A Pázmány Péter által 1623-ban alapított bécsi Pázmáneum kapuját az első diákok épp 400 évvel ezelőtt, 1624-ben lépték át. Ez alkalomból Sipos Kata – aki a XVIII. Ars Sacra fesztivál hetében járt az intézményben – beszélgetett Varga János atyával, a Pázmáneum rektorával és Dóczy Péter színművésszel, az Ars Sacra fesztivál határainkon túli nagyvárosokban megrendezett programjainak nagykövetével.
Sipos Kata: Varga János rektortól, Janó atyától kérdeztem, hogyan változott meg a Pázmáneum élete nemzetünk nagy történelmi fordulópontjai után?
Varga János: 1920 előtt természetesen Nagy-Magyarországról jöttek a diákok, meg volt szabva, hogy egyházmegyénként hány diák érkezhet, ezzel is figyeltek az egyensúlyra. Trianon után már csak hazánk jelenlegi határain belülről jöhettek tanulni. A következő nehézség az 1945 utáni helyzet volt. A vasfüggöny után már csak azok tudtak a Pázmáneumban lakni, tanulni, akik már itt voltak, vagy akik disszidáltak, illetve ha kinti családból választotta valaki ezt a hivatást. 1964-ben volt az utolsó teljes évfolyam. 1953-ban az épületet átadták a bécsi egyházmegye gondnoksága alá, hogy a kommunisták nehogy el tudják adni. Így tudott magyar tulajdonban maradni a Pázmáneum. 2002-ben aztán visszakapta az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye.
S.K.: Ahogy beléptem az épületbe, azonnal láttam Mindszenty bíboros „nyomait”. A Pázmáneum életében a következő kihívás akkor következhetett be, amikor Mindszenty József hercegprímás 1971-ben elhagyva az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségének épületét, itt lelt menedékre.
V.J.: Igen. Ettől kezdve még jobban megfigyelte úgy a magyar, mint az osztrák titkosrendőrség az épületet. Mindszenty hercegprímás hétköznaponként is misézett és szombatonként előesti miséket tartott a harmadik emeleten lévő gyönyörű kápolnában, melynek bejárata felett ez áll: „A Mester van itt és téged hív!” (Mk 10,49). Sokszor egyedül, vagy csak néhány hívő jelenlétében. Időnként esketett és keresztelt. Érdekességként említem, hogy Erika Mitterer osztrák költőnő majd minden miséjére eljött, annyira tisztelte és csodálta Mindszenty egyéniségét, pedig nem is tudott magyarul. A hívők többsége nem mert eljönni a Pázmáneum épületébe a kommunista megfigyelés miatt. Sohasem gondoltam, hogy egyszer ott fogok misézni, élni és dolgozni, ahol Mindszenty bíboros atyánk. Ez mélyen megható, megindító és természetesen nagy felelősséget is jelent a számomra. A Pázmáneum Mindszenty 1975-ben bekövetkezett halála óta emlékhelyként is szolgál.
S.K.: Napjainkban milyen funkciót tölt be a Pázmáneum?
V.J.: Jelenleg tanulmányi és vendégházként működik, de hivatalos besorolása Szeminárium. Teljes évfolyamokat már nem küldenek ide a főpásztorok, de jönnek kispapok nyelvkurzusra, továbbképzésre. Az alapításkor a Pázmáneum célja az elitképzés volt, ez mára áttevődött Rómába, mert a Bécsi Egyetem kicsit eltolódott a liberális irányzat felé. Anno engem is már inkább heiligenkreuzi ciszterci teológiai főiskolára küldtek tanulni, melynek konzervatív szellemisége hasonló a magyaréval.
2010-ben, amikor kineveztek rektornak, egyre többen jöttek tanulni a különböző világi egyetemekre, természetesen egyházi ajánlással. Zenészek, orvostanhallgatók, kutatók, történészek. A nyári szünetben pedig kispapok érkeztek németet tanulni. Napjainkra sajnálatos módon az angol kezdi kiszorítani a német nyelvet.
S.K.: A Pázmáneum szakrális művészeti programoknak is otthont ad. Ahogy Janó atya mondja, egész évben Ars Sacra van.
V.J.: A ház küldetésének tekintem a magyar keresztény kultúra bemutatását is és boldog vagyok, hogy ez lehetséges. Neveltetésemből és rádiós múltamból adódóan közel állnak hozzám a művészetek, sok művészt ismerek. Rendszeresen tartunk koncerteket, kiállításokat. Vannak fontos napjaink, mint az október 23., május 6. (Mindszenty bíboros halála napja), június 4., január 22. (Magyar Kultúra Napja). Szerveztünk konferenciát Márton Áronról, Mindszenty Józsefről, az évfordulók kapcsán koncerteket, kiállításokat, megemlékezést többek között Pázmány Péterről, Kájoni Jánosról, Feszty Masáról, Esterházy Jánosról, Jakab Antalról, Tamási Áronról, Boldog Sándor István vértanúról éppen tavaly, az Ars Sacra keretében az Udvari Kamaraszínházzal.
S.K.: Dóczy Péter színművészt mint az Ars Sacra európai nagykövetét kérdezem a fesztivál múltjáról és jövőjéről.
D.P.: 2012-ben fogalmazódott meg bennem, hogy az Ars Sacra fesztivált el kellene vinni európai városokba is. Ide Bécsbe, Rómába, Leuvenbe, Münchenbe, Stuttgartba, Brüsselbe, ahogy a határon túli magyar városainkba is. Azóta sok helyen be is mutattuk az általam rendezett előadásokat. (Bécs – Göteborg – Belgrád – Szabadka – Pozsony – Kassa – Nagyvárad – Kolozsvár – Székelyudvarhely – Csíksomlyó – Lendva) Vittük Pilinszky, Sík Sándor, Hamvas Béla szellemiségét. A Tenger című Pilinszky előadásunkat Jelenits tanár úrral közösen adtuk elő Göteborgban, Nagyváradon és Adán. Hamvas Béla és az osztrák származású Rudolf Kastner keresztény filozófust társítva kimondottan az Ars Sacra fesztiválra készült Az indiszkrét ember című darab, összművészeti produkció. De említhetném Csontváry saját írásai és Hamvas Béla szövegei alapján készült Csontváry Anzix filmemet. Német, illetve angol nyelven feliratok készülnek az anyagokhoz, hogy a magyar diaszpórához tartozó német, angol, belga családtagok is érthessék az előadást. Erősítsük a kereszténységet!
Janó atyának volt egy nagyon fontos ötlete a Versvirrasztás, egyik évben én is részt vettem benne. Voltak színházi produkciók, ami a Pázmáneumban nem fért el, azt átvittük itt Bécsben a Collégium Hungaricumba, de azt gondolom, hogy a Pázmáneum kell legyen a bécsi fesztiválnak az egyházi kulturális központja. Szeretnék olyan Ars Sacra fesztivált létrehozni, amit aztán fiatalokra bízunk. Pázmány Péter és Mindszenty József szellemiségére „hivatkozva” szeretnék egy Európát összefogó, élő Ars Sacrát elindítani a fiatal közösségekben. Gondolok a Bécsben, Leuvenben, Müchenben lévő fiatalokra. Ahogy gondolok az erdélyi, partiumi fiatalokra. Olyanokra gondolok, mint itt a Pázmáneumban lakó egyetemista Balogh Áron, aki örömmel kapcsolódott be és most is segít nekünk, míg itt vagyunk. Meg kell keresni Délvidéken, Felvidéken is a helyét a fesztiválnak, a szakralitás jegyében összekötni az egyetemeket, közösségeket, és talán önálló életre kelnének, hisz a fiatalok tudják egymásról, hogy ki merre tanul, él. Kicsit élőbbé tenni az Ars Sacra fesztivált, hogy a jövő nemzedék tovább tudja vinni e szakrális művészeti szellemiséget.
V.J.: Péter! Mindezt örömmel támogatom és amiben tudok segítek is, ahogyan eddig is tettem. Sőt régi törekvésem, javaslatom, hogy az Ars Sacra hetet bővítsük ki, hogy táguljon a tér és idő, s így még többen találkozhassanak kincseinkkel, értékeinkkel!
S.K.: Az Ars Sacra keretében szeptember 17-én vetítettük a Pázmáneumban Jelenits István piarista paptanárról, Jelkó atyáról készült Felismeréseim című portréfilmet, melynek rendezője Dóczy Péter, aki tanítványa is volt. Már tudtuk, hogy a 92. évében járó atya gyengélkedik, imádkoztunk is érte Bécsben, közösen. Pár napra rá, ahogy hazaértünk Budapestre, jött a szomorú hír, hogy elköltözött Teremtőjéhez, hatalmas életművet hagyva ránk. Jelenits tanár úr, nyugodj békében!
Varga János rektor atyának és Dóczy Péter színművésznek köszönöm a beszélgetést és az együtt gondolkodást.
Szöveg és fotó: Sipos Kata
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
