Szépséges Szepesség! Sokszor tekintettünk már le a Magas-Tátra csipkés ormairól a lába előtt heverő hullámzatos tájra, amely mint egy terepasztal mutatja magát ott a mélyben. Most a Szepesség túlsó végéről, a Branyiszkói-hágónál nézünk alá, ahonnan egész más arcát láttatja a Szepesi-medence.
Korral és idővel dacoló erődtemplomok, kastélyok figyelik odalent a tájat, mintha ma is a Görgeyek és a Csákyak kormányoznák belőlük Szepes vármegye apró-cseprő dolgait, és még a szepesi vár is úgy tesz, mintha ama régi, legendás világ felett őrködne. Pedig de rég is volt már a XI. század, amikor Bors vezér magyarjai jöttek ide gyepűt őrizni a sűrű erdőkkel borított, gyéren lakott vidékre! És a XIII. század sem éppen tegnap volt, mikor a tatárjárást követően Szászországból érkeztek a német ajkú telepesek, magukkal hozva a táj arculatát is átfestő kultúrájukat.
A cipszer évszázadok idején megfordultak itt a husziták, pusztított a pestis is, vallásháborúk és hatalmi harcok dúlták a Szepességet, ám ahogyan Jókai is írja:
annyi viszontagságos századok során át ezek a német magyarok mindig a legtántoríthatatlanabb hívei voltak a nemzeti szabadság ügyének. Nem hajlongtak soha se a török császár, se a német császár előtt.
Mára hírmondó is alig maradt Jókai, Krúdy, Mikszáth szabad cipszereiből és magyar nemeseiből, ám a táj mit sem változott: szinte minden négyzetkilométerre jut valami építészeti, művészeti, történelmi hagyaték, ami őrzi az ősi szepességi szellemet.
Mielőtt azonban elmerülnénk a cipszerek egykori világában, álljunk meg egy szusszanásnyira a Sárost a Szepességtől elválasztó Branyiszkói-hegységben. Nem is oly rég még nagy forgalmat bonyolított le a hegység közepén elhelyezkedő, 758 méter magasan lévő Branyiszkói-hágó, de pár éve átfúrták a hegységet, hogy a Lőcse és Eperjes közti autópályát átvezessék rajta. Azóta már csak azok szerpentineznek fel a hágóba, akiknek nem telik autópályadíjra, no és persze azok, akik az 1849. február 5-én itt aratott dicsőséges győzelemre szeretnének emlékezni.
Mi természetesen utóbbi célból másztuk meg a Branyiszkót, méghozzá lőcsei cipszer szállásadónk iránymutatása alapján, aki azt mesélte, nem is oly rég magyarok avattak kopjafát odafenn a hágón a hősök emlékére. Kiderül, a ’49-es diadalra emlékező, gödöllőiek által állított kopjafa nem a hágón van – hisz ott hamar ledöntenék –, hanem bent az erdő mélyén, amelyet negyedórás keresgélés után meg is találtunk. A 33. honvédzászlóalj 150 hősére azonban nemcsak a branyiszkói erdőben lehet emlékezni: a halottakat a hágó alatti Korotnokon és a közeli Szepesváralján temették el.
A szepesváraljai síremlékről a csehszlovák impériumváltás után az eredeti, magyar nyelvű feliratot eltüntették, a honvédábrázolást is szlávosították. A tetején azonban ott van a hármas halom és a magyar apostoli kettős kereszt, amelynek színeit ugyan átfesthetik, de a történelmet már nem lehet meg nem történtté tenni.
A Branyiszkói-hágóból ereszkedve Zsigrának vettük az irányt, amelynek legnagyobb kincse gótikus temploma. A templom belső falait a pestisjárvány miatt 1646-ban kimeszelték, így freskói évszázadokra feledésbe merültek, azokat csak az 1950-es években tárták fel. Az egyik legértékesebb freskó a XIV. század második feléből származó, keresztény szimbólumokat ábrázoló Életfa, de a szívünknek a legkedvesebb azért mégiscsak a Szent László-ábrázolás.
A következő dombon túl Hatkóc és kastélya néz farkasszemet a múló idővel, mintha némán csak azt kérdezné, hol vannak a régi gazdáim. A homlokzaton ott díszlik a Csákyak címere, kik 1703-ban költöztek le a szepesi várból újonnan felhúzott barokk kastélyukba, hogy immár innen igazgassák tovább a szepesvári uradalmat. Hatkóctól egy íjlövésnyire van Közép-Európa egyik legnagyobb középkori erődítménye, a vármegye egykori központja, a Szepesi vár. A Csáky család 1949-ig volt birtokosa, ezt követően a műemlékvédelem toldozta-foltozta, 1983 óta pedig már a turisták is látogathatják. Évente ezt legalább 200 000-en teszik meg, akik közül sok a csonkaországi magyar is.
És ha már valaki eljön ide a vár miatt, ne felejtse el megnézni a vár lábánál terpeszkedő települést, Szepesváralját, amely a középkorban keletkezett a vár szolgálófalujaként. Első templomát a hagyomány szerint maga Szent István király építtette a Márton-hegyre. De hogy a magyar múltból ne legyen elég:
a Szent Márton-katedrális falán egy XIV. századi freskón Károly Róbert koronázása látható, míg a templomhoz épített gótikus kápolna a Szapolyai család temetkezési helyéül szolgált.
A város feletti dombon 1675-ben épült búcsújáró kápolna. Innen még hosszan nézzük a Szepesség világi és egyházi jelképeit, a várat és a káptalant, amelyek beszédes hagyatékként emlékeztetnek a magyar világra. De lám, a túloldalon már ott hívogat Lőcse, a fekete város.
Lőcse bemutatását rögvest kezdjük is a szomszédos Szepesgörgőn. Mert ugye nem más élt itt, mint Mikszáth Kálmán Fekete városának főhőse, Szepes vármegyének emlékezetes alispánja, Görgey Pál, aki egy végzetes újévi vadászaton pecsételte meg sorsát, amikor – ebért ebet! – lepuffantotta a lőcsei főbírót, hosszú viszálykodást indítva Görgő és Lőcse városa között. De mindez már csak régi, ködbe vesző legenda, amit Mikszáth Kálmán mentett át azt utókornak, majd Zsurzs Éva vitt filmvászonra 1971-ben.
Igen, valószínűleg ott, a televízió előtt szerettünk bele a Szepességbe és Lőcsébe, és mennyire sajnáltuk, hogy a magányos dúvad Görgey (a jó Bessenyei Ferenc) végül meghalt. Évi egy aranyforint. Ennyiért adományozta a vidéket 1278-ban IV. László királyunk a Görgey családnak. A falu és határa egészen 1848-ig a Görgeyeké is volt, a XIX. században aztán a Csákyak vették meg, akik egészen a második világháború végéig tartották itt a frontot.
A pártázatos tornyú templom kertjében a Görgey család sírkeresztjei mesélnek a zsinóros menték koráról, azokról az időkről, amelyeknek még volt súlyuk.
Van itt egy sírkő, amely mindennél többet mond a Görgey családról: három Görgey testvér, Constantin, Arisztid és Béla hamvait őrzi. Mind a hárman hősi halált haltak az első nagy háborúban, ketten közülük ugyanazon a napon adták életüket a hazáért, 1918 telén, Trencsénkutas mellett, a cseh antantbetörés idején. „Dulce et decorum est pro patria mori.” Szép és dicső a hazáért meghalni – ennyi a sírfelirat, és ez az, amiért ólommá nehezedik a lábunk a görgői földön járva.
Ennyi szomszédolás után ideje megérkeznünk Lőcsére, amely már 1271-ben a 14 szepesi város szász tartományának főhelye volt. A régi városfalak még megvannak, a Kassai kapu üt rajtuk rést a központba, mindjárt a XVIII. századi volt minorita templomnál és kolostornál. És itt áll a főtéren szinte változatlan gótikus formában a hatalmas Szent Jakab-templom, amelyet 1245-től jó száz évig építettek. Mellette a híres XV. századi városháza, déli homlokzatán az öt főerény allegorikus képével. És itt vannak a régi polgárházak is. Csak a lőcsei polgárokat keressük hiába, se cipszerek, se magyarok nem járnak már a főtéren, és a nagy vásároknak sincs már idejük. Sokáig kísér még bennünket a város látványa, ahogyan felemelkedünk a Lőcsei-hegység hátára. Magában a hegységben sok szép nincsen, ugyanis a rendszerváltásig katonai gyakorlóterep volt, ahová szigorúan tilos volt belépni. Ennek megfelelően tele van aszfaltutakkal, ezért ma már a bicajosok Mekkája. Menedékházak nincsenek, az erdők sok helyütt ki vannak irtva, a katonai múlt rozsdás nyomaiba mindenütt belebotlik a túrázó. De amiért mégis megéri ide feljönni, az a szomszédos Magas-Tátra látványa, amely bár éppen a felhőkkel hadakozik, azért néha-néha elővillantja hófödte sziklabérceit, hogy méltóképpen keretezze be szepességi kirándulásunkat.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/9. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
