A hazai különleges erőkről, a szolnoki alakulatról a mai Magyarországon két sztereotípia szokott megjelenni. Az idősebb korosztályban még a „szolnoki deszantosok” kép él a felderítő zászlóalj, a régi Bercsényi katonáiról, a kilencvenes évek szavával élve: ők a kommandósok. A fiatalabbakban (amerikai mintára) egy tetovált kezű, szakállas, energiaitalt vedelő fickó képe dereng fel.
Az igazság mindkettőtől távol áll, mivel nem a múltbeli emlékek vagy a külsőségek teszik a különleges műveleti katonát azzá, ami.
Minden ország a maga rendszerében hozza létre a saját különleges erejét. A hazai változat is eltér a nemzetközi átlagtól és nem csak abban, hogy zöldről bézsre váltott a barett színe. A nemzeti különbségek ellenére két dolog biztosan jellemzi az ilyen egységeket: az egyik és legfontosabb, hogy nem lehet tömegesen „előállítani”. Ha megnézzük a hadseregek létszámához képest, mekkorák a klasszikus értelemben vett különleges erők létszámadatai, látjuk, hogy százalékosan kis értéket kapunk. Ez nem azért van, mert a „jóból keveset adnak” szlogen a fegyveres erőkre is érvényes, hanem mert a képzés hosszú, költséges és legfőképpen nem mindenki alkalmas rá.
A másik ismérv, hogy nincs bennük semmi olyan, ami sok másik emberben ne lenne meg. Viszont egy széles körű alaptudás mesterei. Lehet, ez most nem tűnik menőnek, de ha jól belegondolunk, a jelentős sikerekhez sem kellenek mindig nagy dolgok, csupán annyi, hogy mindig mindenki jól csinálja a dolgát. A „különlegesek” abban jók, hogy bármilyen körülmények között elő tudják szedni az eszköztárukból a tanultakat és hatékonyan alkalmazni azt.
A civilek néha nehezen tudják elképzelni, mit is csinál egy katona a nap huszonnégy órájában, egy különlegesen képzett egység feladatairól a közvéleménynek még ennél is kevesebb információja van. Idejük nagy részében „csak” lelkiismeretesen készülnek, gyakorolnak a legrosszabbra, és ha baj van, segítenek vagy éppen sebészi precizitással hajtanak végre önálló feladatokat.
Ha eszközökhöz hasonlítanánk a fegyvernemeket, akkor mondjuk a harckocsizók lehetnének az úthenger, a lövészek a pallos.
Míg a különleges erők a szike.
Katonai szempontból fontos célokat érnek el, nagy pontossággal, jó esetben minimális járulékos pusztítással. Ehhez számos módszer áll rendelkezésükre, közös jellemzőjük, hogy ott, úgy és akkor hajtják végre a feladatokat, amikor az ellenség a legkevésbé számít rá és a leginkább sebezhető.
Másik megközelítésben – összhangban a „katonai segítségnyújtás” nevű alapfeladattal – voltaképpen mentorok és tanárok vagyunk. A már meglévő, vagy frissen megalakított szövetséges katonai egységeket kell a legmostohább körülmények között is képezni és aktív harctevékenységek során támogatni. Ha úgy tetszik, ezzel a szakma nagykövetei vagyunk. A kiképzés nagy felelősség, komoly tétje van és természetesen nem tud az használható tudást átadni, aki maga nem gyakorolja. Ez a tevékenység egyfajta katonai erősokszorozás: kevés jól felkészült különleges műveleti katona nagy területen, hosszú távon is jelentős katonai erőt tud létrehozni és hatékonyan alkalmazni. Ha a hírekben katonai tanácsadókról hallunk, ott már különleges erőket is sejthetünk.
Nem szeretnék a szakzsargonnal, doktrínával untatni senkit. Emlékszem fiatalként soha nem az ilyen kifejezések érdekeltek, mint a „tárgya”, „célja” és „érdekében”. Arra voltam kíváncsi az egyén mit csinál, mit tanul, milyen felszerelése van, merre járt. Inkább mesélek majd pár esetről, hogy lássuk mi magyarok, hogy dolgozunk.
Ami biztos, hogy ez az élet is változatos. Megvannak a kalandos, nagyon intenzív pillanatai. A közönség számára is ismert lehet a Sziklakórházban felállított dioráma, amely az afganisztáni hadszíntéren történt „esetnek” állít emléket: az amerikaiakat, akik a magyar különleges erőkkel közösen járőröztek, támadás érte. Az incidensnek sajnos áldozata is lett.
De hazánk fiai helytállásának köszönhetően, legalább sikerült megakadályozni, hogy a holttestet az ellenség elrabolja, és propaganda célra felhasználja.
Több hasonló műveletben sikerült bizonyítani, hogy magyar kézben legalább olyan jól forognak fegyverek, mint a tengerentúliakéban.
Aztán az élet produkál kevésbé látványos feladatokat is, mikor egy bázis védelméért voltunk felelősek Irakban, vagy afgán rendőröket kellett tanítani. Utólag belegondolva, lehet, hogy ellenállókkal harcolni egyszerűbb, mint – saját hibáján kívül – írni-olvasni nem tudó embereknek magyarázni a térkép használatát. De negyven éves fegyvereket beszabályozni, vagy egy galambürülékes raktárban rádiósokat kiképezni sem mindennapi feladat a Hindukus lankáin.
Kép: K.G.őrmester, a különleges műveleti csoportok archívuma
T. L. főhadnagy
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
