Szántó Dániel, az első világháborúban szolgált magyar közlegény lelke már majdnem hét évtizede pihent az elesett, hősi halált halt honvédek temetőjében, az ojtozi szorosnál. Nem panaszkodhatott az eddigi állapotára, mert a halottaknak kijáró ima szerint testét befogatta a föld és pihenése csendes volt.
A múltesztendőben hallott ugyan kopácsolásokat a sírja fölött, ott ahol saját nevével ellátott kőkeresztje állt a következő rövid felirattal: Szántó Dániel közlegény. A kopácsolásnak nem tulajdonított különösebb figyelmet, legalább is nem annyit, hogy ezért pihenését hosszabb időre megszakítsa. Talán egy vascsőrű fakopács gondolta félálomban, amely csőrét az ö kövén próbálgatja. A lélek már megszokta azt a lakhelyet, amitől a test rettegett. Majdnem meg is szerette, nem érezte sem tágasnak, sem túlságosan szűknek, sem hidegnek vagy melegnek. Otthonos kis sírjában, a viszonylag épen maradt csontjainak társaságában türelmesen várta a rendes feltámadást.
Igen ám, de az utóbbi időben már nem is tudja pontosan mennyi ideje, mert a sírok már a túlvilághoz tartozván ott az idő fogalma átértékelődik, Dani lelke megérezte, hogy nincs egyedül. Ettől a pillanattól megszűnt a békés nyugalma, és egyre jobban zavarni kezdte vélt társasága. Addig emésztette magát afölött a hallatlan orcátlanság fölött, mert ki az, aki vette a bátorságot, hogy saját sírjába az ő tudta, és engedélye nélkül behatoljon, amíg már nem bírta tovább, és megszólalt bosszúsan Dani lelke:
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
