Hisztéria

Többet szerepel manapság a vezető tévécsatornákon a Keleti pályaudvar, mint a Parlament, a Lánchíd és a Halászbástya együttvéve. Legfeljebb a röszkei határszakasz veheti fel vele a versenyt.

A vonatokra az aluljáróban váró, az épület előtt tüntető, a Railjeteket megrohamozó, a szögesdrót ellenére elszántan Németországba igyekvő elcsigázott menekültek képe járja be világot. A következő kockákon tekintélyes európai politikusok vázolják a probléma súlyosságát, s fél szemmel a közvélemény-kutatások eredményeit lesve hárítják el a felelősséget. Egymásra mutogatnak, s míg az egyik csendben hajtja tovább a délről és keletről érkező szerencsétlen tömeget, a másik Európa védőbástyájának beállítva országát, plakátokkal és kerítéssel próbálja feltartóztatni ezt a népvándorlást.

Mindezt látva néhány száz kilométerrel odább a fejüket csóválják, s a felelősségről, emberi jogokról beszélnek, majd azonnal elhalkulnak, amikor megérkeznek az országutak vándorai. Ezt az elitet a stílusbeli különbségek ellenére is összeköti, hogy mindannyian hazabeszélnek, s bőszen építik a képletes falakat pártjuk, kormányuk és országuk körül. Egy éppen széteső, problémáit önző politikai hisztériával súlyosbító, egykor szebb napokat látott geopolitikai pólus képei ezek.

Az Európai Unió történetének egyik legsúlyosabb válságát éli. Néhány hónapja még mindenki attól tartott, hogy az összeomló Görögország rántja magával, míg most egy ennél is sötétebb árnyék vetül rá. Az újsütetű népvándorlás, amely súlyos, rettenetesen súlyos probléma, ám ennél is aggasztóbb az a politikai válság, amelyre rávilágít. Az európai elitet a kis Libanonra és a nagyobb, ám nagyhatalomnak aligha nevezhető Törökországra rászakadt menekültek töredéke ejti kétségbe és fordítja egymás ellen. Pillanatok alatt oda a szolidaritás, a közös értékek, s kidudorodnak a pőre érdekek, a populizmus, amely a legalantasabb érzésekre alapozva egyre inkább a felszínre hozza az emberben rejlő állatot. Most az a kérdés, ki tud ennek megálljt parancsolni.

A legtöbben Angela Merkeltől várják a csodát, aki azért kicsit mintha belealudt volna a válságba, majd ezt a tétovaságot a szír menekültek bátorítása utáni visszakozással tetézte. Mutogatnak is rá bőszen, s ki is használják e bizonytalanságot, nem mellesleg épp azok, akik idáig amiatt aggódtak, hogy Németország rátelepszik Európára. Való igaz, az unió motorjának számító Berlin és Párizs e válságban kézbe fogva a gyeplőt, elővezethetne egy átfogó koncepciót, amit persze még el is kell fogadtatni. Ez pedig egymás érdekeinek tekintetbevétele, kompromisszumok és összefogás nélkül nem tűnik biztató vállalkozásnak.

Például azzal a Magyarországgal, amelynek kormánya a szavazatszerző szabadságharc lázában manapság nem csak kiplakátolja kirekesztő törekvéseit, s egy európai iszlám kalifátus képével riogatva hecceli polgárait, akik közül egyre többen a közösségi oldalakon ennek szellemében hirdetik „kereszténységüket”. Nem éppen taktikus lépés az sem, hogy vezető politikusok nevezik tehetetlennek, idiótának azt az EU-t, amelytől a megoldást várják. Arról nem is beszélve, hogy az Európai Unió mi magunk vagyunk, s így önmagunkat gyalázzuk. Eközben másokhoz hasonlóan Budapest sem teszi le Brüsszelben azt a bizonyos megoldási tervet, s e helyett inkább a menekültek megállításával, majd hirtelen a célországokra engedésével igyekszik javítani tárgyalási pozícióit. Közben harsog a propaganda, egyre hisztérikusabb állapotba kergetve a társadalmat és az itt rekedt, információ hiányában mind kétségbeesettebb menekülteket.

A világ vezető hírcsatornáin pedig csak peregnek a szürrealisztikus képek, háttérben a Keleti pályaudvarral, s a megoldás még csak nem is körvonalazódik.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »