A Pannonhalmi Főapátság nemzetközi ökumenikus konferenciája szeptember 25-én, péntek délután Emmanuel Adamakis khalkedóni metropolita, Zátonyi Maura OSB, a római Szent Anzelm Pápai Egyetem oktatója és Juhász-Laczik Albin OSB, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium igazgatója előadásával folytatódott.
Beszélgetésük témája: Hogyan tanulják az egyházak az ökumenizmus lelkületét, miben áll a tanítványság művészete, hogyan alakítsuk a jövő iskoláját?
Hafenscher Károly evangélikus lelkész, az Evangélikus Hittudományi Egyetem egyetemi tanára volt a délutáni szekció elnöke.
Emmanuel Adamakis, a Konstantinápolyi Ökumenikus Patriarkátus khalkedóni metropolitája Miként tanulhatnak az egyházak az ökumenizmus szelleméből? – Elmélet és gyakorlat harmóniája címmel tartott előadása kifejtette az ökumené és az ökumenizmus fogalmát. Az ökumené szó görög eredetije lakott földre, mint közös élettérre utal; a szó jelentése alapján az ökumenikus szellem pedig azt jelenti, hogy megtanulunk egy fedél alatt élni olyan testvérekkel, akikkel nem mindenben értünk egyet.
Az ökumenizmus kifejezés a 20. században időnként negatív kicsengést kapott – különösen bizonyos ortodox körökben –, mivel tévesen vagy félelemből az igazság felhígításával, vallási elmosódással társították.
Mit jelent az ökumenikus szellem és hogyan tanulható? – tette fel a kérdést a metropolita. Nem könyvből vagy enciklikából megtanulható elméleti tananyag, hanem életforma és lelki magatartás. A keresztények elhívott tanítványok – manthanō, azaz tanulni, elsajátítani –, akik folyamatosan a Krisztustól való tanulás állapotában vannak. Így a tanulás a Egyház identitásának központi eleme. A tanulás és az ökumené útja a teológiai elmélet (theōria) és a gyakorlati élet (praxis) harmóniáján alapul: az elmélet gyakorlat nélkül puszta akadémiai gyakorlattá, „teológiai sakkozássá” válik, amely hideg marad és senkit nem érint meg. A gyakorlat elmélet nélkül felszínes aktivizmusba vagy diplomáciai udvariaskodásba torkollik. A kettő egysége a keresztény élet struktúrája, ahol a gyakorlat – építés, cselekvés, parancsolatok megtartása – az a lépcsőfok, amelyre rálépve eljutunk a látásig.
Az ökumenizmus „lelke” a szív megváltozása, a megtérés. A hallgatás aszkétikus aktus: magában foglalja a csendet, a másik meghallgatását. A szemlélődő ima és a párbeszéd közös erénye, hogy „nem foglalja el a teljes teret”. Az út fontos lépése a személyes kapcsolatok építése, a vendégszeretet. A pannonhalmi bencés hagyományhoz hasonlóan a idegent magát Krisztustként kell fogadni. A barátság az a tér, ahol a kinyilatkoztatás és a találkozás megtörténik. Befogadó ökumenizmus megfordítja a kérdést: Mit tanulhatok én a másiktól integritásom megőrzése mellett?
Így az ortodoxia sokat tanulhat a protestáns testvérek Szentírás-szeretetéből és a katekézisből, vagy a Katolikus Egyház nagy léptékű szociális szolgálatából és oktatási intézményeiből.
További lépés az ajándékozás: Szent II. János Pál pápa megfogalmazása szerint a párbeszéd ajándékok cseréje. Az ajándékot nem lehet kikényszeríteni, csak felajánlani; a befogadott ajándék pedig óhatatlanul átalakítja a házat, ahová bekerül. Lényegesek a mindennapokban tett gyakorlati együttműködés lépései. Így a képzésben a teológusoknak más felekezeteket a saját forrásaikból és saját tanáraiktól kell megismerniük, nem pedig a múlt polemikus kézikönyveiből. Továbbá a keleti és nyugati egyházatyák közös olvasása, valamint a múlt sebeinek közös vizsgálata, hogy a történelmet ne a másik megalázásával meséljük el. Szükség van közös szolgálatra, mely nem várja meg a teljes dogmatikai egyetértést. Értékesek a vegyes családok tapasztalatai, a mindennapi ökumenét a vegyes házasságban élő családok valósítják meg.
Az egység felé vezető út türelmet igényel: az Egyház abban a ritmusban tanul, ahogy a szőlőtőke növekszik a domboldalon – időre, metszésre és várakozásra van szükség a jó borhoz.
s amely felé türelemmel és hallgatással törekszünk.
Hafenscher Károly röviden ismertette Zátonyi Maura OSB életútját. A szombathelyi születésű szerzetes németországi klasszika-filológiai tanulmányai során találta meg hivatását, és az eibingeni bencés monostorban köteleződött el a bencés életre. Ma Bingeni Szent Hildegárd egyik legkiválóbb ismerője. Előadása a tanítványság művészetébe vezetett be Bingeni Szent Hildegárd alapján.
Az iskola – a tanítványság – egy egész életet átfogó létforma, az igazi tanítvány egy életen át „kezdő”, azaz kérdező, kereső mentalitással él. A kiindulóponton a tanítvány – egy ifjú, aki még nem jutott el a teljes érettségre, mégis nagy méltóság övezi – áll, a disciplinát szimbolizálja. A szó a latinban összekapcsolódik a tanítvány, tanulni szavakkal, így nem csupán fegyelmet jelent, hanem annak a készségét is, hogy az ember tanítható, formálható. Ifjú, aki előtt ott a növekedés lehetősége. Tanítványi léte feltételezi a kapcsolatot, és ebben az ember rábízza magát arra, aki tanítja: Krisztusra, mint Mesterre. Hallgatja, és engedelmesen meghallja őt, ezzel hozzá tartozik.
Hildegárd azt az állapotot is bemutatja, amikor hiányzik az emberből a disciplina, vagyis a tanulékonyság és a tanítványság készsége. A disciplina ellenképe a petulantia, a féktelenség, könnyelmű önfeledtség, zabolátlan kicsapongás, mely az „itt és most” élvezetét keresi, csak a pillanatot látja, és azt akarja minél teljesebben kihasználni. A pillanat azonban kevesebb örömöt kínál a mértéktelen élvezetigénynek, mint amennyit a féktelen ember átélni szeretne. A sóvárgás egyre tovább és tovább hajtja. Az öröm keresésében az ember kiürül, megkeményedik, megkeseredik, elégedetlenné, végül pedig depresszióssá válik. Ez az öröm a jól érezzük magunkat állapota. Mára szórakozásközpontú társadalmunk eszményévé vált. A féktelenség mélyén az önmaga világába bezárt embert látjuk,
Hildegárd nem azért tárja ezt elénk, hogy megbélyegezzen, hanem hogy felismeréshez vezessen, s gyógyítson. Bemutatja a másik oldalt, az erényeket, amelyek áttörik és megnyitják a vétkek bezárult világát. A gyógyulás akkor kezdődik, amikor az ember vállalja a szembesülést, és engedi, hogy az erények követelményei formálják őt. Ez a „felövezett élet”. A disciplina – a tanítványság fegyelme – nem valamiféle kényszerítő keret, nem görcsös önfegyelem,
A felövezettség tehát a szenvedélyes szeretetet alkalmassá teszi a szolgálatra. A tanítvány tehát újra és úja „felövezi” magát, formát ad szeretetének. Így ér el a tanítványság újabb, tágabb perspektívájához.
Az út a a beteljesedés felé vezet, horizontja nem lehet csak a jelen élet. A disciplina végső soron arra készít fel, hogy életünket Isten kezébe tudjuk adni. Minden életigenlés ellenére a lemondás mozzanatát is magában foglalja, „nincs növekedés metszés nélkül”.
A tanítvány a mindennapok apró lemondásaiban, „kis halálaktusaiban” felkészül az élet végső odaadására. Ebben az önelhalásban túllép önmagán, ami egy tágasabb élettérbe és belső szabadságba vezet, a megelégedettség (sufficientia) és a mennyei öröm (caeleste gaudium) állapotába. A megelégedettség áll Hildegárd erénysorának végén. Ez az az állapot, amikor az ember felismeri és hálával elfogadja azt, ami elég. A megelégedett ember, mivel éli saját teljességét, másoknak is megadja azt, ami őket megilleti, így beteljesíti az igazságosság erényét.
Juhász-Laczik Albin OSB előadása útmutatás volt: mit tanulhatunk az idők jeleiből, miért mondhatjuk azt, hogy talán jön az iskolák aranykora. Az előadó öt feloldhatatlannak tűnő ellentmondást határozott meg a mai oktatási és társadalmi valóságban, majd az MI valóságunkra gyakorolt átalakító hatását vizsgálva mutatta meg, mi hozhatja el az iskola aranyakorát.
Gyorsaság – irány nélkül: Az iskola számára veszélyt jelent, ha úgy gyorsul, hogy nem tudja, merre tart. A sürgető igyekezetben elvész, ami fontos. A jövő iskolájának legfontosabb feladata a „lelassulás” művészete: elengedni a tananyagban való haladás igyekezetét, hagyni felfedezni, közösen dolgozni, hogy figyelmet kapjon, ami fontos.
Tudás – bizalom nélkül: A szaktudás önmagában már nem elég, összetett kompetenciákra (PR, pszichológia, kommunikáció) van szükség. Minél komplexebb a tanári munka, annál inkább egymás szakértelmére kell hagyatkoznunk. De a bizalom a társadalmi buborékok és világnézeti klikkek miatt gyengül.
Információ – bölcsesség nélkül: Az információ tengerében szembesülünk a súlyozás hiányával. Az iskolának sorok mögé kell bevezetni, felismertetni az okokat, szándékokat és érdekeket, hogy ez alapján szülessen döntés. A keresztény pedagógia itt különösen fontos örökséget hordoz:
Teljesítmény – megújulás nélkül: A folyamatos mérések és a teljesítménykényszer mókuskereke kiégéshez vezet mind a diákok, mind a tanárok életében. Zaklatott hajtásban élünk. A jövő iskolájának azt is meg kell tanítania, hogyan lehetünk egyszerre elmélyültek és terhelhetők: hogyan lehetünk benne valamiben úgy, hogy ne pusztán teljesítsünk, hanem valóban jelen legyünk benne. Pihenni, hibázni, félretenni és újra elővenni. Megtanítani, hogy kell nem a legjobbnak lenni, hanem szeretni, amit csinálok. Ilyen alapvető dolgok ennek a részei, mint a játék, az ünnep, a rítusok, a meditáció, az ima.
Komplexitás – felelősség nélkül: Összetetté vált világunkban könnyen válhatunk
kiszolgáltatottá, könnyebben bújhatunk ki a felelősség alól. A jövő iskolája megtanít, hogy naponta feltegyük a kérdést:
Az iskolaigazgató három megállapításra hívta fel a figyelmet az iskola szerepéről a mesterséges intelligencia által átszabott világban. Rámutatott, mi támasztja alá ezek veszélyét, és mi módon tud ellenhatásként válaszolni erre az iskola.
Elsőként megállapította: Az MI kifejezetten személyesnek tűnik, ismeri az érdeklődésünket, emlékszik a korábbi beszélgetéseinkre, alkalmazkodik a hangulatunkhoz. Vele beszélgetni sok szempontból kellemesebb, mint egy valódi emberrel.
Az iskolának ebben kiemelt szerepe lesz. Az osztálytársakat, tanárokat nem én választom egy, a személyiségemhez legjobban illő algoritmus segítségével. Nem mindenki a barátom, és az iskola megtanít együtt élni a másikkal, azzal is, aki idegesít, aki más. Továbbá
Második felismerés: egyreb személyre szabottabb információs buborékokba zárja az embert a technológia. A társadalom megosztott, külön univerzumokban élünk, amire az MI csak ráerősít. Képes ugyanis arra is, hogy folyamatosan előállítsa a személyre szabott információs környezetet. Ez nagyon veszélyes, mert egy közösséghez kell közös történelem, együttgondolkodás,
Ez a közös alap, hogy különbözőképpen gondolkodhassunk. Az iskola ennek helye lehet, a keresztény iskola különösen is. A kereszténység közös asztal. Közös kenyér. Közös szolgálat. Közös üdvösségkeresés.
Az előadó harmadik feltételezését kérdésként fogalmazta meg: Ha minden kérdésre van válasz, mi marad az ember feladata? Rámutatott: Ma az oktatás azzal szembesül, hogy túl sok a válaszunk, és ezek túl jók. Hogyan használja az oktatás az MI-t? Tanítson kritikusan, felelősen, etikusan és kreatívan használni. Nem arra kérdezni, mi lehetséges, hanem arra, hogy mi a jó, mi az igaz, mi szolgálja az embert. Így a technológia fejlődésével egyre fontosabb lesz, hogy legyenek emberek, tanárok, akik megtanítanak különbséget tenni a lehetséges és a jó között. Minél könnyebb lesz kapcsolatba lépni egymással, annál fontosabb lesz megtanulnunk jelen lenni. És minél több választ kapunk, annál fontosabb lesz megtanulni rákérdezni a lényegesre.
Remélem mindenki ellenállhatatlan kedvet kapott tanárnak lenni – zárta előadását.
A konferencia kerekasztal-beszélgetéssel folytatódott. Görföl Tibor klasszika-filológus, teológus kérdéseire válaszoltak a résztvevők: Jerry Pillay, az Egyházak Világtanácsa főtitkára; Emmanuel Adamakis khalkedóni metropolita; Berecz Júlia, a Magyarországi Református Egyház Zsinati Hivatal Külügyi Osztályának vezetője; valamint Keller Márkus történész, szociológus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Összehasonlító Történeti Szociológia Tanszékének és a Professzionalizáció-történeti Kutatócsoportnak a vezetője.
Fotó: Merényi Zita
Trauttwein Éva/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
