Hodossy Péter Tokióban lezárt egy komoly fejezetet, de még nagyon sokáig futna örömből – Interjú Lencsés Zoltán2025. 03. 31., h – 16:47 Csallóközkürt |
Teljesült a csallóközkürti Hodossy Péter egyik legnagyobb álma: a tokiói maraton teljesítésével a World Marathon Majors mindegyik versenyén célba ért. A futóval, aki eddig 129 alkalommal teljesítette a 42 kilométeres távot, a kezdetekről, hitről, betegségéről és az újabb kihívásokról is beszélgettünk.
Kezdjük talán a legelején: mikor született meg és hogyan alakult ki a futás iránti szenvedélye?
Gyerekként a legtöbb sráchoz hasonlóan a focival kezdtem, de nem volt túl sok sikerélményem, sérüléseim voltak és egy műtétem is. Napra pontosan emlékszem, hogy 1996. november 1-én kifutottam a Kürti-szigetre, ami a szüleim házától oda-vissza hét kilométer. Ez volt az első jegyzett futásom. Ha valaki akkor azt mondja, hogy ilyen szintű szerelem lesz a futással való kapcsolatomból, kinevettem volna. Attól kezdve 1999 szeptemberéig 8-10 kilométeres távokon próbálkoztam. Bíró Attila ultrafutó gyerekkori barátom, ő szintén csallóközkürti, rengeteget bicajoztunk együtt. Ő volt az, aki kitalálta, hogy menjünk el egy versenyre, konkrétan a ´99-es budapesti félmaratonra. Ott tapasztaltam meg először, hogy milyen érzés versenyen futni: gyönyörű látványosságok között, sok néző előtt, zenével a háttérben. A hangulata teljesen magába szippantott és onnantól 2003-ig félmaratonokra jártunk Attilával, többek között Pozsonyba, Prágába, Budapestre, majd 2003-ban lefutottam az első maratonomat New Yorkban.
New Yorkban kezdeni a maratonfutást kicsit olyan, mint teherautóval kezdeni vezetni.
Nem fogja elhinni, de én tényleg teherautóval kezdtem vezetni (nevet). Hasonló példa: életemben először Hawaiin fürödtem sós vízben. Fura dolgok, de ez az igazság. Vallásos, templomba járó ember vagyok, és hiszem, hogy a Jóisten a tenyerén hordoz engem.
Mondom ezt úgy, hogy 1982-től minden nap inzulinnal szúrom magam, ugyanis van ez a betegségem: teljesen el van halva a hasnyálmirigyem.
Talán a betegségem nélkül nem is kezdtem volna sportolni és nem lett volna ilyen sok boldog pillanatom és sikerélményem.
Sőt, amennyire korábbi interjúkból leszűrhető, még úgymond hasznot is tudott húzni a betegségéből.
Egész életemben alkalmazott voltam. Munkásként dolgoztam, és ahhoz, hogy az ember Amerikában vagy Japánban fusson maratonokat, a megkeresett pénz nem lett volna elég. Eddig kilenc olyan maratonom volt, amely miatt legalább tíz órát repültem. 129 maratonon értem célba, Európát gyakorlatilag körbefutottam: voltam a sarkkörön túl a norvégiai Tromsőben, Szentpéterváron az orosz haditengerészet napján szervezett maratonon, Moszkvában, Londonban, Párizsban, Berlinben, Athénban. Rengeteg helyre eljutottam, és sokszor szó szerint úgy kapartam össze a költségeket. Mindig hangsúlyozom, hogy vannak nálam jobb, gyorsabb, tehetségesebb futók. Voltak komoly vállalkozók, akiket megszólítottam, és sok mindenki segített. Voltak persze kudarcok is, de szerencsére sokszor találtam olyan forrásokat, amelyeknek köszönhetően végül összekilincseltem a szükséges összeget. Úgy érzem, ehhez valamelyest volt is tehetségem. Emellett szerencsém is volt, hogy Bostonban találtam egy Dalnoki Ádámot, Chicagóban egy Lukács Andrist, a Hawaii-szigeteken egy Gyürke Józsefet, Torontóban egy Horváth Lászlót – olyan magyarokat, akik bizalmukba és házukba fogadtak. Amikor hazaiként tekintenek rám, a vendégre, és közben szállásra, kosztra és közlekedésre nem kell költeni, az egy hatalmas nagy szponzoráció: nagyobb, mintha az utcán találnék egy nagy összeget. Ettől függetlenül mindig össze kellett gyűjteni a pénzt a repjegyekre, vízumokra és egyéb kiadásokra. Mindig erősen hittem abban, hogy összejön.
A maraton világában van az úgynevezett World Marathon Majors, amely a New York-i, chicagói, bostoni, londoni, berlini és tokiói versenyeket foglalja magába. Önnek éveken keresztül már csak az utóbbi teljesítése hiányzott a listáról, míg végül idén márciusban sikerrel járt. Ezzel teljesült egy nagy álom?
Nekem a sportban két nagy célom volt, illetve van: az egyik, hogy ezt a hat maratont sikerrel abszolváljam. Tokió kemény dió volt, hiszen csak ötödik nekifutásra hívtak meg. Meghívásos rendszerű a verseny, a szervezők döntik el, ki vehet részt. Miután a tokióit sikerült befejeznem, kaptam egy elismerő okiratot, egy szép érmet, így jelen állás szerint ez a küldetésem befejezettnek tekinthető. A nagy hatost egyébként most próbálják bővíteni és hetedikként Sydney-t is felvették a listára, ahol a nyár végén lesz maraton, de az már engem nem fog érinteni, mert a hatos volt a célom.
A másik nagy álmom, hogy bekerüljek a kassai Gyémánt Klubba. Ehhez az kell, hogy az ember legalább huszonötször célba érjen a Kassai Nemzetközi Békemaratonon. Jómagam húsznál járok.
2004 óta az összes kassai békemaratonon ott voltam, kivételt képez a 2020-as évfolyam, amikor a koronavírus miatt csak kétszáz kiválasztott futhatott. Öt célba érés hiányzik még, ami remélem, isteni gondviseléssel csak sikerülni fog.
Miután az egyik ilyen mérföldkövet sikerült elérni, vannak további álmai? Földrajzi szempontból milyen vadabb, exotikusabb helyeken szeretne még futni?
Mindenképp szeretném hangsúlyozni, hogy én mindezt család nélkül sohasem értem volna el. Szüleim kétkezi munkások voltak, de odaadóan támogattak, és úgy gondolom, a jó gyerekkorom kihat az egész életemre.
Ráadásul van egy tündéri feleségem és kislányom, valamint egy szintén maratonfutó öcsém, akivel napi szinten beszélek. Mindannyiuknak hálával tartozom és ennek köszönhetően van egyfajta lelki harmóniám, ami hihetetlenül sokat segít a céljaim elérésében.
Ami az újabb célokat illeti, én úgy érzem, mindent megkaptam a Jóistentől. 129 lefutott maratonom van, és több alkalommal igazán izgalmas helyeken futottam: a sarkkörön túl késő este is világosban értem célba, vagy Athénban, a maratoni csatamezőről indulva az Olimpiai Stadionig, Hawaiin, vagy épp a gyönyörű Plitvicei tavaknál. Az ember természetesen szeretne még pakolni arra a bizonyos szekérre. Ha az enyém lenne a lottóötös, azt mondanám, irány San Francisco vagy Patagónia, de ha arra a szekérre már nem kerül semmi új, én úgy is összeteszem a két kezem és nagyon hálás leszek.
Ha sportról beszélünk, kizárólag a futásnak él, vagy időnként kipróbál egyéb dolgokat is?
2010-ben az öcsémmel átgyalogoltam a Kárpát-medencén, az egy harminckét napos zarándokút volt Hodosból Csíksomlyóra. Megmásztam a Gerlachfalvi csúcsot, de példának okáért elindultam és teljesítettem egy 24 órás kerékpárversenyt is. Sok mindent kipróbáltam, de a futás a legnagyobb szerelmem. A futás iránti szerelmemben nagyon fontos szerepet játszott az is, hogy mindig elkerültek a sérülések. Sokan kérdezik mindmáig, hogy hogyan lehetséges ez évtizedes viszonylatban? Ennek titkát abban látom, hogy sohasem volt edzőm és nem voltak elvárások velem szemben. Bíró Attila barátom úgymond „tudományosan” fut: méri a dolgokat. Én úgy futok, ahogy jólesik, olyan tempóban és olyan távokat, amilyenhez épp kedvem van. Ezért nincs okom arra, hogy kiégjek: örömből futok, soha nem száz százalékosan. Havi szinten átlagosan 200-220 kilométert edzek.
Ezt úgy is le lehetne fordítani, hogy önnél sohasem számított az idő és a végeredmény?
Alapból csalóka a kérdés, hogy milyen időt futottam. Kassán például tükörsima a pálya, és ha kellemes októberi időben fut az ember, az összehasonlíthatatlan teszem azt a Hawaii Maratonnal, ahol a harmincfokos meleg nyolcvanöt százalékos páratartalommal és kialudt tűzhányókra való felfutásokkal párosult. Vagy említhetném a Plitvicei tavakat, ahol 100 méternyi sík szakasz sem akad az egész távon. Attilával Pozsonyban, a Vaskutacskán (Železná studienka) szoktunk edzeni a dimbes-dombos futásokra, mert az egy teljesen más történet, mintha otthon, Csallóközkürt és Vásárút környékén gyakorolnánk. Viszont a versenyeken mindig van egy bizonyos lélektani határ, egy szint, amit megcélzok. Félmaratonon 1 óra 23 perc, maratonon meg 3 óra 13 perc 27 másodperc a csúcsom, de ezek régi adatok már.
A maratoni táv jellemzően a vékonyabb testfelépítésű, pehelysúlyú versenyzőknek a legmegfelelőbb, az én genetikám viszont inkább az 5-10 kilométeres futásokra van kitalálva.
Megvan az izomzatom a gyors és rövidebb futásokhoz, még mindig 40 percen belül megy a 10 kilométer, erre negyvenhét évesen büszke vagyok. Maratonokon általában 3 óra 45 perc körüli időkkel zárok, tehát vannak nálam jobb futók, viszont a 42 kilométereket az élményért, élvezetből csinálom. Emellett 15 millió nemzettársamat is képviselem futásaim során, éljenek akár a Kárpát-medencében, akár a nagyvilág diaszpóráiban.
Mennyire tudatosan tervezi a jövőbeli futásait?
Szeretném minél tovább csinálni: nem magas fordulatszámon, ami valószínűleg gyorsabban kiégetne, hanem alacsonyabban. Egyébként évekkel előre tervezem a futásaimat, tudom, milyen maratonokat szeretnék teljesíteni hosszabb távon. Jelenleg négy versenyre van befizetett nevezésem, a pozsonyira, a besztercebányaira, a kassaira és egy budapestire, mindegyikkel kapcsolatban komolyak a szándékaim. Sokszor elhangzik a tipikus kérdés: miért csinálod, megélsz te ebből? Erre a válaszom, hogy nem azért csinálom, hogy megéljek belőle. A rengeteg sok vidám pillanatért és élményért csinálom, amit a már majdnem harmincévnyi futás adott nekem. Ilyen pillanatokból és élményekből kívánok minél többet mindenkinek.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
