Határához ért a radikális jobboldal Európában

Határához ért a radikális jobboldal Európában

Noha több más ország mellett Franciaországban és Hollandiában is esélyesnek tartották őket, valójában Ausztrián kívül (ahol kisebbik koalíciós pártként lépnek kormányra) egyetlen európai uniós országban sem jutottak hatalomra radikális jobboldali politikai erők. Csakhogy a gazdasági világválság lecsengésével és azzal, hogy az Európai Unió és Törökország közti alku megkötésével kontinensünk nagyobbik részén a migrációs krízist is sikerült kezelhető mértékűre zsugorítani, két olyan elem is kiesik a képletből, amely a radikálisok malmára hajtotta a vizet. Nem túlzás kijelenteni, hogy a 2010-es évek ezen feltörekvő pártjai a szavazótáborukból 2017-ben kihozták a maximumot.

De akkor hogyan tovább? Bár nem sikerült választást nyerni, és a körülmények is egyre kedvezőtlenebbek a szavazógyűjtés szempontjából, mégsem nevezhetjük reménytelennek a radikálisok helyzetét. Először is Franciaországban Marine Le Pen a Nemzeti Front színeiben az elnökválasztás döntő körébe jutott, és ami fontosabb, szakítani tudott édesapja antiszemita és szélsőséges múltjával. A szintén némileg konszolidálódó Geert Wilders Szabadságpártja Hollandiában a második helyre futott be. Ráadásul az Európában éveken át tapasztalt politikai krízis csillapodása ellenére a multikulturalizmus és a bevándorlás jórészt általuk tematizált kérdései továbbra is dilemma elé állítják kontinensünk társadalmait.

„A radikális jobboldali pártokat az utóbbi években igyekeztek szalonképesebbé tenni, miközben néhány radikálisabb téma átvételével a fősodorhoz tartozó konzervatív erők is közelítettek e pártokhoz. Ma már egy bizonytalan szavazónak komoly vonzerő lehet egy radikális párt” – állítja Tóth Csaba politikai elemző, a Republikon Intézet stratégiai igazgatója. Példaként Ausztriát hozta fel: a Sebastian Kurz vezette néppárt jobbra tolódott, míg a korábban szélsőséges szabadságpárt igyekezett emberibb arcot mutatni, a két párt pedig együtt kormányozza majd nyugati szomszédunkat.

2017 pontosan megmutatta, hogy a radikálisok politikai ereje legalább ugyanolyan mértékben függ a fősodorhoz tartozó pártok viselkedésétől, mint saját helyezkedésüktől. Új témát ugyanis nehezen hoznak be a diskurzusba – a gazdasági válságot és a migrációs krízist is inkább csak meglovagolták –, és nem lehet megjósolni, lesz-e a közeljövőben olyan esemény, amely a radikálisoknak kedvez.

Alighanem Marine Le Pennek lesz a legnehezebb felrázni a híveit. A Nemzeti Front aktuális jelöltje tavaly ugyan története során másodszor is bejutott az elnökválasztás „döntőjébe”, a mérsékelt erők összefogása ismét csak esélytelenné tette a győzelemre. A francia radikálisok példáján azonban jól látszik, hogy a fejlődésre e pártoknak akkor lehet esélyük, ha koalícióképes alternatívát mutatnak. Merthogy reálisan a Nemzeti Front vagy a holland Szabadságpárt önállóan a jövőben sem fog abszolút többséget elérni.

http://mno.hu/

A térnyerést viszont elősegítheti, ha a fősodorhoz tartozó baloldali pártok Európában továbbra sem térnek magukhoz. A 2010-es években ugyanis e képződmények recsegtek-ropogtak, gyakorlatilag minden jelentős választást elveszítettek, a radikális jobboldali pártok pedig meg tudtak szólítani sok egykori baloldali szavazót. „A mérsékelt baloldali politikai erő nem volt képes egyértelmű választ adni olyan modern kori kihívásokra, mint a tömeges migráció vagy a multikulturalizmus” – mondta Tóth Csaba.

Általánosságban is látszik ugyanakkor, a radikálisoknak kulcsfontosságú, hogy elhitessék a választóikkal, valóban kormányképesek. Ehhez azonban, úgy néz ki, nem lehet megkerülni, hogy egyúttal az igényeiket lejjebb adva hajlandók legyenek tárgyalásba kezdeni más pártokkal. Ha viszont a többi párt ellenáll, azzal jelentősen megnehezíti a radikális jobboldal dolgát.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.01.23.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »