Noha ezek propagandisztikus túlzások voltak és jelentősen felhergelték a Horvát Szocialista Köztársaság területén élő több százezer szerbet, a HDZ is adott alapot az analógiáért. Többek között Tudman kijelentette, hogy az NDH is a történelmi horvát függetlenség vágyának egyik manifesztációja volt. Majd a saját magában lévő konfliktust igyekezett a nemzetre is kiterjeszteni és az usztasák és a partizánok szellemiségét megbékéltetni egymással, mondván, mindkettő a horvát szabadságát vágyát szolgálta, csak más elképzelések szerint. Tudman nem csak saját múltjával való megbírkózási kísérletként mondta mindezt, hanem nagyon is reálpolitikai szándékai voltak, ha egyszer függetleníteni akarja ezt az országot. A posztkommunista SDP soraiból rengeteg horvát áramlott át a HDZ győzelme után, annak soraiba, miközben a külföldön élő, javarészt usztasa emigráció tagjait is megakarta nyerni, elsősorban anyagilag. Zágrábnak ugyanis minden apró segítségre szüksége volt, mert nem álltak rózsásan az erőviszonyok. Mivel Horvátország ekkor Jugoszlávia egyik tagállama, így önálló hadsereggel nem rendelkezik. Ellenben a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) ekkor Európa 3.-4. legnagyobb és legjobban felszerelt hadereje, melynek tagjai immár szinte kizárólag szerbek. Egyetlen lehetőségük a Területvédelmi pontok (TO), amelyek Horvátország területén lévő lokális védelmi egységek. Azonban ezeket a HDZ győzelme után a JNA nagyon hamar elfoglalja és fegyvereit elkobozza, leszámítva a szerbek által lakott részeket, ahová a JNA még több fegyvert szállít. S miközben a szocialista jelző eltűnik a Horvát Köztársaság nevéből, és címere és zászlaja is megváltozik, a horvátországi szerbek nem hajlandóak elfogadni ezt. A legnagyobb szerbek által lakott terület a történelmi Krajina, Dalmácia közepén, megkezdi megszervezni önmagát és úgy nevezett SAO-t hoz kétre, azaz Szerb Autonóm Körzetet, aminek vezetője Knini székhellyen Milan Babic lesz. Ezt Zágráb nem fogadja el és rendőröket ( az egyetlen kezében lévő fegyveres testület) küld a SAO területére. Azonban Milan Babic felszólítja a szerbeket és farönköket emelnek az utakra meggátolva a horvát rendőrök bejutását, majd végül a JNA légiereje is csatlakozik a horvátok ellen, amitől már az egyszeri rendőrök visszavonulót fújnak. Ez volt az úgynevezett rönkforradalom.
Szerbek aránya Horvátországban (1991)
Te hol voltál ’91-ben?
HOS egységEz egy nagyon gyakran idézett kérdés horvát veteránok és sokszor civilek között is, akik ebbe a generációba esnek. 1991-re teljesen egyértelművé válik, hogy Jugoszlávia megreformálása lehetetlenné válik. Szlovénia és Horvátországgal nagy erőkkel kezdi meg a függetlenség kinyilvánításának előkészületeit, miközben a Krajnai SAO mellett a Nyugat-Szlavóniai SAO is létrejön még több ellenőrzést gyakorolva szerbek által horvát területek felett. A legnehezebb helyzetben Kelet-Szlavónia van, ahol az etnikai arányok rettentően vegyesek a horvátok, szerbek és magyarok között, így egy egységes SAO területi kikiáltása nem lehetséges, ellenben az etnikailag kevert falvak és városok között és bennük a feszültség egyre inkább nagyobb, főleg miután a JNA csapatai is rendfenntartó erőként bevonulnak a területre. A JNA inkább katalizátora a konfliktusnak, amely a horvátokat teszi felelőssé a feszültségért, olyan területeken is, ahol kisebbségben vannak. A JNA a horvát rendőröket nem engedi be a területekre, vagy elfogja őket, miközben szerb civileket fegyverez fel. 1991 márciusában a Krajnai SAO északi részén, a festői Plitvicei-tavaknál megtörténik az első fegyveres összetűzés a horvát rendőrség és felfegyverkezett szerbek között. Megvannak az első halottak. Tudman a Nyugat szimpátiájában bízik, sok mást nem is tehet, tudja, hogy gyakorlatilag letolt gatyával várják a JNA erőit.
Eközben az usztasa emigráció tagjai tetemes összegeket küldenek a HDZ-nél radikálisabb, usztasa-szimpatizáns HSP-nek, amely megkezdi szervezni az első paramilitáris egységet a Horvát Védelmi Erőket, vagyis a Hrvatska Obrambene Snage-t vagyis a HOS-t. Nem véletlen a betűszó azonosság az egykori Usztasa hadsereggel. A HOS fekete egyenruhás, Usztasa köszöntést használó (Za Dom Spremni) első egységei 1991 elején díszmenetben mutatkoznak be a zágrábi Jelasics téren, horvát civilek nagy ovációja közepette. Tudman nem engedheti meg magának, hogy egy szélsőségesebb ellenzéki párt profitáljon ebből, ezért hamar nekilát a hivatalos önkéntes csapatok létrehozásának, főleg miután már vér is folyt. Ez lesz a ZNG, amely hivatalosan a Belügyminisztérium alá tartozik, elvégreZNG-sek 1991-bentovábbra is hivatalos hadsereg nélkül létezik az ország. A fegyvereket nagyrészt fű alatt szerzik be a horvátok németektől, magyaroktól és még pár, velük szimpatizáló országtól, amelyek nem hivatalosan teszik mindezt. A HOS az usztasa emigráción keresztül és a feketepiacról jut fegyverhez. 1991 közepére Horvátország egy szélsőjobboldali ellenzéki párt által irányított HOS-sal és a Belügy alá sorolt önkéntes gárdával, a ZNG-vel várja a létszámfölényben lévő, nehézfegyverekkel, légierővel, haditengerészettel felszerelt JNA-t. Szlovénia és Horvátország 1991. június 25.-én kikiáltja függetlenségét. A JNA csapatai megindulnak, első körben Szlovéniába, amely szerencsésen védte meg a TO-kat a területén és elegendő fegyver állt rendelkezésükre. Sem Szlovénia nagysága, sem a szerb kisebbség hiánya nem volt érdeke Milosevicnek, hogy ott pazarolja az erőit, ezért 10 nap után visszavonulnak onnan. Az a bizarr helyzet áll elő, hogy a Szlovéniából visszavonuló JNA erőknek Horvátországon keresztül kell hazajutniuk. Tudman miniszterei közül követelik azok megállítását a ZNG-s erőkkel, valamint a területükön lévő elfoglalt TO laktanyák megtámadását, hogy fegyvereket szerezzenek. Tudman vonakodik. Ennek oka, hogy pár elcsent AK-vel rendelkező önkéntes nem biztos, hogy a legjobb tankok ellen, valamint még mindig a Nyugat szimpátiájára épít, akiknek a szemében nem akar agresszornak feltűnni. Már csak azért sem mert az európai vezetők ekkor Jugoszlávia pártján állnak, az ország szétesését meggátolnák és a szeparatista törekvések elfolytásában zöld utat adnak gyakorlatilag a belgrádi vezetésnek. A JNA csapatok melyek pár hét múlva horvátokat fognak lőni, gondttalanul vonulnak végig a Horvát Köztársaság területén. Leghíresebb atrocitás Eszéken történik, ahol horvát civilek próbálják autókkal és buszokkal elállni a JNA tankjainak az útját. Erről készült az ominózus jelenet, ahol egy kis piros fiáton átgázol a JNA tankja, kilapítva azt. Közben Belgrádban már tervezőasztalon van Horvátország inváziójának katonai terve.
A Nagy-Szerb invázió
A terv egyszerű volt. A JNA a szerbek által birtokolt SAO-k felől és Kelet-Szlavóniából megkezdi az inváziót Horvátország középső területei felé, ahol az elfoglalt TO laktanyák közelébe érve, elvtársaik onnan kitörnek és besegítenek, csatlakozva az invázióhoz. Zágrábot és Horvátország minimális észak-nyugati részét meghagyják, de az ugynevezett Virovitica-Karlovac-Karlobag tengely mentén létrehozzák Nagy-Szerbiát. A támadás 1991 augusztus folyamán nagy erőkkel indul meg és nem meglepő módon a Krajnai, Nyugat-Szlavóniai SAO-k területén, mint kés a vajon halad át a Jugoszláv Néphadsereg. Másik frontvonal Horvátország déli csücskén zajlik Dubrovnik környékén, ahol a szerb-montenegrói erőkkel támogatva foglalják el a Dubrovnik környéki területeket és kezdik meg a történelmi város ostromát. Dalmácia közepén a Krajnai SAO-ból kijőve területeket foglalnak el a JNA erői egészen Zadar határáig, beleértve a stratégiai fontosságú Maslenica-hidat is, ezzel elvágva az összeköttetést Dalmácia, Dél-Horvátország és a központi Zágrábi vezetés között. Északabbra Gospicnál viszont nem várt ellenállásba ütköznek a helyi ZNG és HOS önkénteseitől, ahogy Karlovac határában is hasonló módon a ZNG-sek megtorpantják a Nagy-Szerb gőzhengert. Nyugat-Szlavóniában elvágják a kulcsfontosságú autópályát, ami Kelet-Szlavónia felé juttatna erősítést, márpedig a helyzet itt a legkegyetlenebb. A JNA sorra foglalja el a horvát és magyar falvakat, amelyek hősiesen tartóztatják fel a hatalmas túlerőt, holott önkénteseken, helyi civileken és rendőrökön kívül nincs, aki szembeszálljon az iszonyatos túlerővel és tankok hadával. A HSP és a HDZ-ben is teljes országos mozgosítást követelnek Tudmantól, aki azonban még mindig politikusként vonakodik és az Európai Közösség előtt akar jószínben feltűnni és kivívni azt, hogy ismerjék el a világ országai Horvátországot független államnak. Erre azonban nem hajlandóak és a konfliktus lecsendesítése érdekében fegyverembargót vezetnek be Jugoszlávia területére. Ez azonban a horvátokat hátrányosan érinti, míg a jól felszerelt JNA-nak előnyt ad. A világot megmozgatja a horvátok elkeseredett harca és a földgolyó minden tájáról harci tapasztalattal rendelkező, vagy arra vágyó civilek ezrei özönlenek a HOS és ZNG soraiba önkéntesnek, hogy egy nemes ügyben segítsenek. A világsajtó híreibe mégis leginkább a nemzetközi neonáci önkéntesek okán kerül be a hírekbe a háború, ahol a HOS soraiban vígan masírozhatnak SS egyenruhában, horogkereszes zászlókkal és felvarrókkal a soraikba áramlók. Többségében azonban mégsem ez a jellemző. A közel 3000 fős külföldi önkéntesek közül, becslések szerint mindössze 200-300 ember érkezett neonáci meggyőződésből. A ZNG sorait is gyarapítják a világ önkéntesei, jópár magyar származású is, ahogyan a HOS-ra is igaz. Főleg miután Kórógy és Szentlászló magyar lakta településeinél is ádáz etnikai tisztogatás és brutális harcok kezdődnek. Mivel Horvátország hivatalosan nem elismert ország, így minden önkéntes, aki harcol, a nemzetközi jog szerint terroristának minősülnek, így ha Horvátországot nem sikerül nemzetközileg elismertetni, mindannyiójukra börtön vár. Ezzel a tudattal vállalják sok ezren a harcot és sokszor a halált a reménytelen szerb hadigépezet ellen.
Nagy-Szerbia terve az invázió után
A laktanyacsata és Vukovár eleste
Vukovárban alakul ki a legnagyobb vérfürdő, aminek 1991 augusztusa óta tart az ostroma. Ez az egyetlen jelentősebb város Eszék előtt, amelyet szintén jelentős támadások és bombázások érnek már. Vukovár kicsi városa mérhetetlen mennyiségű szerb erőt köt le, miközben a védők száma elenyésző, és még mindig csupán könnyü fegyverzettel rendelkező HOS-osok, ZNG-sek, rendőrök és civilek védik a légierő, haditengerészet, ágyúk és tankok ellen. Az inzáviónak jugoszláv részről már rég Horvátország közepén kellett volna zajlania, de a TO laktanyákat birtokló JNA csapatoknak még esélyem sem volt onnan kitörni és becsatlakozni a messze háborúzó fő hadtestekhez. Egy jelentősebb nagyvárost sem sikerült elfoglalni a JNA-nak. Eszék és Gospic kitartott iszonyatos pusztítás és áldozatok árán, ahogy Zadart sem sikerült elfoglalni sem a légierő sem a haditengerészet támogatásával és Dubrovnik is hasonló helyzetben volt. Vinkovcit körülölelő falvakat és Eszék alatti falvakat sikerült csak elfoglalni, hogy egyáltalán az alakuló ostromgyűrű részben formát öltsön és Észak-Krajnában lévő horvát gócot tudták csak felszámolni. A JNA besorozott szerb katonáinak többsége a háta közepére sem kívánta a háborút. A golyófogónak használt magyar kisebbség sokszor dezertált és állt át a horvátokhoz. Milosevic úgy döntött sokkal nagyobb szerepet ad az önkénteseknek, hogy pótolja a demotivált sorkatonaságot. Ezek voltak a Szerb Önkéntes Gárda, másnéven Arkan Tigrisei, amit az Interpol által körözött Zejko Raznatovic Crvna Zvezda szurkólókból verbuvált, majd további kétes hátterű emberek érkeztet hozzájuk. Másik brigád Sesej vajda csetnikjei voltak, akik a legelvakultabb szélsőjobboldaliak közül származtak. Míg Arkan Tigrisei fegyelmezett, alkoholizálást nem tűrő katonás ám annál kegyetlenebb rendben tevékenykedtek, a csetnikek se Istent sem embert nem tisztelő, alkoholmámorban élték ki emberalatti brutalitásukat a civilek ellen. Mindkét egység támogató feladatokat látott el ekkor, ami tömören azt jelentette, hogy, amit a JNA elfoglalt, oda bevonultak és brutális kegyetlenséggel írtották ki vagy űzték el a nem szerb lakosságot. Az invázió megakadásának jele volt 1991 októberében már, hogy új, politikai taktikákat szőttek a szerbek, így a Dubrovnik körüli elfoglalt területeken kikiáltották a Dubrovniki Köztársaságot, mint de facto szerb államot. Ez arra az esetre szolgált ha az akció nem sikerül, akkor külön független bábállamokként funkciónálnak az elfoglalt területek, amik majd később politikai úton csatlakoznak a Nagy-Szerbiát jelentő Jugoszláviához. Ezt a példát követi az év végére a legnagyobb, Krajnai SAO is, mely kikáltja függetlenségét Szerb Krajnai Köztársaság néven. Mindennek ellenére a helyzet tarthatatlan volt horvát oldalon is, Tudmanra egyre nagyobb felelősség nehezedett. Belátta, hogy a Nyugati hatalmak magasról tesznek a horvát függetlenségre és segítséget nem várhat, ezért végül beadja a derekát és elrendeli az országos sorozást, a ZNG-t átszervezik 1991 novemberében hivatalos Horvát Hadseregre (HV) és megkezdődik a TO-k, vagyis a laktanyák csatája.
Arkan Tigrisei
Miközben a HV és a HOS ádáz csatákat vív a laktanyákban lévő felszerelésekért, Vukovár helyzete tarthatatlanná válik. Több, mint három hónapnyi kegyetlen harcok után november 18.-án elesik. A helyzet pikantériája, hogy a HOS sokadszorra kerül összetűzésbe Zágrábbal és azt állítja, hogy Tudman szándékosan hagyta Vukovárt elveszni, mikor a HV megakadályozta az új HOS önkénesek bejutását a városba. A várost szándékosan engedte át a pusztításnak, hogy a világsajtóban lévő brutális felvételek megfordítsák a közvéleményt a horvátok oldalára. Tudman és a paramilitáris HOS feszültsége a kezdetektől fennált. Logikus, hogy egy ilyen kiélezett helyzetben egy kétfejű katonai irányítás problémás, sok esetben a HOS-osok csak a helyi HSP vezetőknek engedelmeskedtek és a hivatalos HV parancsnokoknak nem. Az pedig háborús időben mégsem tűnik üdvösnek, hogy a harcoló egységek tetemes része egy ellenzéki pártnak hajlandó csak engedelmeskedni. Már 1991 szeptemberében a horvát titkosszolgálat felrobbantja a HSP és a HOS vezetőit autójában, amit Dobroslav Paraga a HSP elnöke túlél, de a HOS vezetője odavész. Később Tudman ezt tévedésnek minősíti és a HOS-osok elleni pert is ejti a bíróság, amire jelentős hatást gyakorolt a közvélemény felháborodása, akik a HOS-osokban a legelszántabb harcosokat tisztelték. A vukovári csatáról is már úgy tudósít a leghíresebb horvát újságíró (akit szintén a szerbek végeznek ki): Ha nincs a HOS, Vukovár már szeptemberben elesik. Hogy Tudman szándékosan hagyja veszni Vukovárt politikai céllal, nincs bizonyíték, de hogy a közvéleményre gyakorolt hatása úgy működik, ahogy állították az bizonyos. Vukovárba bevonulnak az elfoglalást után a csetnikek. Ominózus képsorokon vonulnak halálfejes zászlóval, miközben azt éneklik, hogy „levágunk, minden horvátot”. A paramilitáris egységek embertelen brutalitásba csapnak a porig rombolt városban. Találomra lőnek le civileket, gyerekeket mészárolnak le, csecsemőket vernek falhoz vagy tapossák ki tehres asszonyokból. Tömegesen követnek el nemi erőszakokat, s az utcán megjelennek a sokkos állapotban lévő nők, nyakukban táblákkal ” szerb gyermeket hordok”, jelezve, hogy nem kell megölni. Az önkéntes csetnikek brutalitása még a JNA katonáit is elborzasztja. Egyik jugoszláv katona később így nyilatkozik az arab sajtónak:
” Vukovár inkább mészárlás volt, mint csata. Rengeteg nőt és gyereket is megöltek. Sokat… A vukovári mészárlás a mai napig kísért. Éjszakáként arra riadok fel, hogy azt álmodom a mészárlás az otthonomban zajlik, és a saját gyermekeimet is megölik”
A vukovári kórház védett területnek számított, ide menekült több száz civil és sebesült katona is. A szerbek a sajtó figyelmét elterelték, miközben a hátsó kapukon buszokra rakták a sebesülteket és a Vukovár melletti Ovcara disznótelepére szállították, ahol brutálisan kivégezték őket. Sokukat, köztük Jean-Michele Nicolier francia HOS-önkéntes holttestét a mai napig nem találták meg. Ez volt a II. világháború utáni Európa első, szisztematikus népírtása.
Csetnikek Vukovárban
A világ közvéleményének fordulata és a remény
A vukovári képsorok, beszámolók elözönlik a külföldi TV-ket, újságokat. Dubrovnik történelmi belvárosának romhalmaz látképével kiegészülve, egyre inkább embertelen bestiákat lát a szerbekben a nyugati közvélemény, sem, mint rendcsinálókat. A szalagcímeken a Jugoszláv polgárháború kifejezést lassan felváltja a horvát szabadságharc. Mindez Zágrábnak reményt ad és a Vukovári csata után kifáradt, újraszerveződő JNA ellen, támadást tervez. A HV jelentős offenzívát indít el decemberben a Nyugat-Szlavóniai SAO ellen, amelyet lassan visszaszorít területének felére. Stratégiai cél az autópálya elérése, ezt azonban nem sikerül teljesíteni, de a horvátok úgy érezhetik képesek voltak területvisszaszerzésre még úgy is, hogy könnyű fegyverzetük van, bár sikerült már több nehéztüzérséget is zsákmányolni a laktanyákból és pár tankot is elorozni, és kezdetleges, permetezőgépekből átalakított „légierővel”. Megkezdődik Eszéknél is a Kelet-Szlavóniai ellentámadás tervezete. Ennek hatására a maradék Nyugat-Szlavóniai SAO és az elfoglalt Kelet-Szlavóniai területek bejelentik csatlakozásukat a Szerb Krajnai Köztársaság de facto államához, felkészülve a politikai „B” terv lehetségére. A gyors invázió terve egyértelműen elbukott. Nagy várakozással telik 1991 decembere, ahol felröppennek a hírek, hogy Németország, mint az alakuló EU legerősebb hatalma, karácsonyra elismeri végre Horvátországot független államnak. Ezzel hatalmas remény csillana fel, nem csak az eddig nemzetközi jog szerint terroristának minősülő védekezők ezreinek, de a háború folytatására is, új fegyverekkel és segítséggel. 1991 karácsonyán azonban Németország meginog és végül mégsem ismeri el egyetlen szuverén ország sem, hogy Horvátország nem Jugoszlávia része. Josic Julien a magyar származású ex-francia légiós is ekkor egy zágrábi kórházban lábadozik Vinkovci védelmében szerzett sérüléseiből. Beszámolói szerint a csalódott katonák közül egymás után többet ugrottak ki az ablakon csalódottságukban, folytották meg magukat infúziós csővel és a fronton is sokan emelték halántékukhoz a fegyverüket. A remény csalfának tűnt és a sok áldozat, kiöntött vér mind hiába volt… (Folytatása következik)
Horváth Martin
Forrás:disszidensblog.blogspot.com
Tovább a cikkre »
