A vers menedék, balzsam a megfáradt léleknek. Megfelelő lelkiállapot szükségeltetik hozzá, hogy az ember igazán átélje egy-egy vers hangulatát.
Vagy akár többet is elolvasson. Egyszer egy versmaratonon hallottam csoportos előadásban szavalni Kosztolányi Hajnali részegség című versét. A minap újra elővettem. Nem tudtam betelni csodálatos soraival. Szinte ott voltam a szerzővel a szobájában, szálltam az emlékeivel. És az utolsó versszak amolyan kosztolányis összegzés: „Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem, / s azt is tudom, hogy el kell mennem innen, / de pattanó szivem feszitve húrnak, / dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, / annak, kiről nem tudja senki, hol van, / annak, kit nem lelek se most, se holtan. / Bizony, ma már, hogy izmaim lazulnak, / úgy érzem én, barátom, hogy a porban, / hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak / vendége voltam.”
A cikk a MAGYAR7 hetilap 22. számában jelent meg.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
