Kósa Klára keramikusművész tizennyolc éve alkot az általa vezetett és unokahúgával, a szintén keramikus Kósa Judittal közösen működtetett szentendrei reneszánsz műhelyében. Az üzletként is funkcionáló bemutatóteremben életútja legfontosabb állomásain vezet végig, és hitvallása és világlátása mellett a zenéről, könyvekről és makacsságról is vallott.
Két asszony, mindketten túljutottak életük zenitjén. Ültükben is dinamikusak, beszédesek és jó kedélyűek. Kósa Klára keramikus beszélget vendégével, Vadas Zsuzsa újságíróval, akit zuglói otthonából azért kocsikáztattam el a szentendrei műhelybe, mert a koronavírus-járvány alatti bezártság hónapjaiban végig arról álmodozott, hogy újabb interjút vagy riportot szeretne készíteni a barátnőjével. Most, kihasználva a nyári szabadságot, kettős riportra vállalkoztunk.
A Népművészet Mestere címmel kitüntetett alkotó a szentendrei Duna-parttól néhány percnyi sétára, a Bükkös partról nyíló cicomázatlan, szolid műhelyében fogad bennünket. Miközben bájosan körbeudvarolják egymást, Kósa arról beszél, hogy mennyire örül, hogy „ismerősök” keresték fel, mert a legutóbbi újságcikknél „potom négy és fél órán keresztül beszéltünk, aztán kettő és fél órán keresztül fotóztak”, pedig „sosem voltam szép, kicsinek is rém ronda voltam, nagynak is, és most is rém ronda vagyok.”
Mivel nem volt elégedett a kész interjúval, nem habozik – játékosan, de cseppet sem viccből – elöljáróban megemlíteni, hogy bosszúálló természetű. Vízöntő csillagjegyűként, mint mondja, nehezen viseli az igazságtalanságot és a korlátozásokat, öntörvényűnek és irányíthatatlannak tartja magát. Zsuzsát az újságírók etalonjának tartja, benne soha nem csalódott. Kecskeméten találkoztak először, körülbelül negyvenöt éve, hivatásuk iránt elkötelezett fiatalokként.
„Ötvenöt éve vagyok ebben a szakmában, azt szeretem, ha valaki valamire egy életet tesz fel, nem azt, ha délelőtt valamit csinál, mondjuk egy irodában vagy egy hivatalban dolgozik, aztán délután »kreativoskodik« egy kicsit. Na, ez nem az én világom; hétfőtől hétfőig nálam minden a kerámiáról szól” – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon. Miközben Zsuzsa elé teszi a koffeinmentes eszpresszót (neki a fodrásznő alig két órával ezelőtt fél litert főzött), elárulja, hogy nagy kávéivó: „Klárika, maga annyit iszik, amennyi belefér, szó szerint így mondta nekem az orvos, még egy fél élettel ezelőtt. Általában így is teszek. Az első kávé emeli meg a vérnyomást, meg esetemben a narancsból facsart narancslé.”
Pedig fiatalon volt mitől félteni, hiszen vékony, beteges kislány volt. (Nincsen komolyabb egészségügyi panasza, de továbbra is vékony, az egészséges életmóddal és sok mozgással tesz is azért, hogy megőrizze sudárságát.) „Kecskeméten születtem, jó, szerető családba, három gyerek egyikeként. Az édesapám ügyvéd, az édesanyám textiltervező iparművész volt. Gyerekként nem láttam agyagot, zenét hallgatni és rajzolgatni szerettem” – kezdi mesélni élete történetét. Amikor a felnőttek rendre arról érdeklődtek, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz, nem értvén pontosan a kérdés természetét, így felelt: „Én nagy keramikus vagyok, mindig ezt mondtam. Úgy vették az emberek, hát jó, Klárika ilyen, ne foglalkozzunk vele. Márpedig én odáig voltam a porcelánért, az üvegért és mindenért, ami a szilikáttal kapcsolatos, az agyagért is.”
Bács-kiskuni szülővárosára nagyon szép, összetartó városként él tovább az emlékezetében. „Gyermekéveimben nagyjából hatvanezren laktak Kecskeméten, és közösen gondolkozó, egymást elfogadó és másikat tisztelő élet volt a jellemző. Mindenki ismerte az utcabelieket, segítették egymást, érdeklődtek a másik iránt. Szüleim az ének-zene tagozatos általános iskolába írattak be. Ott értettem meg, hogy a tánc, a zene, az irodalom, a képzőművészet együttes befogadására kellene törekednünk. Mindenre nyitottnak kell lennünk, ami könnyeddé teszi az életünket és ami felemel minket. A Kodály-módszer tanított meg gyereknek maradni, és egykori osztálytársaim még akkor is kultúrabarátok lettek, ha történetesen egészen más szakmában helyezkedtek el. Ami engem illet, én imádtam zongorázni, és ma is szeretek játszani. Vásárhelyi Zoltán, akinél nagyobb karnagyot el sem tudok képzelni, járt le hozzánk, de a feleségére, Vásárhelyi Zoltánnéra is felnéztünk. Engem Margit néni tanított zongorázni. Első elemiben már a Zeneakadémián énekeltük a Játszott Vejnemöjnen ujja című népdalt.” El is mondja nekünk Vikár Béla magyar szövegét – fejből, hibátlanul, mind a három sort.
Szülei ragaszkodtak volna ahhoz, hogy az érettségi után a tanári pályát válassza, de Klára túlságosan öntörvényű volt ahhoz, hogy elfogadja a családi akaratot. „Engem csak senki ne terelgessen semerre, gondoltam. Mindig kitűnő voltam, egyes egyedül rajzból volt négyesem, mert nem voltam hajlandó hokedlit – micsoda baromság! – rajzolni. Művész akartam lenni, és ki is néztem, hol van a legjobb központ, ahol meg lehet tanulni mindazt, ami közelebb visz a szakmához. Majd arra a pluszra, ami elkél még ezen az úton, magamtól rájövök. Ezért mentem Mezőtúrra, ahol rengeteg egyedi ötletemet valósíthattam meg.” Nem tévedett: már a Mezőtúri Népművészeti Fazekas Szövetkezetben felépítette a kizárólag rá jellemző, sajátos világát. A színes, reneszánsz kerámiák társaságában arról beszél, hogy a mezőtúri évek alatt megtanulta, hogy nem a szívének olyan kedves 16-17. századi mintákat és stílust kell másolni, hanem azokat kell feldolgoznia. Zsuzsa helyesel, és arról beszél, hogy „Klárikát” a kecskemétiek negyven évvel ezelőtt igazi, fiatal és nagyreményű zseninek tartották, aki megreformálhatja a Rákosi-korszakra berozsdásodott tárgyalkotó művészetet. Klára nem fogadja szavakkal a bókot, rejtélyes mosolyra húzódik a szája. „El sem tudnám sorolni, mennyi mindent hoztam létre az elmúlt öt évtizedben. Cserépétkészleteket csináltam, minden nagy tájegységet alapul véve. A reneszánsz parasztembere nem stampedlis pohárból itta a pálinkát, nem evett kolosszális desszertet, nem ivott kávét, de mi előteremtettük a saját világunk szerinti reneszánsz cserépétkészletet. A sajtó tele volt vele, mindenki a csodájára járt” – meséli. Sok dolgozót tanított be, szigorú és következetes vezetőként ma sem viseli el a slendriánokat, nem ismeri a pontatlanság fogalmát, és megveti a félmunkát.
Fiatal éveiben Hejőszalontára és Sárospatakra is eljárt dolgozni, miközben feltérképezte Mezőcsát és a közép-tiszai kerámia fazekaskultúráját. „Régebben Tahitótfaluban volt a műhelyünk, azért mondom műhelyünknek, mert ketten vagyunk az unokahúgommal, Kósa Judittal. Viszont tizennyolc évvel ezelőtt úgy döntöttünk, hogy közelebb jövünk Szentendréhez. Úgy gondoltam, hogy csak hétköznap dolgozunk és hétköznap leszünk nyitva, de tévedtem, mert szombaton és vasárnap is itt vagyunk. Aznap, amikor kerestük a helyet, mondták nekünk, hogy ez a műhely itt áll. Az önkormányzattól béreljük azóta is.” Igaz, továbbra is Tahitótfaluban lakik, de a szentendrei műhely és bolt megnyitása óta jószerivel mást sem csinál, csak a reneszánsz sorozatának újabb és újabb darabjait gyártja.
A Kósa Reneszánsz Kerámia Stúdióban unokahúgával úgy dolgoznak, mint a reneszánsz és humanizmus korának művészei: kizárólag kézzel, sem matricát, sem előrajzolást nem használva. Mátyás király és Aragóniai Beatrix időszaka áll hozzá a legközelebb, és habár a fazekasságban csak öt színt használnak (a kéket, a zöldet, a bordót, a fehéret, valamint barnát vagy a sárgát), minden dísztálja, vázája vagy kerámiaképe magán viseli az alkotó sajátos kézjegyét. „Zalaegerszegen, Budapesten és Gödöllőn is volt már reneszánsz kiállításom. Van rá érdeklődés, nagynevű vevőim is akadnak, a munkáim a világ különböző pontjaira kerültek. Elvégre a reneszánsz szimbólumrendszere az egyetemességen alapul, és például a fény, az ihlet, a fák, a lovak, a méhek vagy a madarak nemcsak fontos, hanem továbbélő szimbólumok.”
Azt vallja, hogy a művészet egy életre szól. Olyan tárgyakat tervez és készít, amelyek egyrészt időtállóak, másrészt talán segítségére lehetnek a jelen emberének. Dísztányérjaira gyakran kerülnek népdalok, receptek, de akár „világi dolgok” is. Szerinte a tárgyalkotó művészetet „nem lehet a béka feneke alatt lent tartani hat kilométerrel”, ezért szervez kiállításokat és rendezvényeket, tart előadásokat és posztol a munkáiról, az ihletet adó szimbólumrendszer elemeiről. „A tárgyalkotó művészet a nemzet kultúrája” – állapítja meg. Számára mindig is fontos volt a közösség és a szakma, amelynek összetartásáért immáron évtizedek óta munkálkodik.
Addig, amíg egy tányérsorozat darabjain pihentetjük a szemünket (türkiz madarak virágokon, egy sárgásbarna színű tollas egy faágon, sárga, kék és zöld társaik a csodaszarvas agancsain), elkészülnek a fotók. Nem állíthatjuk, hogy Klára észre sem vette, hogy miközben hagyományőrző célzattal felvett „özéssel” beszélt hozzánk, végig kattogott a fényképezőgép. Amikor kikísér minket a bejárat előtti parkolóhoz, kategorikusan azt mondja, hogy most már érthetjük, hogy miért nem tekinti munkának a kerámiagyártást: „Nem ülök soha agyagos, roncsos, bozontos ruhában a műhelyben. Számomra ez nem munka, hanem színtiszta örömforrás.”
Miután elköszönünk, fél perc sem telik bele és érdeklődők kopogtatnak az ajtaján. Még halljuk, amint azt mondja, hogy nála senki nem választhat, itt ő mondja meg, hogy ki mit vehet. Csak arra kíváncsi, hogy a megajándékozott hány éves, milyen nemű és milyen felekezethez tartozik. Mert mindenkinek: a fiatalnak, az idősnek, a nőnek, a férfinak, a kereszténynek és a zsidónak is megvannak a maga jelképei.
Navarrai Mészáros Márton
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
