2015. augusztus 25-ével új sorozatot indított az MNO. 1938-ban ezen a napon jelent meg a Magyar Nemzet első száma, s ebből az alkalomból múltidézésbe fogtunk. Keressék a 77, illetve 50 évvel ezelőtt megjelent cikkeket az MNO-n! Hetente többször is jelentkező válogatásunkban riportok, publicisztikák, interjúk, hírek sorakoznak majd az adott időszak számaiból, bepillantást engedve nemcsak a korba, de az azt bemutató Magyar Nemzet szellemiségébe is.
Mi a hosszú élet titka?
Látogatás a szabadkai Matuzsálemnél
Sárgafedelű füzet került a kezembe valamelyik antikváriumban. A címe keltette fel az érdeklődésemet: „Hogyan élhet az ember 200 évig, jó egészségben?” Alcím: Győzelem a betegség és a halál felett.
Ha valaki nagyot akart kívánni születésnapokon, akkor azt mondta: éljen száz évig! A kor végső határát szabtuk meg a száz esztendőben, de úgy mondtuk ki ezt is, mintha nem gondolnánk komolyan. Ki él ma száz évig? S ez a füzet kétszáz évet ígér!
Felírtam a szerző nevét, a lakcímét is, amit a könyv utolsó oldalán találtam, így jutottam el hozzá néhány nappal ezelőtt Szabadkára.
A múlt század
A II. kerület, Masaryk utca 31-es számú ház olyan, hogy rá lehetne mondani: a múlt század parasztvárosának külvárosa. Óvatosan nyomom le a kilincset, fedett udvarrészbe jutok, a falak mentén összeaprított fa, szépen összerakott darabos szén. Aztán egy kis ajtó, sárgás függönnyel. Kopogok és belépek.
Szemben áll velem László Dezső nyugalmazott szabadkai gimnáziumi tanár, a szerző. Alacsony, kissé hunyorgó, arcát ősz szakáll fedi, háta kissé hajlott: 102 esztendős!
– Tessék beljebb fáradni! – invitál kedvesen, hangja nem remeg, egy kis túlzással azt mondhatnám: férfias csengése van. Leülök, körülnézek. Kis szoba, a sarokban tűzhely, most is pislákol benne a láng. Fazekak és lábosok sorakoznak a szélén. Kifeszített kötélen száradó fehérnemű. Heverő, pokróccal letakarva, az asztalon könyvek, füzetek egész garmada.
Szétnézek, keresek valakit, aki ezt a 102 éves embert gondozza, ápolja. Aki…
– Nincs senki! – rázza meg a fejét és nem érzek szomorúságot a hangjában. – Legényember vagyok. S nyolcvanéves korom óta senki sem nyitja rám az ajtót. Se barát, se ismerős. Elhaltak. Elmentek…
Huszonkét éve él teljes magányosságban, könyveivel, hegedűivel. Egész sor mesterhegedűje van, köztük egy Guarnérius, egy Bergonzi és egy Amati. Füstős, öreg fa, mállik a vonón a lószőr, fényes a nyaka, hátára homályos patinát rakott az idő.
Ez a szoba itt a múlt szálad. A tűzhely is, az asztal is, a kivágás a képeslapból, még a falon ketyegő nagy óra is. Az is 118 éves, akkor küldte egy bécsi órás.
– Nagyapám kapta lakodalmi ajándékul Schreier Géza bécsi órástól 1848. február 20-án. Azóta hűségesen jár, figyelmezteti az embert a kötelességeire. Sosem kellett igazítani.
Kossuth Lajos
Áhítattal nézem az órát, amely akkor is járt, amikor fellobbant a Pilvaxban a szabadságharc tüze, s akkor is mutatta az időt, amikor Petőfi tömegsírba roskadt. Járt Kossuth halálakor, ütött a szarajevói merénylet pillanatában, átvészelte a második világháború borzalmait.
– Mint én is – mondja az öreg tanár csendes hangon. – A család nagy volt, de csak én maradtam.
1864-ben született, amidőn Nobel a dinamitot feltalálta. Húszesztendős volt, amikor Parsons elkészítette az első gőzturbinát. És ötvenéves, amikor kitört az első világháború. Budapesten letartóztatták, mert tüntetett ellene.
Puha, nesztelen léptekkel megy az asztalhoz, kihúzza kis fiókját, kivesz belőle egy elsárgult lapot. Gyorsírási jegyzet.
– Mielőtt nagyapám meghalt, megkért, írjam, le élete legnagyobb élményét, maradjon meg az utókornak. Ez az – mutatja.
– Mi volt a legnagyobb élménye?
– Az, hogy látta Kossuth Lajost. Ezt írtam le. Engedje meg, hogy felolvassak belőle néhány sort: … „akkor még kisgyermek voltam, de jól emlékszem mindenre. A reggeli órákban érkezett Kossuth Szabadkára, barátaival együtt bejárta a várost, megtekintette annak nevezetességeit és Palics fürdőre is ellátogatott. Este hat órára gyülekeztek a vendégek a mi házunk udvarán felállított sátorba, ahol vacsorát adtak a vendég tiszteletére. A főhelyen ült Kossuth, mellette Iványi István, képviselő és sorban a magyar és bunyevác előkelőségek: Parcsetits Károly főjegyző, Fülöp Dezső mérnök, Sztantits János törvényszéki bíró, Kozma József lapszerkesztő, Ferenczi Zoltán gimnáziumi tanár, Damjanich Frigyes katonatiszt és még sokan mások…”
Abbahagyja, fáradt a hangja. Talán az emlékezéstől Aztán átnyújtja a jegyzetet: – Tessék, magának adom. Vigye el, őrizze meg, Kossuth-emlék. Én nem tudom már kire hagyni, ha esetleg…
Mit mondott Edison
Csend fészkelődik közénk. Erre az „esetlegre”, ami talán a nagy utat jelenti. Vagy nem erről beszélt a 102 éves öreg tanár? Néhány percnyi pihenés elég neki, s már ismét feláll, mutatja könyveit. Engem legjobban az érdekel, amelyikben a halál feletti győzelemről beszél. Ebben a könyvben olvastam: „Tizenkilenc éves ifjú voltam, amikor a város ösztöndíjával külföldre utaztam. Akkor adtak hírt az újságok a nagy eseményről, hogy Edison Európába érkezik. A hajóállomáson én is vártam, s megkérdeztem tőle: Mondja, mister Edison, hogyan lehetséges az, hogy ön 92 éves korában ilyen világraszóló találmánnyal tudta meglepni az emberiséget? Erre Edison ezt válaszolta: Kedves barátom, a tudást, a szabadságot, az életet csak az érdemli meg, aki mindennap megharcol érte. Aki önmagát mérsékletes szolid életmóddal leküzdi. Én nem dohányzom, húst nem eszem, szeszesitalt nem iszom. Ne felejtse el, hogy nagyobb haszon származik abból, ami a lábosban marad, mint amit megeszünk.
Ezt írta le abban a könyvben, amire az antikváriumban bukkantam, s azóta ő is így él. Gyümölcsdiéta, zöldségféle, kétszersült, krumplipüré, hársfatea. Egy évszázad óta.
A recept
Az élethosszabbító étel receptje, amit ajánl: Két evőkanál étolajba egy deka köménymagot teszünk és tűzön pirítjuk, utána fél liter langyos vizet és kevés sót adunk hozzá. Amikor a víz már forr, két nagy burgonyát aprítunk bele meghámozva. Amikor megfőtt, fél citrom levét nyomjuk hozzá és melegen fogyasszuk, barna kenyérrel.
– Magam főzök, magam takarítok és mosok. De azért nagyobb útra már nem vállalkozom. Nemigen járok ki az utcára. Magamra maradtam nagyon. De azért nem vagyok egyedül. A múlttal beszélgetek…
Elhallgat, feltekint az órára, amely most üti a kettőt A szemébe nézek, de nem látok benne semmit. Pedig tiszta a szeme, mint bágyadt fénynél a tó vize.
Nem merem megkérdezni, hogy komolyan gondolja-e a kétszáz évet? Mert akkor még 90 éve van hátra. Egy újabb évszázad!
Kikísér, s megkér, ha találkoznék régi pesti ismerőseivel, adjam át nekik az üdvözletét. Régi iskolatársak, cimborák, ki tudja, merre szóródtak szét?…
Sietek az utcán, aztán futni kezdek. Csekély ötven évemmel szinte gyermeknek érzem magam…
Illés Sándor (1966. május 14., 5. oldal)
Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
