A nyelvek meghalása szinte mindig természetes folyamat. Egy adott közösség megszűnhet bármikor, vagy ha nem is szűnik meg, nyelvet válthat.
Mik azok a tényezők, melyek szinte lehetetlenné teszik egy halott vagy meghalóban lévő nyelv újraaktiválást?
A legfontosabb: a közösségnek immár van egy – és csakis egy – másik közös nyelve. Lásd skótok angol nyelve, vagy belaruszok orosz nyelve, vagy szinte bármilyen oroszországi finnugor nép orosz nyelve. Az új közös nyelv megléte egyszerűen nem teszi szükségessé az eredeti nyelvet, gyakorlati igény nincs rá, se szükség. Persze lehet valamiféle nacionalista vagy hagyományőrző érzelem, felbuzdulás, de ezek rendszerint pontosan ott maradnak, ahogy ezt nevük is mutatja: “hagyományőrzés”. Ezek a projektek olyanok, mint a táncház-mozgalom Kádár alatt: egy időben népszerűek voltak, de attól még az azokon résztvevők se jártak néptáncot a hétköznapi életben, s nem hordtak népviseletet se. Kb. ez a szint pl. az udmurt mozgalom: népszerű, ma már udmurtiai orosz fiatalok is akadnak az aktivisták között, mert divat lett – amerikai indián mintára – az oroszországi kisebbségek kultúrájának tisztelése, de a résztvevő udmurt aktivisták 99 %-a is oroszul beszéli meg a teendőket, s senkinek eszébe nem jutna a mozgalmi gyűléseken kívül használni az udmurt nyelvet.
Ugyanezért sikertelen pl. az egyiptomi (kopt) mozgalom is. A közösség arab nyelvű, s a közösségi identitást a vallás adja: a többségi egyiptomi társadalomtól ellentétesen ők nem muszlimok, hanem keresztények. S még az eredeti nyelv se lett elfelejtve: a kopt egyházban a kopt máig istentiszteleti nyelv, a hívők egy része tud is pár kopt éneket és imát. De egyébként aktívan senki se ismeri a nyelvet, az istentiszteleten a beszéd természetesen arabul van, hiszen ez a hívek anyanyelve.
A zsidó mozgalom viszont éppen azért volt sikeres, mert nem volt közös nyelv, így kellett egy ilyen, s adott volt mint semleges opció a héber újjáélesztése.
Speciális eset az adott nyelv korábbi verziójának a visszaállítási igénye. A XIX. sz. eleji görög függetlenségi mozgalom egyik rögeszméje volt, hogy a görög függetlenség XV. századi megszűnése után a beszélt görög nyelv elvadult, megromlott, primitívvé vált, így az ismét függetlenné váló görög nép természetes útja az igazi, szép, kulturált nyelv “visszaállítása”, ha lehet az i. e. V. századi ógörög nyelvhez kell visszatérni, de ha nem lehet, akkor is legalább az újszövetségi és kora bizánci göröghöz.
Erre a célra létre lett hozva egy mesterséges görög nyelv, egyfajta modernizált ógörög, a katharevusza, mely majd lépcsőfok lesz az ógöröghöz. Persze a terv teljes kudarcot vallott: a minden szinten erőszakolt katharevusza megmaradt írott nyelvként, beszédben senki se használta, s nemhogy közelebb kerültek a görögök az ógöröghöz, hanem ellenkezőleg: kétnyelvűség alakult ki. Lett egy hivatalos katharevusza és egy ténylegesen beszélt görög (dimotiki).
Ez egyébként nem egyedülálló dolog: a közösségen belüli kétnyelvűség nem szokatlan. Ez a helyzet az arabbal és a kínaival. Az arab nyelvjárások beszélői meg se értenék egymást, ha nem létezne a mesterséges “fuszha”, azaz a szabványos arab, mely senkinek se az anyanyelve, de minden iskolázott arab ismeri. De itt gyakorlati szükséglet egy ilyen megoldás, míg a görögöknél semmilyen szükség nem volt ilyesmire.
A kínai is hasonló. Az egyes nyelvjárások közt akkora az eltérés, hogy meg se értik egymást – példa: a “szia” mandarinul “ni hao”, kantoniul meg “nej hou” -, viszont az írás segíti a megértést: bár az írás se teljesen azonos minden nyelvjárásban, mégis alapokban mindenki képes elolvasni és nagyrészt megérteni.
A görögöknél viszont semmi szükség nem volt két nyelvre. A XX. sz. 80-as éveiben nyert a ténylegesen beszélt nyelv. Hivatalosan áttért az állam erre a nyelvre, egyedül a görög nyelvű ortodox egyházakban szokás az istentiszteletet újszövetségi görögön tartani, bár maga a szentbeszéd ott is modern görögül van (kivétel: az Athosz-félsziget, ahol egyáltalán nem használnak modern görögöt a templomokban).
A XX. sz. 80-as éveiben tehát be lett vezetve egyedüliként a beszélt nyelv mint hivatalos: a régóta nem létező 3-féle ógörög hangsúlyból – éles, tompla, éles-tompa – lett egy darab, megszűnt a szintén évszázadok óta nem használt hehezet jelölés (erős és gyenge), az aláírt jóta jelölés, ki lett dobva a nyelvtan nem használt része (pl. a névszóragozásban a részes eset). S persze el lettek fogadva azok a szavak, melyek időközben bekerültek a görögbe, ahogy a meglévő szavak megváltozott ejtése is. Ami viszont maradt: a szavak írásalakja, itt nem lett áttérés a fonetikus írásra, hanem maradt az eredeti ógörög – ennek eredménye: ma a görög írás és ejtés között nagyobb eltérés van, mint az angolban (pl. a modern görögben nincs “hosszú ó” hang, de betűként van, így a kiejtés ellenére hosszú ó-t kell írni ott, ahol az volt az ógörögben).
Két hasonló esetben van Nyugat-Európában: Norvégiában és Svájcban. Norvégiában egyszerre két norvég nyelv létezik, az egyik gyakorlatilag norvégizált dán, míg a másik függetlenebb. De itt ez eleve nem okozhat gondot, mivel minden skandináv nyelv így is kölcsönösen érthető. Svájcban pedig az irodalmi német és a svájci német van párhuzamosan, míg írásban szinte csakis az előbbi használatos. Bevallom, én amikor először hallottam svájci németet, fel se ismertem, hogy ez német, annyira másképp hallatszik.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
