A kannibalizmust Nyugat-Európában az őskortól kezdve az 1800-as évekig dokumentálták, a szigorú törvények ellenére a gyakorlat megmaradt. Még a 19. századból is származnak feljegyzések, amik az emberi test egyes részeit a gyógyulást segítő szereknek tartják.
Nyugat-Európa újkori történelmét az ellentétek határozzák meg. Európát a civilizáció világítótornyaként mutatják be, amely szembeszáll a világ többi részét benépesítő barbár tömegekkel. Az egyik szokás, amely évszázadokon át az európaiak és a világ többi része között állt, a kannibalizmus volt.
A kannibalizmust gyakran az egyik legkegyetlenebb és legborzalmasabb szokásként ábrázolják. A legújabb kutatások viszont azt mutatják, hogy az emberek Nyugat-Európában mind az őskorban, mind a középkorban fogyasztották más emberek testrészeit.
A kannibalizmus okai a táplálkozási szükségletektől kezdve a különböző korszakokban dokumentált vallási és gyógyítási gyakorlatokig terjedtek. A középkori források utalnak arra, hogy a kannibalizmus visszatérő jelenség volt. Jellemző gyakorlat volt éhínség, háborúk, zavargások és a társadalmi együttélés egyéb próbatételei idején is. Volt azonban a kannibalizmusnak egy olyan formája is, amely az emberi test egyes részeit gyógyászati célt szolgálónak tekintette.
Évszázadokon át a feldarabolt emberi testet csak egy újabb alapanyagnak tekintették, amelyet mindenféle gyógymódhoz felhasználhattak.
A római ókor vége és a középkor kezdete között a Codex Theodosianus és a Forum Iudicum (a vizigótok kódexe) is tiltotta a sírok és síremlékek meggyalázását, bármilyen célból – akár emberi testből származó, gyógyítónak vélt rész eltávolítása miatt.
A 7. századtól kezdve léteztek olyan, korábbi időkből örökölt törvények, amelyek büntették a sírok és emberi maradványok felhasználását a gyógyításra.
Európában nem a római és a vizigót tiltások voltak az egyedüliek, és idővel más szabályozó szövegek is megjelentek. Ezek a törvények csak azért léteztek és szaporodtak, mert maga a gyakorlat fennmaradt.
A kereszténység meghonosodásával megjelentek a bűnbánati kézikönyvek (mint például a Medieval Handbooks of Penance). Ezek a könyvek vagy szabálygyűjtemények felsorolják a bűnöket és a hozzájuk tartozó vezekléseket. Tükrözik a kora középkori egyházi törekvéseket a társadalom szabályozásával kapcsolatban – mi a helyes és mi a helytelen – mind az erőszak, mind a szexualitás tekintetében.
A Canonum Hibernensis (8. század körül) például megtiltotta a vér vagy vizelet ivását. Ha valaki mégis így tett, hét évi kenyéren és vízen kellet élnie, püspöki felügyelet mellett. A 7. század végén más penitenciák tisztátalannak tekintették az emberi hússal vagy vérrel táplálkozó állatokat és megtiltották az elfogyasztásukat.
Korának leghíresebb bűnbánati könyörgése, Theodórosz, canterburyi érsek nevéhez köthető. Ebben kétszer is említi a vér vagy sperma fogyasztásának tilalmát. Különösen azoknak a nőknek címezve ezt, akik férjük vérét itták annak gyógyító hatása miatt. A vér ismét gyógyszerként jelenik meg, akárcsak a vizigót kódexben.
A tilalom megismétlődik a Monte Cassino kolostor szabályai között. Hasonlóképpen a spanyol penitenciákban is büntetik a sperma fogyasztását, vagy ételekhez való hozzáadását. A tilalmak különösen a nőket érintették, akik a férfivért vagy menstruációs vért gyógyító vagy mágikus ereje miatt fogyasztották.
A kereszténység kezdetektől fogva a saját szertartásainak kétértelműsége félreértésekhez vezetett, például ahhoz, hogy a kereszténység gyakorlóit kannibalizmussal vádolták, akik Istenük tiszteletére emberáldozatokat fogyasztottak.
Idővel egyes keresztények ezt a vádat a középkori Európában a zsidók ellen fogalmazták meg. A kegyetlenség vádját más „eretnekek” ellen is felhozták, mint például a montanizmus követői, akiknek eucharisztiája állítólag abból állt, hogy gyermekek vérét liszttel keverték össze.
Ahogy a helyi szentek egyre ismertebbé váltak, csodatévő jellegük, valamint a temetkezési helyükhöz való hozzáférés azt jelentette, hogy testüket haláluk után is felhasználták gyógyításokra és gyógymódokra.
Más, teljesen tiltott gyakorlatokkal ellentétben azonban ez a kannibalizmus – a szentek testével vagy ereklyéivel csupán érintkező termékek elfogyasztása – megengedett volt. A síron áthaladt olajokat, valamint a vizet, sőt a szent temetkezési helyekről származó port és köveket is lenyelték, hogy az „örökkévalóság töredékeinek” gyógyító és csodatévő hatását keressék.
I. (Szent) Szilveszter pápa Konstantin császár meggyógyításáról szóló legenda egyike volt a keresztény irodalom azon kísérleteinek, hogy véget vessenek a kegyetlen és pogány szokásoknak. A leprából meggyógyult császár története Európa-szerte elterjedt, nemcsak a szent életének csodáit elbeszélő szóbeli elbeszéléseken keresztül, hanem a festészetben és a szobrászatban is.
A történet szerint Konstantin császár szörnyen szenvedett a leprától. Orvosai javaslatára úgy döntött, hogy vérben fog fürdeni, amelyet több ezer gyermek megölésével nyerhetett. Amikor azonban Konstantin a gyermekek feláldozására készült, Szent Szilveszternek sikerült meggyőznie, hogy hagyjon fel a kúra tervével, és inkább keresztelkedjen meg, ami csodálatos módon meggyógyította betegségét.
A történet rávilágít a pogány hiedelmekre, amelyek kegyetlenek és nem tisztelik az emberi testet, és a keresztény hit erejét hivatott érzékeltetni az azt megelőző aljas babonákkal szemben. A legenda a lehetséges itáliai forrásból kiindulva bejárta egész Európát, és egészen a X. századi észak-kasztíliai szerzetesi írásokig eljutott.
Nagy Konstantin nevéhez más legendák is köthetők, a festmény látomását ábrázolja.
Az újkorban, sőt még a 19. században is több szótár – például José Oriol Ronquillo 1855-ös kiadványa, amely egy másik, 1759-es francia szótárból merít – az emberi test egyes részeit (zsír, vér, vizelet) gyógyhatásúként említette. Ezek a hiedelmek szorosan kapcsolódnak a romantikus irodalomhoz, a vámpírok, vérfarkasok és más, húsra és vérre éhes emberszerű lények sokaságával.
A kannibalizmus azonban már jóval az 1800-as évek előtt, sőt Amerika vagy Afrika gyarmatosítása előtt is kulcsfontosságú szerepet játszott az állítólagos pogány barbárság és a kereszténység közötti kulturális küzdelemben. A kereszténység azonban nem hagyta el teljesen ezt a gyakorlatot, hanem inkább finomította, és az ereklyékkel való érintkezésben, sőt azok elfogyasztásában kereste a módját annak, hogy egyszerre legyen gyógyír és legyen fogyasztható.
Készült a LiveScience.com és Abel de Lorenzo Rodríguez cikke alapján.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
