Mostanában, amikor a budaörsi kálvária fölött feltündöklik a hajnalpír, lelkem gyönyörködésbe öltözik. Eszembe jutnak bibliai képek, meg az, hogy a hajnalhasadás képi emlékezete valószínűleg az egyik legősibb emberi élmény, ami mélyen beleszűrődött az emberiség élményvilágába. Az egyénibe és a közösségibe, a vallásiba is.
Ézsaiásnál Jákob házához szól az Úr Igéje: „Akkor eljön világosságod, mint a hajnalhasadás, és hamar beheged sebed” (58,8), egyszerre szól a közösséghez és személyesen a zsoltárolvasóhoz. Amikor a feltündöklő vöröses fényt májusi hajnalokon észlelem, lelkem is évezredekre szárnyal vissza, Tán évmilliókra, fényévnyi sebességgel suhanva, a zsoltáros szavával: a hajnal szárnyaira kelve (139,9), ami Isten titokzatos, de valóságos omniprezenciáját, mindenütt jelenvalóságát, még pontosabban mindenek Istenben létét érzékelteti.
Oda, ahová, Akihez tartozik a lelkünk. Hiszen lelkünk ősforrása maga Isten, aki ilyen fényjátékokkal ünnepli örök összetartozásunkat minden napfelkeltében és napnyugtában.
Zakariás újszövetségi énekében, Szentlélekkel felhangolt benedictusában is ott zeng a hajnalhasadás öröme, ami képileg ábrázolja ki minden új napon összetartozásunkat a Teremtővel, Megváltónkkal a Szentlélek közösségében. A Magasságos prófétájáról, Keresztelő Jánosról az apai szó, aki gyermekére tekintve már jövendölt Jézusról, a Szabadítóról, akiben „meglátogat minket a felkelő nap a magasságból, hogy világítson azoknak, akik sötétségben, és a halál árnyékában lakoznak” (Luk 1,78-79). És e pneumatikus időutazásban visszaszárnyal képzeletem arra a földre, ahol Jézusunk gyönyörködött az atyai kéz fenséges alkotásaiban, a puszták fényhintette hajlataiban, a Genezáreti tó Istenre visszakacsintó fenséges kékjében, mély csendjében napkeltekor és napszálltakor. És a húsvéti hajnalban, amikor Arimátiai József sírjából hangtalanul és misztériumos suhanással kilépett, egyszer s mindenkorra leoldva a bűn és halál létkorlátozó bilincseit, elhozva hit által az Isten gyermekeinek örök szabadságát.
És ebben a ma még kegyelmesen megismételt reszponzórikus pirkadásban a lelkem is válaszol az egyre emelkedő fényerőben Istennek. De kérdez is… Hiszen néhány másodperccel a budaörsi Kálvária dombfestése előtt ugyanez a jótékony, bilincs- és haláloldó hajnalhasadás végigterült Ukrajna megsebzett földjén, városain, lelkein. Meg Izrael temetetlen holtjaikat, ismeretlen végzetnek kiszolgáltatott fiait és lányait sirató hozzátartozóin. És az emberi bűn, gonoszság által vérző Föld, a teremtett világ számos sebén, katasztrófák, orkánok, hegyomlások, árvizek, tűzhányók által szenvedő arcán. Kérdeznék, de inkább imádkozom. És gondolkodom. A napi három perc hajnali csöndben és bölcseleti gondolatfutamban.
És eszembe jut számos dimenzióveszejtő mozzanat hazám és Európa közelmúltbeli történetéből.
Ő a szétszakított religió-szálak, a vaskos és pokolian megalázó 70-80 évnyi államateizmus, istentagadás fegyveres zsarnokságai ellenére is felhozta, felhozza napját gonoszokra és jókra (Máté 5,45). Micsoda dimenzióvesztés volt, amikor 1948-50-ben sorban bezárták az ezredév óta az újabb generációknak gerinc- és lélekerősító, emberségből életre szóló útravalót adó egyházi iskolákat, rendeket.
Hajnalpír helyett arcpírtó hazugságok tűntek fel később a rádióban és az újságokban arról, hogy Gagarin, az első űrhajós útja végén kijelentette: ő nem látta az űrben Istent. 1968 karácsony szenteste ennek ellentételeként az Apollo 8 űrhajósai úrvacsorát fogyasztottak az űrben, és felolvasták a teremtéstörténet és a testet öltés gyönyörű verseit arról, hogy mindaz, Akit és amit Isten teremtett, s küldött hozzánk, az jó.
Az egyik űrhajós ideológiai dimenzióvesztésében mondta, amit mondott, a másik három amerikai vallási-hitbeli dimenzióváltozások közben is azt mondta, amit a Földről magával vitt: a hit bizonyságtételét, a Biblia üzenetét. Mert van, akinek van, s van, akinek nincs. A világűrutazás űrhajósai fenn és lenn is igazolták az Igét: Amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj (Máté 12,34).
A mindennap felkelő hajnalfény világítson bele a lelkünkbe, Isten Igéje pedig vezessen az igazi szívkultúrához, ami nélkül lehet élni, de nagyon üres és szürke lesz az élet – mint amikor sötét felhők zárják el a feltündöklő hajnalpírt.
Ez a dimenzióvesztés azonban nemcsak képi játék, hajnali filozofálgatás, hanem súlyos valóság. Albert Schweitzer, a hívő orvos, lelkész, orgonaművész, a lambarénei leprakórház alapítója és működtetője ott az Ogove folyó mellett, kellő távolságból, a gabuni csendben gondolkodott el Európáról, a világról, s a mögötte maradt I. világháborúról. A kultúra bukása és újjáépítése címen írt eszméltető sorozatában a gondolkodók, a filozófusok elnémulásában, őrállói feladatuk feladásában, az értelmiségiek, a szellemi és lelki vezetők eltompulásában vélte felfedezni a világháború igazi okát. Sokakkal ellentétben ő nem azt látta, hogy a világháború hozta el a kultúra válságát, összeomlását, hanem éppen ellenkezőleg: a kultúravesztés, a kultúra növekvő hiánya vezetett a háborúhoz, tízmilliók értelmetlen halálához, Európa és a világ első nagy legújabb kori kríziséhez.
Roppant elgondolkodtatóak Schweitzer hajnalpírban, meg esti bibliaolvasás, imádkozás közben megfogalmazott mondatai. Ezekkel később európai előadói útjai és orgonakoncertjei közben is próbálta ébreszteni kontinensünk népességének kultúrlelkiismeretét, az élni és élni hagyni túlélést biztosító maximájával, protestáns-keresztyén erkölcsi elvével.
Látva napjaink megveszekedett harcait, a háborús pszichózist és a béke egyetlenszerűen jövőesélyes kilátásának kockázatát, megint csak a dimenzióvesztés fogalma ötlik szemünk elé. Meg az, hogy kultúrfilozófia, működő és élő, hajnalpírban és naplementékben Istent sejtő csodálkozások nélkülözésében valami egészen létezésveszélyeztető lopakodó jövőkép rajzolódik ki.
Nevezetesen a digitális idolatrizmus, elvtelen és naiv technikabálványozás, a robotimádat és a mesterséges intelligencia bálványozásában testet öltő gépimádat. Folytassuk? A technikai mindenhatóság téveszméjének glorifikációja, etikai védőhálók megteremtésének teljes hiánya.
Mindezen súlyos hiányosságok miatt nem a világosság, hanem a sötétség terjeszkedik ki ránk. Nem a mindenkinek derűt hozó hajnalhasadás. Az immanentizmus kézzelfogható érzékisége, szellem nélkül. A teljes léthorizont beszűkülése, az Isten nélküli létezés dimenzióvesztése.
Rész szerintiségünkben is csorbítatlan összképhez. A kultúrenergiák elerőtlenedésének elkerüléséhez.
A filozófusok, papok, teológusok, de a mérnökök, a programozók, közgazdászok, politikusok, mindannyian veszélyhelyzetben állunk. A földi létet veszélyezteti a szereptévesztés. Napjaink egyik távoli kultúrában élő filozófusa a mikro- és a makroirritációk mindennapi veszélyiről ír. Mások a tiszta pusztításról fantáziálnak. A világűrből irányított mesterséges mágneses hullámnyalábbal történő tömegpusztításról. Micsoda „tisztaság”, micsoda kifordított, velejéig cinikus humanizmus! De ami ma még képzelgés, az holnap már valóság lehet.
Nem inkább abban kellene összefognia a világ magas kultúrájú tudósainak és országainak, hogy miként lehet tiszta kultúrenergiákkal emberhez méltóbb jövőt tervezni? Az emberiség teremtésbeli hajnalhasadásától kezdve megtermelt, létrehozott kultúrértékek megőrzéséért? Vagy a robotok, a mesterséges intelligencia által 10-15 év múlva esetleg minket is veszélyeztető csapdák elkerülése érdekében.
Albert Schweitzer a dimenzióvesztés által az egyetemes emberiséget és a kis népeket, államokat is fenyegető, bár korábban még messze nem olyan potenciális kultúrvesztő kockázatokról írt.
Ezen még a 24. órában is érdemes elgondolkodni – mindenkinek, minden szinten:
Így jött el, belülről lopakodva, a modern emberek kultúrképességét kicsinyítve, sőt milliókat minden emberi kultúrától megfosztva – az I. Világháború pokla.
Azok közé tartozom, akik még hisznek az Isten akarta, s még kegyelemből tartó hajnalhasadásokban. S ezek gondolatébresztő, a teljes humán létdimenzió őrzésére elkötelező, isteni mesterműben. És Ön? És Te?
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
