Tavasz vége, nyár eleje hagyományosan az elsőáldozás időszaka. A Budapest-Pasaréti Páduai Szent Antal Plébánián mintegy félszáz gyermek készült arra, hogy pünkösdhétfőn Jézussal találkozzon az Eucharisztiában. Az elsőáldozásra való felkészülésről, illetve a szentség vétele utáni pasztorációról Magyar Gergely OFM plébánost és Riba Katalin hitoktatót kérdeztük.
Szervezés, logisztika, odafigyelés, hogy gyönyörű legyen az ünnep az elsőáldozók és családjaik számára – mindez fontos része az elsőáldozás alkalmára való közvetlen előkészületnek. Különösképpen vonatkozik ez a nagy létszámú pasaréti ferences plébániára, ahol idén mintegy félszáz gyermek várta a nagy napot. Magyar Gergely OFM plébános a távolabbi előkészületről beszél és a lényegről, az Eucharisztia szentségével való találkozásról, hitünk misztériumának teljességéről, amit semmilyen mellékkörülmény nem homályosíthat el a pündkösdhétfői ünnepen és azután sem.
„Az elsőáldozás maga a csúcs, de nagyon fontos a felkészülés egy éven át tartó időszaka is. Az elsőáldozóink rendszerint harmadik osztályos iskolás gyerekek, akiket igyekszünk megismertetni hitünk alapjaival. Úgy látom, hogy ez a hosszú előkészület a plébániai evangelizáció része – mondja a ferences plébános. – Minden keresztény hívőnek feladata az evangélium hirdetése. Intézményes szinten (a plébánián) ez többek között úgy történik, hogy a gyerekeket bevezetjük a szentségek misztériumába. Gondoljunk csak arra, hogy sok szülő a gyermeke keresztelője után az elsőáldozás és az arra való felkészülés alkalmával »találkozik« ismét a plébániával, a gyerekek pedig életükben először tapasztalják meg, hogy mit jelent megszabadulni a bűntől. Úgy látom, hogy
Sőt, ahogy Magyar Gergely hozzáteszi: ez tulajdonképpen családpasztoráció. „Itt, Pasaréten a felkészülés évében három alkalommal hívom össze a szülőket, és katekézist tartok nekik. Első találkozásunkkor általánosságban a szentségekről, azután kifejezetten a szentgyónásról, azaz a kiengesztelődés szentségéről, majd az Eucharisztiáról. A katekézisek révén közvetlen kapcsolatba kerülünk az elsőáldozók szüleivel, akiknek a házassága, szentségi élete adott esetben eléggé kócos vagy éppen semmilyen.
Ugyanakkor megemlítenék egy harmadik fontos szempontot is – folytatja Magyar Gergely. – Az elsőáldozás az egyházközség szeme előtt történik, közösségi aktus, még akkor is, ha nincs jelen az egész plébániaközösség: együtt imádkozunk az elsőáldozókért, a hitben való növekedésükért, és ez a közösségi vonatkozás abban is megnyilvánul, hogy az ünnep a már régóta gyónó és áldozó keresztények számára is a megfrissülést jelenti valami módon: megújulási lehetőség, amikor számot vethetünk azzal, hol is tartunk a hitben.”
Pasaréten az a szokás, hogy a felkészülés elején, egy ünnepi alkalommal (elsőáldozók kiválasztása) a szentmiséhez kapcsolódva, a leendő elsőáldozó gyerekek kapnak egy-egy kártyát, amelyen a nevük olvasható, majd a templom padsoraiban ülő felnőttek közül kiválasztanak valakit, akihez odalépnek, átadják neki a kártyát, és megkérik, hogy az illető imádkozzon értük. „Azt gondolom,
– mondja a pasaréti plébános.
A felkészülés konkrét tartalmával kapcsolatban Magyar Gergely kifejti: „A gyerekeknek egyrészt meg kell ismerkedniük hitünk alapjaival, a legfontosabb imádságokkal, másrészt ez a folyamat misztagógikus, ami azt jelenti, hogy nemcsak a tudás, az ismeret a fontos, hanem az, hogy valamiképpen az elsőáldozó egész személyiségét bevezetjük a misztériumba, hogy az életévé válhasson a kereszténység. Azt gondolom, hogy
és felfogják, hogy a pap által konszekrált ostya már nem csupán egy ehető ostyadarab. Ez fontos, hiszen Pál apostol mondja, hogy megkülönböztetés nélkül senki se egye Krisztus testét (1 Kor 11,27–29), tehát az áldozónak tudatában kell lennie annak, hogy az Úr testét veszi magához.”
Pasaréten az elsőáldozók nagy számára tekintettel szeptemberben több csoport is indult. Az egyiknek a hitoktatója, Riba Katalin – aki másodmagával tartja a felkészítést a gyerekeknek –, azt mondja, mindig nagyon különleges az elsőáldozásra készülő hittancsoport. „A gyerekek érzik, hogy ez más, mint az iskolai hitoktatás. Ősszel még azzal szembesültem, hogy a csoportban több a szétszórt vagy hangoskodó gyerek, de ahogy időben közeledtünk az első gyónáshoz, volt, aki megváltozott – hozzákomolyodott a szentséghez. Fontos persze a szülői háttér is. Itt, Pasaréten látszik, hogy a gyerekek többnyire a rendszeresen templomba járó családokból érkeznek.”
A plébános által említett misztagógiával kapcsolatban a hitoktató kifejti:
Lényeges például az, hogy az első gyónás előtt ne legyen bennük félelem. Nem azt kell hangsúlyoznunk, hogy milyen bűnös és rossz emberek vagyunk. Bár a bűnt sem szabad tagadnunk, elsősorban a remény a fontos, az, hogy Isten mindig vár minket, és bármilyen mélységbe kerülünk, vissza lehet fordulni, vissza lehet térni hozzá. Amikor erről beszélek a gyerekeknek, a hittanterem közepére állítok egy széket, és elmondom nekik, hogy ez a szék most Istent jelképezi, akitől eltávolodhatunk azzal, hogy bűnt vagy bűnöket követtünk el, sőt, még ki is mehetünk a teremből – de mindig van visszaút. Fontos beszélnünk a gyerekeknek arról is, hogy ha úgymond csak »pici bűnöket« követünk el, akkor is távolodunk Istentől, csak éppen tyúklépésben. Milyen jó, ha vissza tudunk fordulni erről az útról! Mindezzel azt szeretném elérni, hogy a megbocsátás, az újrakezdés lehetősége mindig ott legyen a lelkük mélyén, hiszen ki tudja, felnőttként majd merre sodorja őket az élet.”
Riba Katalin azt is hangsúlyozza, a felkészítés során a hitoktatók törekednek arra, hogy felkeltsék a gyermekekben a vágyat az Istennel való találkozásra. „Nekem is vannak kisgyerekeim, tudom, hogy nem mindig szeretnek misére menni. De a hittanóra éppen azért van, hogy a fiatalok megértsék, mi történik a szentmisén, azért, hogy tudatosan lehessenek jelen. Ha van kellő ismeret, akkor már a jelenlét is tudatosabb. A misére járásról az egyik evangéliumi példázat képével szoktam beszélni. A példázat egy királyról szól, aki lakomát rendez, de a meghívottak nem jönnek el. Ehhez kapcsolódva kérdezem meg a gyerekeket: Szerintetek, milyen lenne egy tökéletes születésnapi buli, amit ti rendeztek? S milyen érzés lenne számotokra, ha azok, akiket meghívtatok, nem jönnének el? Jézus minden szentmisén kiteszi magát ennek. Amikor nincs kedvünk misére menni, akkor valójában a vele való találkozásra mondunk nemet. Úgy hiszem, ha a gyerekek elgondolkodnak ezen, talán kevésbé lesz unalmas számukra a mise; ha találnak kapcsolódási pontokat, amikre figyelni tudnak, akkor már beljebb vagyunk és haladunk. Látom is, ahogy alakulnak az év során.
A szülőkkel való kapcsolattartásról szólva a hitoktató elmondja: „Azt tapasztaljuk, hogy egyre több a figyelemzavaros, viselkedési problémákkal küzdő gyerek. Az ő szüleikkel nagyon fontos a jó, bizalmi kapcsolat,, és idén ez remekül működött. Ha a szülő megosztja velünk a gyerekkel kapcsolatos nehézségeket, akkor mi is máshogy tudunk viszonyulni hozzájuk, a tanításban is más módszereket alkalmazunk.”
Arra a kérdésemre, hogy mi történik a hittanosokkal az elsőáldozás után, Riba Katalin így válaszol: „A nyár beköszöntéig igyekszünk még néhány hittanórán együtt lenni velük. Hálakört tartunk, megosztásokra lesz lehetőség, ahogy az első gyónás után is történt. Persze nem a gyónás tartalmáról beszélgettünk, hanem arról, hogy izgultak-e, és hogy mennyire volt felszabadult a lelkük a gyónás után.”
Beszélgetésünk végén Riba Katalin még elmondja: „Az elsőáldozókat továbbra is hívjuk és várjuk Pasarétre, a plébániára, hittanra, a gyerekkórusba vagy a ministránsközösségbe. Persze nem mindenkinek fér bele az idejébe, hogy idejárjon, biztos lesz lemorzsolódás. Mindenesetre a korábbi évekből ismerek olyan fiatalokat, nem is keveset, akik egyházi iskolába járnak, de kapcsolódnak a plébániához is.”
Fotó: Kormány Gábor (archív)
Körössy László/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. június 7-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
