Három éve, hogy 2018. április 14-én – némi viszontagságok után – barátaimmal megérkeztünk Donyeckbe.
No, hát akkor teljesült a nagy álma/álmod – kommentálta több barátom, ismerősöm is.
Tényleg nagy álmom volt! Húzott a szívem oda.
Egy időben – vén bolond! – még azt is fontolgattam, hogy kimegyek harcolni.
Mi tagadás, fáztam annak a gondolatától, hogy életem alkonyán számoljak fel mindent, és hurcolkodjak ki.
Bánt is, hogy konformistának bizonyultam!
Az életemet adnám a Donbasszért, a vértanúságot is vállalnám érte.
No de hogy mindent fölszámoljak, ládázzak – mert ha kimegyek, többé nincs visszaút…!
A sors kegyesen megbocsájtott.
Mert ahogy kiértem, olyan gyengeség fogott el, hogy…
Jártányi erőm is alig volt.
A golyóálló mellényt (megvolt úgy 15-20 kiló) megmozdítani is alig tudtam.
És nekem abban futnom, kúsznom kellett volna…)
Szégyen rám!
Ezrek viselik a frontokon, áznak-fáznak benne a hideg őszi esőkben, havas-fagyos teleken, vagy rekkenő hőségben.
És hát zuhognak a lövedékek, aknák, gránátok.
Beszélgetés a Kujbisev kerület egy lakosával. 28 évig szolgált a hadseregben. 2014-ben találatot kapott a lakása, ezért eljött onnan.
Négyszer kellett lakhelyet változtatnia, így visszajött eredeti otthonába. Ahol csak éjszakázni tud, mivel mindenféle közműszolgáltatás megszűnt.
A történetnek három évvel később lett folytatása. A minap a donyecki tévé híradója mutatta ezt a házat, amelynek a helyreállítása a végéhez közeledik. Csak azt nem tudni, hogy a bácsi megérte-e ezt az örömteli napot.
Sosem tudhatod, mikor kerülsz egy orvlövész célkeresztjébe.
Lengyelek, baltikumiak… még nők is vannak közöttük.
Eldőlt hát a másik dilemma is.
Mert mi lesz, ha kiköltözöm?
Aztán ott rögtön elkap valami öregkori nyavalya?
Belehaltam volna a szégyenbe, ha elfoglalok egy kórházi ágyat!
Egy sebesült harcos elől.
Egy, a belövések miatt megsebesült ember elől.
Fogyasztom a gyógyszereiket, amiből azért nincs olyan sok.
Persze, lehet, hogy másképpen oldódott volna meg a dilemma.
Akkor újdonsült barátom sürgetett: induljak minél hamarabb.
Mert akkor is a levegőben lógott az ukrán támadás.
Donyeck vadonatújan szétlőtt Nyugati Autóbusz-pályaudvara.
Nem tudott nem foglalkoztatni: és mi lesz, ha az ukránok az alatt indulnak meg, hogy ott vagyok.
Lezárják emiatt a határt, és ott ragadok…
Nos, egy életem, egy halálom – akkor maradok!
Akkor én is odafekszem a barikádokra.
Segítek, amiben tudok, előveszem régi emlékeimet, harcolok én is.
Gondok adódtak a vízummal, így közel egy hét is eltelt, mire átértünk, végre. Feldobogott a szívem, amikor a régebbi hadijelentésekből már ismerős városneveket láttam magam előtt.
Harciz’szk… Ilovajszkon keresztül is mentünk.
Micsoda harcok voltak ott 2014 nyárutóján!
Az volt az ukránok Sztálingrádja.
Ott verték el őket úgy, hogy az addig nagypofájú Poros Jankó – aki nem átallotta kijelenteni, hogy a Donbassz gyermekei mindvégig a pincékben fognak kuksolni, és “AZ LESZ UKRAJNA GYŐZELMÉNEK ZÁLOGA – szaladt kegyelemért rimánkodni az orosz elnökhöz.
Az pedig megkegyelmezett neki – ebből lett az első “Minszk”.
(Amikor Moszkvából lefújták a donyecki repülőtér felszabadításáért indított hadműveletet, illetve nem engedtek bevonulni a már lényegében kiürített Mariupolba.)
Az orosz határtól Donyeckig arrafelé haladtunk, ahol 2014 nyárutóján a legnagyobb harcok voltak.
Főleg Ilovajszkba behajtva azt vártam, hogy romos házak tömegével kerülök szembe.
Ám ott láttam először azt, ami aztán még sokszor megfogott: a Donbassz népének szorgalmát, rendszeretetét.
(Nálunk az oroszokról az a kép él mindmáig, hogy lusták, rendetlenek.)
Mintha sosem lett volna ott háború.
Gondozott tájak, tükörsima aszfaltút.
A házak mindenütt helyreállítva.
Egy-két sérült házat láttunk csak – ezeket lakói, szemmel láthatóan odahagyták.
Áthajtottunk Gorlovkán, az addig és azóta is sokat szenvedett városon – ott sem látszottak a pusztító belövések nyomai.
Makejevka gyakorlatilag már összeépült Donyeckkel.
És aztán már maga a főváros, Donyeck.
Egymilliós város (most, persze, vagy 2-300 ezerrel kevesebben vannak benne).
Első szálláshelyünk egy katonai szálló volt, egy kör alakú tértől kb. 80-100 méterre.
A tértől nem messze van egy közúti felüljáró híd.
Azon, majd aztán a téren halad át a Donyeckből a másik fővárosba, Luganszkba, majd onnan tovább az orosz határ, annak legnagyobb átkelőhelye, Izvarinó felé vezető autóút.
Stratégiai fontosságú híd tehát.
Azzal a tüzérségi lövedékkel. amit bő egy évvel érkezésünk előtt, 2017. február 2-án késő este lőttek ki a térre, AZT A KÖZÚTI HIDAT AKARTÁK LEROMBOLNI.
Barátom azt mondta, az egy “Tocska-U” rövid hatótávolságú rakéta volt.
Szerintem az azonban összehasonlíthatatlanul nagyobb pusztítást végzett volna.
Aligha úszta volna meg szállásunk, és a mellette lévő, “Motelnek” nevezett épület.
Ezért, mint aztán kiderült, egy “Uragan” sorozatvető rakéta volt.
A mi szállásunknak “csak” az összes ablakát vitte ki a robbanás – a szomszédos “Motel” azonban súlyosabb károkat szenvedett: nem sokkal az előtt készültek el a helyreállításával, hogy mi odaértünk.
Mivel turisták már régen nincsenek, ezért a “Motelben” szállásolták el azokat a donyeckieket, akiket “kibombáztak” a házukból.
Minthogy az ágyúzások rendszeresek, az isten nem győzné most ablaküveggel.
Akkor is, még PVC-vel, furnérlemezekkel próbálták befedni az ablakokat – ami miatt beszorult a hideg és a sötétség.
Onnan indultunk “bevetéseinkre”.
Az első egy lakótelep volt, amelyre három nappal korábban , hajnali ötkor, nyolc darab 120 mm kaliberű aknát lőttek ki.
(Itt jegyzem meg: amikor egyszer
Pesten találtak egy ilyen világháborús rakétát, elszállításának idejére az egész környéket kiürítették. Itt meg mindjárt nyolc volt.
A szanaszét röpködő repeszszilánkok a fél lakótelepet beterítették.
Volt, ahol “csak” a házfalat lyuggatták ki (mintha géppisztoly-sorozat érte volna a vastag kőfalat) – de láttam olyan súlyosan károsodott lakást is, amelyben tűz nyomai voltak.
A lakótelep szomszédságában voltak egy átadás előtt állt autóbusz-pályaudvar romjai.
A Donyecket 2014. május 26-án első ízben támadó ukrán légierő lőtte szét – bár a környékről kapott tüzérségi tüzet is.
Amit egy, az úttestből kiálló “Grad” rakéta jelzett.
A legkísértetiesebb látványt azonban egy elhagyott virágbolt mutatta: négy éve ott heverésző, elszáradt, halottfehér virágokból álló csokrok.
A város északnyugati részén – a mostanra teljesen szétlőtt donyecki repülőtér tőszomszédságában – van a Kujbisev kerület.
A Szvjato-Iverszkij női kolostor, a 2014 őszi-téli harcok során égett ki.
A háttérben a mostanra teljesen szétlőtt donyecki repülőtér.
Kertváros. Kétszer is elmentünk oda.
(Másodszor adtak egy könnyített golyóálló mellényt, mivel azt a környéket most is lövik.)
Ott láttunk egy porig rombolt bevásárlóközpontot.
Messziről láttuk a repülőtér romjait, egy kiégett női kolostort, és egy – ukrán katonák által feldúlt – temetőt.
Ezek a nem is tudom, minek nevezzem lények ledöntögették, pöröllyel szétverték a sírköveket, vagy géppisztoly-sorozatokat eresztették beléjük.
A Szvjato-Iverszkij női kolostor, a 2014 őszi-téli harcok során égett ki.
A temetőbe, egy időre, ukrán katonák vették be magukat, akik vandál pusztítást végeztek: a sírköveket ledöntötték, pöröllyel szétverték, vagy géppisztoly-sorozatokat engedtek beléjük.
Csikós Sándor
Magyar Tudat
Megosztás
The post HÁROM ÉVE… Amikor megérkeztünk a donyecki pokolba appeared first on Magyar Tudat.
Forrás:magyartudat.com
Tovább a cikkre »
