Idén emlékezünk meg arról, hogy száz évvel ezelőtt, 1926. június 10-én halt meg a katalán és az egyetemes építészet korszakosan nagy alakja, Antoni Gaudí. Rainer Zerbst német művészettörténész, író monográfiája alighanem a legsokrétűbb és legteljesebb könyv Gaudíról, akinek személyiségét pontosan fejezi ki az alcím: Az építészetnek szentelt élet.
Gaudí 1926. június 7-én, munka után, a szokásos késő délutáni útjára indult a Szent Fülöp-templomba tartott, hogy ott imádkozzon, amikor elütötte őt egy villamos. Három napra rá visszaadta lelkét a Teremtőnek. Június 12-én temették el, pápai engedéllyel a Sagrada Família kriptájában helyezték örök nyugalomra.
Rainer Zerbst kötete Udvarhelyi László fordításában 1992-ben, illetve 2002-ben jelent meg magyarul.
Antoni Gaudí 1852. június 25-én született Katalónia déli részében, Reusban, egy ötgyermekes család legkisebb fiaként. Szülei Francesc Gaudí i Serra és Antònia Cornet i Bertran voltak. Már gyermekkorában olyan hatások érték, melyek az építészetét később jelentősen befolyásolták. Édesapja rézműves műhelyében ismerkedett meg a formák világával, és ott találkozott a különböző anyagok (elsősorban a fémek) megmunkálásának módszereivel. Reumatikus betegsége a kis Antonit már zsenge gyerekkorától megakadályozta abban, hogy részt vegyen hasonló korú társaival a csínytevésekben. A kisfiú többnyire bent élt a házban, ha időnként mégis ki kellett mozdulnia otthonról, szülei szamárhátra ültették. Ez a csapás végigkísérte egész életét, s haláláig vívta küzdelmét a reumával. Az orvosok szigorú vegetáriánus diétára és mértékletes életmódra fogták, ennek volt része a Szent Fülöp-templomhoz tartó mindennapos sétája is.
Az építészet iránti érdeklődése már egészen korán, a reusi iskolaévekben megmutatkozott, és alig tizenhét éves, amikor megkezdi építészeti tanulmányait Barcelonában. Rainer Zerbst szerint Gaudí nem volt kiemelkedően jó tanuló, de elég szorgalmas volt ahhoz, hogy megbízható jártasságot szerezzen az építészeti alapelvek elsajátításában. Egy temetőkapuról készített rajzát „kitűnőnek” minősítették, s ez úgy, ahogy átsegítette őt a vizsgán. Egyetemi évei alatt nemcsak az építészet iránti lelkesedése mutatkozott meg, hanem a heves temperamentumát is felszínre hozták. Hogy tervrajzához jobb „légkört” teremtsen, megrajzolt egy halottaskocsit, amely egyértelműen sokkal jobban sikerült, mint az eredeti építészeti mű. Tanárai észrevették Gaudí tehetségét és felismerték önálló gondolkodásmódját. Nem vitatták az építészeti fakultás elnökének álláspontját, mely szerint ez a diák, akinek sikerült átjutnia a vizsgán, „vagy zseni, vagy őrült”.
Gaudí 1878-ban bemutatott egyetemi diplomaterve (illetve vizsgaterve) egy díszterem, a barcelonai egyetem Paraninfo nevű épületének terve volt, amely magában foglalt egy impozáns olvasótermet és auditoriumot is. A mesteri rajzokon és keresztmetszeteken egy merész, klasszikus és gótikus elemeket ötvöző, szimbolikus épületrészlet rajzolódott ki. A monográfus szerint a stíluskeverék minden bizonnyal elképesztette a vizsgabizottság tagjait, de a diplomamunka az egyetemen adható legalacsonyabb, „elégséges” minősítést kapta csupán.
A művészettörténész szerző Gaudíval kapcsolatban fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy az építész sohasem törődött a stílus tisztaságával, és sohasem csinált pontos utánzatokat, hanem inkább ihletet merített a múlt építményeiből. Teljes mértékben Eugéne Violett-le-Duc, 19. században élt híres francia építész és műtörténész intelmeihez tartotta magát, aki szerint a múlt nagy műveit mint a jelen építészeti stílusának megalkotását segítő intuíciók forrását kell elemezni. Gaudí ezt az elméleti programot ültette át a gyakorlatba. Ez magyarázhatja az „elégséges” egyetemi osztályzatot. Rainer Zerbst azt is megjegyzi, hogy Gaudí semmilyen díjat vagy hivatalos elismerést nem kapott életében. Talán ez is közrejátszhatott abban, hogy miért élte meg mindig kudarcként munkáját, ha hihetünk az erre utaló megjegyzéseineket. Építészeti eszméi túlságosan merészek voltak ahhoz, hogy a kormányzat vagy a helyi hatalmak elismerését és dicséretét vívhassák ki. Egyetlenegyszer részesült díjban, s jellemző módon az egyik leghagyományosabb művéért, a barcelonai Calvet-házért. Ennél a munkájánál ugyanis alkalmazkodott az elegáns Eixample-negyed szigorú előírásaihoz.
Bár a hivatalos elismerések elmaradtak, Gaudí korántsem szűkölködött más természetű megbecsülésben. A magánemberi minőségükben fellépő patrónusok már életében méltányolták Gaudí zsenialitását, és miután első nagyszabású tervét befejezte, elhalmozták megrendeléseikkel. Sajátos, hogy legfontosabb megbízásait akkor kapta, amikor még egyáltalán nem volt közismert építész. Első látványos tervei – a Vicens-ház, az El Caprichónak nevezett vidéki kúria és főleg a Güell-palota – még el sem készültek, máris megbízást kapott az egyik legambiciózusabb barcelonai építészeti vállalkozás megvalósítására. 1881-ben a Szent József Tisztelőinek Lelki Társasága egész háztömböt vásárolt meg a város akkori határában. Ezen a földdarabon kellett felépíteni a Szent Család Imádásának Templomát, a Sagrada Famíliát, hogy „a szunnyadó szívek langyosságát felrázza, a hitet erősítse, a keresztény felebaráti szeretetet lángra gyújtsa és az Úr irgalmát az ország számára kieszközölje”.
Rainer Zerbst úgy látja, ez a grandiózus terv a fokozódó iparosítással, a régi értékek megsemmisülésével szembeni tiltakozást kívánta kifejezni. A 19. században Szent Józsefet a Katolikus Egyházon belül mindazon mozgalmak védőszentjévé emelték, amelyek szemben álltak a növekvő szekularizációval. A családra való hivatkozás egyben felhívás volt a hagyományos értékek hangsúlyozására, hiszen nemcsak templomot akartak építeni, hanem az azt körülvevő szociális létesítményeket is: iskolákat, műhelyeket, közösségi helyiségeket. Eredetileg ez az egyházi támogatást élvező terv ugyanolyan nagyságrendű volt tehát, mint a matarói munkástelepé, amelyen röviddel azelőtt Gaudí olyan nagy hévvel dolgozott. Igaz, ahogy a monográfus megjegyzi, kezdetben senkiben sem merült fel, hogy őt bízzák meg a tervek elkészítésével.
Az építkezés 1882-ben kezdődött el, Francisco de Paula De Villar, a Barcelonai Egyházmegye építészének tervei alapján, ő azonban egy év múlva felmondott. Ekkor az említett egyesület az akkor harmincegy esztendős Gaudít kérte fel a munka folytatására. Mivel szakmai kiválósága mellett elhivatott keresztény hite is ismert volt, úgy érezték, ő lesz a legalkalmasabb a feladatra. A fiatal építész a templom építésének hittel teli és egyben engesztelési célkitűzését kezdettől magáénak érezte, a munkát úgy emlegette, hogy „Istentől kapott megbízatás”. Negyvenhárom éven át dolgozott rajta, élete utolsó tíz évében minden más felkérést visszautasított, és minden energiáját ennek a munkának szentelte.
A könyvből egyértelműen kiderül, hogy Gaudí egyetlen pillanatig sem kételkedett abban, hogy építészete fontos és megszívlelendő üzenet lesz a jövő számára. Amikor egyszer megkérdezték tőle, hogy a Sagrada Família a nagy katedrálisok egyikének számít-e, így válaszolt: „Nem, hanem elsőnek az eljövendők közül.” Rainer Zerbst szerint napjainkban különösen kívánatos lenne mélyen elgondolkodni Gaudí építészetének lényegén. Műve, minden monumentalitása ellenére is, torzó maradt. A katalán művész halálával olyan építészeti mű kezdeteit hagyta ránk örökül, amely inkább a képzeletében, semmint a valóságban létezett. „Ha ez a templom valaha elkészülne, minden dimenziót széjjelrobbantana, és az első mise égi kórusként zengene: a karzatokon ezerötszáz énekes, hétszáz gyermek és öt orgona számára van hely.”
A templom egyes elemeit bemutatva a tudós szerző elemzéséből megtudjuk, hogy a tervbe vett egyetlen torony helyett Gaudí tizennyolcat álmodott meg: tizenkettőt a tizenkét apostolnak, négyet az evangelistáknak, egyet-egyet pedig Szűz Máriának, illetve Jézusnak. Mivel tisztában volt azzal, hogy az ő életében nem fognak befejeződni a munkálatok, ezért a tervezésnél világossá akarta tenni az utókor számára, hogy mik az elképzelései. Gaudí tervei szerint az összes többinél magasabb, Krisztust jelképező fő tornyot koronázó és egyben lezáró keresztből erős fénysugarat kellett volna a városra bocsátani, amely az embereket megvilágítva illusztrálja a krisztusi szavakat: „Én vagyok a világosság.”
A három templomkapu közül a legnagyobb a középső, a Szeretet kapuja. Krisztus születését látjuk rajta, a szeretet szimbólumával, egy pelikánnal, akiről köztudott, hogy vérével táplálja a fiókáit – ez utalás egyúttal az Oltáriszentségre is. Ettől balra esik a Remény kapuja, amelyen Jézus gyermekkorának két drámai eseménye látható, a betlehemi gyermekgyilkosság és az Egyiptomba való menekülés. Végül a főkaputól jobbra esik a Hit kapuja, rajta a Jelenések könyvéből vett bibliai jelenetekkel. Szimbolikus magyarázata van annak is, hogy a reményt keltő motívumokat miért a keleti homlokzatba faragták. „Ex oriente lux”, azaz Kelet felől jön a fény, s vele az üdvözülés. Krisztus szenvedései az ellenkező, tehát a nyugati oldalra kerültek, vagyis oda, ahol a Nap lenyugszik. A keleti homlokzat harangtornyainak spirálisan felfelé tartó nyílásai között a „Sanctus, Sanctus, Sanctus” olvasható, amely felfelé vonzza a tekintetet, és amely úgy hat, mintha vidám örömujjongás lenne az Ég felé.
Hasonlóképpen jelképes a színek használata. Gaudí a Remény kapuját zöldre tervezte, a szívderítőbb témájú keleti homlokzatot összességében világosnak és színesnek képzelte el, míg a Szenvedés homlokzatára komor színeket szánt. Ez utóbbira a következő témákat tervezte: Halál és Pokol, Bűnbeesés, s ennek következménye, a mindennapok kemény munkája és végül a Hiszekegy, a hitvallás, az első lépés az üdvözülés felé. Az apostoli hitvallást – mint Gaudí munkáinál oly gyakran – nem festői eszközökkel, hanem írásban jelenítette meg. A Hiszekegynek izzó betűkkel a hét harangtorony között kellett volna lobognia.
A művészettörténész szerző arra is kitér, hogy a betűk a jelenetek üzenetét nyomatékosítják. Az apszis ablakaira például Jézus, Mária és József anagrammái kerültek. József – ellentétben a hagyományos bibliai ábrázolásokkal – kiemelt helyet kapott, mert a templom – ahogyan azt fentebb említettük – a Szent József Tisztelőinek Társasága ösztönzésére épült. Neki ajánlották a kripta főkápolnáját, képmását pedig a keleti homlokzat főkapuján találjuk meg. A méhek gyakori ábrázolása a munkás szorgalmának szimbólumaként fogható fel. Az egyik nagyméretű szobor: a „nevelőapja” mesterségét űző, kezében vésőt tartó Jézus. A jelenetben, amikor Mária és József a templomban az írástudók társaságában tartózkodó Jézust keresik, Gaudí Józsefnek adott hangsúlyosabb szerepet, holott a közkeletű ábrázolásokon Mária a fontosabb. Végül pedig Józsefet a templom őrzőjeként is ábrázolni kívánja: kormányosként minden veszélyen át szerencsésen irányítja hajóját, vagyis a templomot.
Rainer Zerbst kiemeli, hogy Gaudí a Sagrada Famíliát mint Krisztus misztikus testét álmodta meg. Ezért a templom belsejében maga Krisztus – az Oltár – lesz a középpont. Krisztus fejére utal a hatalmas keresztben végződő fő torony, egyben azt is kifejezve, hogy Krisztus az emberiség Megváltója. A homlokzatok fölé koszorúként emelkedő, a tizenkét apostolt megtestesítő torony magát a kereszténységet jeleníti meg.
Ferenc pápa földi halála előtt egy héttel, 2025. április 14-én elismerte Antoni Gaudí hősies erényeit, így az építész megkapta a Tiszteletreméltó címet. Utódja, XIV. Leó pápa pedig 2026 júniusában Spanyolországban tett apostoli látogatásán Barcelonában meglátogatta a város jelképét, a Sagrada Família-bazilikát, és megáldotta a templom legmagasabb, 172,5 méter magas, Jézus Krisztusról elnevezett főtornyát. Ennek elkészültével a Sagrada Família a világ legmagasabb temploma lett, felülmúlva az ulmi katedrálist; bár még így is alacsonyabb, mint a közelben lévő Montjuïc-domb, mert Gaudí felfogása – és rendelkezése – szerint az ember által létrehozott épületek magassága nem múlhatja felül az Isten által teremtett alkotásokét.
Rainer Zerbst monográfiájából egyértelműen kiviláglik: Antoni Gaudí a hitben természetes módon élt, függetlenül mások véleményétől és tettétől. Az őt körülvevő közösségért dolgozó művészként egységben volt hivatásával, építészetével és hitével, láthatóvá tette Istent az alkotásaiban. Gaudít nem lehet a hite nélkül megérteni. Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, talán valamit megsejthetünk a művészetéből, de nem ismerhetjük fel a lényeget: a hit és a művészet szintézisét.
Fotó: Wikipédia
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. augusztus 30-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
