„Kezdetben nem tudtam elhinni, hogy Isten kék ege alatt, világos nappal, az osztrák határtól másfél kilométerre ekkora barbárság történhet. Azt, hogy ezek a katonák minden erkölcsi gátlás nélkül egy doboz cigarettáért képesek ártatlan 14-17 éves fiúkat tarkón lőni. Tették ezt olyan begyakorolt módon, mintha a kivégzésük a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Azt sem kérdezték ki vagy, miért rejtetted el a cigit? Szó nélkül lelőtték, mint egy veszett kutyát, akinél találtak még valamit.” Hetvenöt éve történt című történelmi sorozatunk legújabb epizódja következik.
A szomorú évfordulóval kapcsolatban egyetlen kedvező hír, hogy a tragédia kutatása közben olyan információkra leltem, amely ebben az esetben is szemtanúk létezését jelezték. Sajnos, már csak az egyik tanú bizalmasával, keresztlányával találkozhattam, akinek a felvidéki magyar levente történetét továbbadta, és mint egy végrendeletet titokban rábízta.
Ennek a testamentumnak alapján született a Szökés a haláltáborból című könyvem, amelyben sikerült korhűen felidézni az ízig-vérig ősi nemesi felmenőkkel rendelkező P. László, volt komáromi piarista diák izgalmas kalandját. Igaz, hogy Galánta mellett, Nemeskajalon született, de gyerekkori emlékei már Csallóközcsütörtökhöz és az anyai nagyapa szülőfalujához, Nyárasdhoz kötötték.
Nem kétséges, hogy ennek a két helynek és az ebből eredő földrajzi helyismeretének köszönheti, hogy sikerrel vette élete legveszélyesebb kalandját és az egyetlen lehetőségét a ligetfalui haláltáborból való szabadulásra, a szökésre: harmadmagával Zabosnál (Pozsonyligetfalu melletti kisközség volt 1945-ben), a Kis-Duna torkolata alatt, ott, ahol korábban Napóleon (1809-ben) seregei is átkeltek a folyón. Hármuk közül kettejüknek sikerült 1945. július 17-én Pozsonypüspöki felé átúsznia a Dunán és biztos helyre menekülni azt őket üldöző Csehszlovák Hadsereg katonái elől!
A szökés kitervelőjének, P. László alias Kajali László szavaival, visszaemlékezésével idézzük fel, mi történt a magyar zsidó munkaszolgálatos rabok után maradt, a Duna jobb partján, a ligetfalui Köpcsényi úton volt koncentrációs táborban Pozsony szovjet megszállását követően, 1945 április 8-tól, és miért kellett Jakab és Pista barátjával az életükért ekkora kockázatot vállalni. (Pista a szökést nem élte túl. Úszás közben, a folyó vizében látták utoljára, ezért nagy valószínűséggel a Dunába fulladt.)
„Amikor a kocsis szekerestől távozott az istállók felé és csak mi maradtunk a téren, két tiszt lépett ki a főépületből és megindultak felénk. A szakaszparancsnok, tisztes távolságra a két elől haladó tiszttől, menetre fogta a felsorakozott őrséget, s megindultak a táborparancsnok és helyettese után. Előttünk volt a parancsnoki épület, tehát jól láttuk, ahogy közelednek felénk. Láttuk a két zászlórudat is előttünk, a sorakozótér szélén, amin a csehszlovák és a szovjet zászló lengett. Ennek a vonaláig jött a két tiszt, és a két zászlórúd között álltak meg. A mögöttük vonuló szakasz parancsra, szintén megállt, és pihenő állásba lépett. A ceremónia, amivel fogadtak bennünket olyannak tűnt, mintha itt a placcon naponta ezt gyakorolták volna. Számunkra ijesztő volt és nem sok jóval kecsegtetett. Mi hárman egymás mögött álltunk. Én voltam legelöl, ez a megbeszélt „hadi helyzet” lényege volt. Mögöttem Jakab, majd Pista következett. Fontos volt, hogy ők ebben a helyzetben maguk előtt lássanak.
Amit még az érkezéskor megfigyeltünk, az az volt, hogy a parancsnoki épületek, istállók és raktárak magas drótkerítéssel külön voltak választva a foglyok barakkjaitól. Viszont annak a bejáratát külön nem őrizték, csak a táborkapuban és a toronyban álló őrök figyelték az emberek belső mozgását. Az őrök inkább ezzel voltak elfoglalva, mint a kapu előtti külső mozgással és a táboron kívüli történésekkel. Az érkezésükkor tárva-nyitva volt a fogolytáborból a parancsnoki épületekhez vezető út vaskapuja. Az őrtorony gépfegyverének puskacsöve viszont a kapura volt irányítva. Ezek számunkra fontos információk voltak. Igyekeztem a tábor minden szegletét alaposan az agyamba vésni. Láttam, hátra pillantva, hogy Jakab és Pista is ezt teszi. A várakozás minden pillanata több tonnás súllyal nehezedett ránk. És ahogy közeledett a „díszőrség” felénk, a félelem egyre erősebben hatalmasodott el bennem. A felismerés, hogy újra foglyok lettünk, megrogyasztotta a lábam, nem tudtam a sorban egyenesen állni. A térdemnél az idegek beremegtek, a mellkason összeszorult, alig kaptam levegőt. A néhány hét, amit Münchenben viszonylag szabadon töltöttünk, itt olyan távolinak tűnt, mintha sohasem lett volna.
Mint később megtudtam, Eduárd Kosmel a táborparancsnok, és Bedrich Smetana vizsgáló tiszt volt az, aki megállt előttünk és ítéletet mondott felettünk. Minimális tiszteletadás mellett, már a szavukban érződött, hogy hulláknak néznek bennünket. „Maguk a Csehszlovák Hadsereg foglyai. Nem hadifogoly katonák, se nem civilek, hanem egy idegen hatalom bérencei, akik a háborúban szétverték az országunkat, legyilkolták a polgárainkat. Ezért fizetni fognak, és nem lesz irgalom!” Olyan szavakkal illetett minket, mint az útonálló rablókat vagy a törvényen kívüli bűnözőket. Megkezdődött a lelkierőnk széttiprása, a bűntudatébresztés. A vád olyan volt, amit nem tudtál értelmezni, mert semmi konkrétum nem volt benne, és igaz sem volt. Viszont úgy mondták ki, mint egy ítéletet, ami ellen nincs fellebbezés, nincs védelem és számodra nincs kegyelem. A rád szegezett puskacsövek árnyékában csak egyetérteni lehetett vele és bólogatnod kellett. A kopaszodó Smetanától magyarul jött az összefoglaló és a kérdés. „Maguk kollektíve bűnösök és kollektíve mind elítéltek, fogságra ítéltek. Értették?”
Mivel mindenki dermedten hallgatott, elővette a pisztolyát és megindult a hozzá legközelebb álló fogoly felé. Nem volt kétségem, ha nem szólalunk meg, akkor az elsőt közülünk főbe lövi. „Ez egy őrült,” futott át az agyamon, és mielőtt elérte volna a kiszemelt, halálra rémült leventét elkiáltottam magam: „Igen, megértettem!” Smetana megtorpant, felém nézett. Közben máshonnan is felharsant: „Értettem!” Szadista mosollyal az arcán, vad tekintettel méregetett bennünket, mint az áldozatára leselkedő vérszomjas tigris. Csak az akadályozta meg szándékában, hogy néhány embert lelőjön közülünk, hogy a parancsnoka halkan rászólt: „Nevyvolaj vzburu![1]”
Kosmel felmérte a helyzetet. Azt, hogy a hatszáz fős tömeg előtt a nyilvános kivégzés, következményekkel járhat. Olyan esemény történhet, amely vérfürdőbe torkolhat, és nem biztos, hogy ők ebből élve kikerülnek. A kisegítő osztaggal sem volt annyi katonája és fegyvere, hogy a most érkezett kiképzett katonákból álló foglyokkal és a már őrizetes táborlakókkal folytatott küzdelemben – a határ közelségére való tekintettel is – milyen eredmény születhet? A přerovi vérengzés után, amelyről mi még akkor nem tudtunk semmit, az oroszok visszafogták a Csehszlovák Hadsereg katonáit és „diszkrétebb népirtásra” kérték őket. Akkor mindez furcsának tűnt, hiszen az orosz bosszúállás is korlátlanul zajlott otthon és a megszállt területeken is. A szovjetek úgy tartották, hogy a háborúban ők szenvedtek többet, a harcok során ők hozták a legnagyobb áldozatot és a bosszúra is csak nekik van joguk. Ezt az „élvezetet” nem szívesen engedték át a csatlós államok katonáinak.
Smetana visszament a parancsnokához. Ekkor jött a második ostorcsapás. „Mint háborús bűnösöknek, az új Csehszlovák kormány intézkedése alapján, minden vagyonukat elkobozzuk, beleértve a személyes tárgyaikat is! Ezért ürítsék ki a zsebeiket, és rakják a lábuknál levő csomagjaikra, a tetejére pedig tegyék az irataikat. Akinél a motozás során bármit is találunk, azt itt helyben főbe lőjük!” Smetana mondta ki ezeket a szavakat, szinte tökéletes magyarsággal. Nem tűnt betanult szövegnek. Megírt forgatókönyvnek annál inkább. Valahol valakitől ezt az egész „ceremóniát” láthatta, ha ilyen pontosan és hatásosan tudta előadni, kezdve az ezt megelőző pisztolyos jelenettel.
Csak később hallottam hasonló jelenetről, amikor a volt partizánok beszéltek a szovjet fogolytáborokban a Szlovákiába küldendő partizáncsoportokba, illetve a Ludvig Svoboda-féle Csehszlovák Légióba történő toborzásukkal kapcsolatban. Ezt a „mutatós játékot” az orosz titkosszolgálat tisztjei velük is eljátszották, amikor arra a kérdésre várták tőlük a választ, hogy „ki akar önkéntesként közénk állni”? Ha a Szlovákiából származó foglyok nem jelentkeztek, akkor az ő fejükhöz is pisztolyt tettek, hogy felgyorsítsák az „önként” jelentkezésüket! Utána már mindenki sorakozott a toborzótisztnél, hogy lajstromba vegyék a nevét. Tehát Smetanának volt élménye arról, milyen hatást vált ki a csőre töltött pisztoly a fogoly katona homlokának vagy tarkójának szegezve!
Hogy mennyire komolyan gondolják, amit mondtak, ott helyben bemutatták. Egy perc után, ahogy a zsebkiürítésre adott parancs elhangzott, jött a harmadik ostorcsapás: „Foglyok, egy lépés hátra!” A csomagjainktól elvezényeltek bennünket. Soronként két-két katona jött bennünket megmotozni. Az egyik pisztolyt tartott a tarkónkhoz, a másik végigtapogatott bennünket, még az ölünk alá is benyúlt. Főleg aranyat és cigarettát kerestek. Majd felhangzott az első lövés, egy doboz cigaretta miatt. Néhány cigiző fiú csak utána vette szó szerint a figyelmeztetést, és dobták a hátizsákjukra a zsebükben felejtett amerikai (Camel) füstölni valót.
Hatot már a „fogadáson” agyonlőttek közülünk. Pillanatok alatt világossá tették, hogy jogfosztott, ebben az országban számukra nem kívánatos személyek vagyunk. Ha életbe akarunk maradni, akkor rabszolgaként alkalmazkodnunk kell a táborparancsnok és a tiszthelyettesei írott vagy íratlan parancsának. Az utóbbi volt igaz, Beneš új Csehszlovákiájában írott parancs vagy szabály a foglyokkal való bánásmódra nem volt. A táborban többezres tömeggel packáztak kényük-kedvük szerint, köztük nőkkel és mit sem sejtő pici gyermekekkel.
Kezdetben nem tudtam elhinni, hogy Isten kék ege alatt, világos nappal, az osztrák határtól másfél kilométerre ekkora barbárság történhet. Azt, hogy ezek a katonák minden erkölcsi gátlás nélkül egy doboz cigarettáért képesek ártatlan 14-17 éves fiúkat tarkón lőni. Tették ezt olyan begyakorolt módon, mintha a kivégzésük a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Azt sem kérdezték ki vagy, miért rejtetted el a cigit? Szó nélkül lelőtték, mint egy veszett kutyát, akinél találtak még valamit.
Esteledett már, mire a katonák újra befogták a lovakat és a „mi” kocsisunk a gyakorlótéren maradt első kivégzett leventénél megállt. A másik kettő pedig a vasrácsokkal lezárt, börtönnek kinéző téglaépület előtt várakozott. Két felfegyverkezett katona tartott a barakkunk felé. Mi hárman, éppen kint a füvön ültünk, ahogy észrevettük őket. A fülledt nyári napon csak ott volt levegő, a dohos szagú barakkon kívül. Bent csak állni, vagy az alsó priccsen ülni lehetett. Felálltunk a földről a két katona érkezésére. Tört magyarsággal szólt ránk az egyik, hogy menjünk segíteni szekérre rakni a holttesteket. Megkönnyebbüléssel vettük a parancsot. Több embert nem is akart a két katona, követtek bennünket a szekérhez. Majd otthagytak a kocsis mellett. A rangidős katona szlovákul szólította meg a kocsist: „Vatta őrvezető, itt van számodra a segítség!”
A látványtól, ami a holttesteknél fogadott, majdnem elhánytuk magunkat. Legalább letakarhatták volna őket. A megalvadt vérükben, arccal a földön hevertek. Sok halottal volt dolgunk Drezdában a bombázások után, de az nem érintett meg annyira, mint a bajtársak élettelen testét megfogni. Már beállt náluk a hullamerevség. Hármunk közül én voltam fizikailag az erősebb, ezért felmentem a közlegényhez segíteni, felszedni a holttesteket. Leeresztettem a hátsó saroglya[2] láncon tartott bordázatát, hogy hátulról a szekérderékba tudjuk csúsztatni a testeket. Pista elölről hajolt le értük és a két merev karjukat fogta meg, Jakab pedig a lábuknál, majd egyszerre emelték fel őket és úgy hozták a szekér farához. Óvatosan tették őket a szekér tatjára, mintha még élnének, nehogy megüssék a fejüket.
Nem mertem a bajtársaim arcába nézni, sem megnézni a lövések helyét a fejükön. A borzalomtól összeestem volna. Csak a harmadik fiúnál kellett akaratlanul is jobban megfigyelni a fejét, mert a szűk szekéralján csak oldalt tudtam lefektetni őt, a két másik társa közé. Azt láttam, hogy a kivégzést végrehajtó katona az én tarkómhoz is egy német elitalakulatoknál használt Walther P-38-as pisztolyt tett. A golyó behatolására a nyak fölött felfelé, a fiú megpörkölt haja utalt. A nagyobb roncsolás az arcon volt, a szem magasságában, ahol a golyó távozott a koponyából. Azt inkább nem részletezem. Az arcuk nemcsak a távozó golyótól, hanem a rátapadt alvadt vértől is felismerhetetlen volt.
Amikor mind a hat holttest a szekérre raktuk, Vatta őrvezető visszaparancsolt bennünket a barakkunkhoz. Nagy megkönnyebbülés volt számunkra, mert felrémlett bennünk az is, hogy velünk ásatják meg majd valahol a sírjukat, és utána melléjük lőnek bennünket is. Bevett szokás volt ez a kivégzéseknél. Akkor még nem tudtam a ligetfalui erődrendszer tankárkairól, sem a beásott szovjet légvédelmi ágyuk mélyedéseiről, amit ezek a hóhérlegények sírhelyként használtak. Arról sem, hogy a behantolásukat 3-4 kivégzésre váró „kivételeztetett” fogollyal végeztetik el, majd őket is a többi áldozat mellé lövik, hogy minél kevesebb dolga legyen velük a katonáknak.
A nap döbbenete csak ezután következett. Ahogy távoztunk a térről a két katona kezdte a másik két szekeret is megtölteni a fogoly civilekkel és a hadifogoly katonákkal. Valószínűleg előttünk tartóztathatták le őket, mert a kínzásoktól félhalott férfiakat és tépett szoknyás, félmeztelen, láthatóan meggyalázott nőket raktak fel hátrakötött kézzel a szekérre. „Kik ezek, és mi volt a bűnük?” – néztünk egymásra a barátaimmal. Az áldozatok, mint akik már óhajtják a halált, teljes letargiával hagyták magukat kivonszolni a börtönből.
Mintha a francia forradalom öldöklése elevenedett volna meg előttünk, ahogy a kokárdás, fegyveres forradalmárok szekereken, tömegesen cipelik nyaktilóhoz az embereket. A foglyok kezdtek kitódulni a barakkokból és indultak a kerítés felé. Vatta őrvezető ugrott le a szekérről és futott lakatra zárni az átjárót. Fent az őrtoronyban posztoló katonák halhatóan élesre töltötték a gépfegyverüket, amelynek a csövét előretolták felénk a lőrésbe. Jobbnak láttuk mindhárman a golyószóró elől visszahúzódni a faépület takarásába. A szekerekre ráláttunk innen is, csak az őrtorony látószögéből kerültünk ki. A szekérre rakott férfiak közül néhányan kezdtek ráeszmélni, hogy az utolsó útjukra indítják őket. Hörgő, kezdetben érthetetlen hangon kezdtek el felénk kiabálni. Csak sejtettük, hogy a nevüket és a születési helyüket próbálják velünk tudatni. Valószínűleg arra kértek bennünket, hogy adjunk hírt a sorsukról a családjuknak. Az egyik katona puskatussal a fejükre mért ütéssel próbálta elhallgattatni őket.
Elmondhatatlanul borzalmas látványban volt részünk, ami évek óta kísért és sokszor meggyötör még ma is álmaimban. A véres fejek és felsőtestek, a nők kitárult, lemeztelenített, sebektől feltépett mellei és altestei olyan látványok voltak, amit eddig csak horrorfilmeken láttam vagy könyvekben olvastam a háborúk, pogromok és forradalmak borzalmait szemléltető írásokban. Ez ott előttünk a valóság volt. Beneš parancsainak ártatlan emberekre mért bosszúja, a szadista martalócok kéjes kivitelezésében. (További ember-vesztességeinkről külön fejezetben szólok.)
Hol voltak a civilizált USA és Európa fejlettebb nyugati polgárai, hogy néhány száz méterre az osztrák határtól ilyen brutális vérengzés megtörténhetett? Vagy pont azt használta ki a Csehszlovák kormány, hogy a háborútól megcsömörlött és megfásult emberek már képtelenek másokért kiállni, az ártatlan embereket védelmükbe venni? Vagy, ezek a hóhérok felismerték, hogy értünk már senki sem visel felelősséget?
„Magukért nem felel senki!”, mondták ugyanezek a hóhérok a Přerov mellett egy hónappal korábban kivégzett dobsinai és környékbeli családoknak is, akiknek a kivégzéséről 1947 őszén, Martfűről Szlovákiába történt visszatérésem után szereztem tudomást. Szinte biztosak voltak abban, hogy a gaztetteik büntetlenek maradnak. Sőt az volt a meggyőződésük, hogy „nemes” ügyet szolgáltak, „megtisztították Csehszlovákiát a nácizmustól”, miközben maguk sem voltak különbek a náci pribékektől, hiszen minden bírósági ítélet nélkül, vélt bűnökkel vádolva férfiakat, asszonyokat, gyermekeket, csecsemőket és aggastyánokat öltek halomra, csak azért mert német, illetve magyarok voltak, és nem beszéltek jól vagy egy szót sem tudtak csehül vagy szlovákul. Ki akkor a náci?”
A könyvből vett idézeteknek vége. Ebből a megelevenedett szörnyűségből is világosan megítélhető, mi zajlott a pozsonyligetfalui haláltáborban, miért választotta Laci és két barátja az első adandó alkalommal a szökést. Még annak árán is, hogy a harmadik társuk odaveszett.
A Pozsonyligetfalui áldozatok száma és kiléte a mai napig ismeretlen. Csak egyetlen ügyvédi nyilatkozat utal rá Aristid Jamnickýtól, aki emlékiratában jegyzi meg, hogy a „přerovi és a ligetfalui vérengzés között annyi a különbség, hogy Ligetfalun kétszer akkora volt az áldozatok száma, mint Přerov mellett.“
Mivel a přerovi adatot ismerjük, hála František Hýbl történész tanárnak, az 267 (nő, férfi és gyermek) fő, a pozsonyligetfalui áldozatok számát 534 személyre becsüljük! A valóság szinte biztos, hogy itt is más adatot fog adni, ha egyszer elérjük a tömegsírok kihantolását, erre utalnak a szemtanúk által megjelölt tömegsírok méretei. Reménykedem, hogy erre előbb vagy utóbb, de egyszer sor kerül!
Emlékezzünk az itt kivégzett ismeretlen számú áldozataikra békével és tisztelettel!
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
