2021. augusztus 28-án ünnepeljük a nyugat-magyarországi felkelés 100. évfordulóját, amely egyben az első ágfalvi csatának az évfordulója is. Az osztrák területi igényeket kielégíteni kívánó csendőrség ekkor szembesült először a magyar ellenállás elszántságával, a Rongyos Gárda gerillamódszereinek hatásosságával. A komoly helyismerettel rendelkező, motivált önkéntesek ellen a reguláris erőknek esélyük sem volt, így a több kisebb-nagyobb összecsapásból álló nyugat-magyarországi felkelésnek (meg persze a népszavazáson Magyarországra voksolóknak) köszönhetjük többek között azt is, hogy Sopront ma magyar városnak nevezhetjük. Jelenünkben nyolc nemzeti szervezet döntött úgy, hogy megemlékezést tart az évforduló alkalmából, ám a balliberális vezetésű Budapesten nyilvánvalóvá vált, hogy ez egyáltalán nem megy olyan gördülékenyen, mint ahogy egy egészséges nemzettudatú országban kellene.
A főváros vezetése a bolsevista történetírás hagyományára alapozva igyekezett ellehetetleníteni a rendezvényt, melyet a 19 évesen hősi halált halt Vámossy Tibor sírjánál szerettek volna megtartani. Szokás szerint előhúzták a "fehérterror" kártyát, amely a kommunista történeti felfogás egyik sarokköve, ha a Rongyos Gárda, a Nemzeti Hadsereg, vagy bármely más hasonló, patrióta alapú fegyveres szerveződés neve előkerül. Ilyetén a sírnál való közös megemlékezést azért lehetetlenítették el, mert "… a Rongyos Gárda tagjai az 1919-ben a fehérterror idején az emberi élet ellen olyan köztörvényes bűncselekményeket követtek el, amelyek miatt csak államfői kegyelem miatt nem állapították meg a büntetőjogai felelősségüket."
Egyik aspektusból az érvelésnek azért van erőteljesen gumicsontszaga, mert Vámossynak és úgy általában a nyugat-magyarországi harcoknak vajmi kevés köze van bármilyen "fehérterrorhoz", a másik oldalról pedig azért, mert a marxista tákolmány és a hozzácsatolt liberális történetírás rendre megfeledkezik arról, kiket büntettek meg akkor és miért. Mielőtt ebbe belemennénk, szeretnénk leszögezni, hogy egyéni, elszigetelt példák efféle történelmi eseményeknél értelmezhetetlenek. Magyarul semmiféle messzemenő következtetéseket nem lehet levonni egy-egy egyéni túlkapásból, vagy ha a rengetegből volt egy vagy kettő olyan személy, aki valóban nem követett el semmit, mégis retorzió érte. Feldolgozni a történetét a jövő számára persze lehetséges, ha egyáltalán volt ilyen. Ezt csak azért volt szükséges leírni, mert régi jó baloldali felfogás, hogy az elszigetelt példákból trendet csinálnak, majd azt állítják be fősodratnak, hogy aztán az állítólagos "elkövetőket" kollektívan megbélyegezzék (lásd például a hungarista Fegyveres Nemzetszolgálat példáját, ahol a Budapestet védő nyilasokat egy az egyben háborús bűnösnek kiáltották ki azért, mert néhány bűnöző ellopott pár nyilas egyenruhát, és abban szándékosan garázdálkodott).
Másik sarkalatos marxista hozzáállás, hogy az úgynevezett "fehérterrort" mindenképpen meg akarják feleltetni a hivatalos magyar állami irányításnak, magyarul, hogy minden "kegyetlenkedést" a legfelsőbb irányítás teljes jóváhagyásával tettek. Ez a gondolat igazából egyenesen következik az előzőből, az állandó defenzívába elhelyezkedő langymeleg "jobboldali" történetírás pedig rendszeresen be is is kapja a horgot. Ahelyett, hogy magát a "fehérterror" jogosultságát, jogos elnevezését vitatná, "védelmi" pozícióba helyezkedik és az ellenforradalmi kormányt igyekszik mentegetni a különböző fegyveres különítmények rovására. Ez pedig két szempontból is hibás megközelítés. Egyrészt a történetírás szempontjából az akkori vezetést és a fegyveres csapatokat – különösen a Nemzeti Hadsereget – egymástól elvonatkoztatni nem lehet, egy képzettebb baloldali történész ezt tudja is, így könnyedén áttöri a politikailag korrekt "védelmi vonalakat". Másrészt pedig hibás azért, mert legitimálja az álláspontot, miszerint a különítmények jogtalanul jártak el, amikor a Tanácsköztársaság gerincét adó, azt működtető kommunistákat és/vagy zsidókat elszámoltatták. Olyan személyeket, akik nem(csak) passzívan, hanem aktívan is részt vettek ártatlanok lemészárlásában, ellehetetlenítésében, kirablásában, akiket valamiért a rendszer ellenségének tekintettek (a két világháború közötti antiszemitizmus – amelyet inkább nevezzünk nemzeti megmaradásnak – is részben ezen gyalázatos hónapok tapasztalataiból eredeztethető). Nem mellesleg a Tanácsköztársaság terrorja helyenként érintette a módosabb vidéki zsidóság egy viszonylag elenyésző részét is, akik ilyen-olyan okoknál fogva szálkák voltak a bolsevisták szemében. Ilyetén az a liberális-marxista toposz is eredendően hazugság, hogy a különítményesek azért likvidáltak embereket, mert zsidók voltak. Paradox módon pedig épp fordítva történt: bolsevista bűnözőket büntettek meg, akik között láss csodát – erről már hadd ne mi tegyünk – feltűnően sok volt a zsidó származású egyén.
Kiss Ambrus főpolgármester-helyettes az önkormányzati határozatban azzal érvel, hogy a Rongyos Gárda tagjait csak az államfői kegyelem mentette meg a felelősségre vonás alól. Ez ebben az általánosító formában nem igaz. Noha voltak olyanok, akik államfői kegyelemben részesültek (ennek megvolt a maga oka, mindjárt azt is elmondom, hogy mi), így a megállapítás ezen része nem vitatható, legtöbbjüket már alsóbb fokon felmentették minden vád alól, s nem azért, mert az ellenforradalom "elnézte a fehérterrort", hanem mert az esetek elsöprő többségében nem találtak olyan vádpontot, amely alapján az illető bűnösnek mondható (hiába, akkor még nem a mai idegenszívű bíróságok működtek, jogszolgáltatás helyett pedig igazságszolgáltatás volt, bizonyára ez csípi liberálisaink szemét). Akinek meg újranyitották, jobban mondva folytatták az ügyét, annak az államfői kegyelemmel a legmagasabb szinten mosták tisztára a nevét, és mentették fel minden lehetséges retorzió alól.
Egyébként a trianoni katasztrófa után az államvezetésnek volt jobb dolga is, mint az ellenforradalmat támogató önkéntesek, katonatisztek után loholni. Ilyetén a Rongyos Gárdát a két világháború között általános tisztelet övezte, a majdnem két évtizedig tartó csendes időszak után pedig az ország ismét megtapasztalhatta vitézségüket. Részt vettek a bécsi döntést követően a Felvidék visszacsatolásában, de a "régi jó harcmodort" felelevenítve sokat segítettek abban is, hogy Kárpátalja ismét magyar kézre kerülhessen. Ebből kifolyólag a "felelősségre vonás meglebegtetése" a ’45 utáni történetírás egyik jeles hazugsága, amely a "csak az államfői kegyelem miatt nem lett megállapítva büntetőjogi felelősségük" állítással azt sejteti, mintha egy bűnözői rétegről beszélnénk, akiket az állam cinkosan kiszolgált. Pedig ezen személyek megbüntetése már csak politikai szempontból sem volt realitás, hiszen megtestesítették mindazt a jobboldali ellenállást, amelyet az útjára indult "szegedi gondolat" képviselt.
Más kérdés azonban, hogy az ellenforradalmi győzelem után Horthy Miklós és az új politikai elit hogyan viszonyult akár a Rongyos Gárdához, akár a MOVE-hoz, akár az ÉME-hez (Ébredő Magyarok Egyesülete). Az újdonsült kormányzó sajnos nem a Gömbös Gyuláék által megálmodott úton kezdett tevékenykedni, hanem Bethlen István konzervatív, arisztokrata körének befolyása alá került, akik finoman szólva sem szimpatizáltak a felsorolt szervezetekkel, a különítményekkel, vagy azok fajvédő, nemzeti és szociális gondolatvilágával. Így mindamellett, hogy általános tisztelet övezte őket a társdalomban, a bethleni konszolidáció politikája folyamatosan háttérbe szorította őket, ezzel nem kapták meg azt a helyet a magyar belpolitikai életben, amely megillette volna ezt a társaságot. Ez végül 1923-ban Gömbös Gyulának és politikai körének az Egységes Pártból való kilépéséhez és a Fajvédő Párt megalakításához vezetett (később Gömbösék visszaültek az Egységes Pártba, de a köztük és a Bethlen-kör között meghúzódó ellentét egészen a későbbi miniszterelnök haláláig, sőt, azután is kitartott), ám a magyar belpolitikai élet ezen történései már másik lapra tartoznak.
Nem mellesleg államfői kegyelemben nem csak jobboldaliak, hanem meglepő módon szélsőbaloldaliak is részesültek. Az 1920. december 25-ei amnesztiarendelet kegyelmet hirdetett az 1918 és 1920 között politikai bűnökért elítéltek számára. Felbujtókra és vezetőkre, illetőleg olyanokra, akiket súlyos börtönbüntetésre ítéltek az amnesztia nem vonatkozott, azonban így is számos olyan személy kapott kegyelmet, akik részt vettek a Tanácsköztársaság működtetésében. Gondolom, erről nagy lelkesen megfeledkezett Kiss Ambrus, amikor a fenti határozatot megfogalmazta…
Nos, ezen tények és megállapítások fényében mondanunk sem kell, hogy a balliberális vezetés ismét bakot lőtt és sokadjára is bebizonyította, hogy "objektivitás" helyett kőkemény liberális-marxista elveket vall a történetírás terén is. Persze mindannyian tudjuk, hogy mint olyan, "objektív történetírás" nem létezik, de akkor miért van az, hogy velünk ellentétben mégis ők azok, akik nyakra-főre ezt hirdetik, mégis rendre megszegik azt?
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
