A Kossuth Rádió Regényes történelem című műsora 2018. május 11-én a Fejér megyei Szár faluból 1946-ben elűzött németek tragédiájával foglalkozott. Amiképpen a mi budakeszi rokonságunk közül, úgy a Bicskéhez közeli Szár községből is sokakat elűztek Németországba a második világháború után. A máig dívó hivatalos, az embertelen intézkedés megnevezését finomítani szándékozó „kitelepítés” szóhasználat nem felel meg a valóságnak, mert ezeket a svábokat valójában száműzték, megfosztották a hazájuktól, az otthonaiktól. Az egyébként jól szerkesztett rádióműsorban is visszaköszönt – sajnálatos módon éppen egy szári születésű történész szájából – az a valótlan állítás, miszerint a magyarországi németeket a győztes nagyhatalmak között létrejött konszenzus következményeként űzték el. A hazai németséget elsősorban a Nemzeti Parasztpárt, a Magyar Kommunista Párt és a Független Kisgazdapárt vezető politikusainak követelésére űzték el Magyarországról.
Benkő Andrea, a Kossuth Rádió riportere a megszólaltatott személyektől mindig csak annyit kérdezett, amivel a kívánt mederben tartotta a nyilatkozók beszédfonalát. Ám, a felvezetőben olyan ritka pillanatokról számolt be, amikor a riportalany azon töpreng, hogy kimondjon-e, kimondhat-e olyan gondolatokat is, ami a lélek legmélyéből akar kiszakadni. A Fejér megyei Szár községben folytatott személyes beszélgetései során pontosan ezt észlelte. Az idősebbeknek még mindig fájó szívvel emlékeznek a több mint hetven évvel ezelőtt történt tragédiára, amikor a nagypolitika kollektív bűnösnek kiáltotta ki a németajkúakat, és erre hivatkozva meg akart szabadulni tőlük.
Szó esett többek között a magyarországi svábság tragédiáját jól bemutató három fiútestvér sorsáról, akik közül kettőt különböző időben űztek el Magyarországról 1946-ban az akkori Németország amerikai, illetve 1948-ban a szovjet megszállási zónájába, míg a harmadik testvér Budapesten rekedt. A család teljesen szétszakadt, az életben soha többé nem látták egymást.
A rádióműsorban elhangzott az is, hogy a kényszerből elhagyott szári sváb házakat 128 olyan földművelő családnak utalták ki, akik Magyarország legszegényebb vidékeiről, főleg az Alföldről érkeztek ebbe a Fejér megyei faluba. Volt olyan szári sváb, aki reggel elment dolgozni, s mire este hazaért, már nem az apja nyitott neki ajtót, hanem idegenek, az új „telepesek”. Sokszor ilyen gyalázatosan és villámgyorsan hajtották végre a „kitelepítés” előtti összeköltöztetést azzal a céllal, hogy a kiszemelt, jobb állagú házak mihamarabb megüresedjenek.
A Magyarország egyes, szegényebb vidékeiről marhavagonokban, sőt sokan, férőhely híján, azok tetején érkeztek a sváb településekre ház- és munkalehetőség reményében. A lényeges különbség az volt az akkori be- és kitelepítettek között, hogy a sváb falvakba újonnan érkezők a jobb anyagi élet, a tisztesebb megélhetés reményében önszántukból hagyták el szülőhelyeiket. De nekik sem lehetett jó érzés a mások, az elűzöttek tulajdonába beköltözni. Főleg olyan helyzetben lehetett kellemetlen érzés a beköltözés a mások javaiba, amikor a háziak, a valós tulajdonosok a végleges kiűzésük előtt még egy ideig a faluban maradhattak, s az utcán esetleg naponta elhaladtak a saját házuk ablaka alatt.
A magyarországi németek háború utáni kiűzésével foglalkozók számára ismert az a korabeli, megrázó fényképfelvétel, amelyen az látható, hogy egy otthonát, szülőhelyét, hazáját elhagyni kényszerült ember leadja otthona kulcsát. Vajon ki készíthette ezt a kiszolgáltatottak helyzetét minden szónál beszédesebben érzékeltető felvételt? Mit érezhettek azok az emberek, akiknek így kellett leadni otthonaik kulcsait? Bizonyára csak a nevüket és a címüket írták fel a kulcsokra kötözött cédulákra, de azt nem, hogy melyik kulcs melyik zárba való. Ők ezt csukott szemmel is tudták.
Soha be nem hegedő sebet ejtett rajtuk az, hogy egyik napról a másikra sorsára kellett hagyniuk a műhelyüket, földecskéjüket, pincéjüket, jószágaikat, kinek mije volt, valamint házaikat, amelyekben születtek, éltek, s amelyeket ők maguk, esetleg szüleik, nagyszüleik vagy még távolabbi őseik kemény munkával megteremtettek, bővítettek, csinosítottak. Itt, Németországban a még élők közül sokan még a mai napig is elsírják magukat, amikor felemlegetik, hogy a templomukat és a temetőjüket az ott nyugvó szeretteikkel együtt el kellett hagyniuk.
A riportban megszólaló, fiatal történész, Schweininger Péter is beleesett abba a csapdába, amit a Tildy Zoltán egykori miniszterelnök, majd köztársasági elnök, id. Antall József, Nagy Imre, Kovács Imre és társaik állítottak az utókornak a saját felelősségük, bűnös tettük elkendőzésére. Szinte tökéletes munkát végeztek. Évekkel ezelőtt egy idősebb történész professzorral beszélgettem, s meglepetésemre ő is az említett politikusok történelemhamisító állítását hangoztatta. Én hívtam fel a figyelmét a németek kiűzésével kapcsolatos igazságra, így aztán nem csoda, hogy a leendő történészek a magyarországi egyetemeken is ezt a történelemhamisítást tanulják.
Schweininger Péter a rádióműsorban azt állította, hogy a nagyhatalmak konszenzusa alapján telepítették ki a magyarországi svábságot. Sajnos csak kevesen néznek utána annak, hogy ez az állítás megfelel-e a valóságnak. A történelemhamisítást egyszerűen készpénznek veszik, már csak azért is, mert más országokban ez tényleg így történt, de Magyarországon más volt a helyzet.
A Magyar Országos Levéltárban érdemes lenne előkeresni azt az 1945. december 22-i minisztertanácsi jegyzőkönyvet, amelyből egyértelműen kiderül, hogy ezen a tanácskozáson szavazásra bocsátották a svábok kitelepítését, amit már a Dálnoki Miklós Béla vezette, napra pontosan egy évvel korábban, Debrecenben megalakított Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. május 26-án kérvényben nyújtott be a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) szovjet tagjának.
A minisztertanácsi jegyzőkönyv tanúsága szerint a jelenlévő 16 miniszterből ketten ellene, öten tartózkodtak, kilencen viszont igennel szavaztak a kitelepítésre. Ezen a tanácskozáson hangzottak el többek között id. Antall József hírhedt megnyilatkozása:
Nemzetpolitikai szempontból nem kétséges, hogy Magyarországnak érdeke, minél nagyobb számban hagyják el a németek az országot. Soha nem lesz ilyen alkalom, hogy megszabaduljunk a németektől.
Pontosan az az id. Antall József, újjáépítésért felelős miniszter mondta ezt, aki támaszkodhatott volna a szorgalmas svábokra. Az elmúlt évtizedek során számos adomány is azt bizonyítja, hogy a Nyugat-Németországba került svábok a származási településük projektjeit támogatták/támogatják. A Magyarországról az említett politikusok „jóvoltából” kizsuppolt németek segítőkészsége a mai napig megmaradt, miközben jóvátétel címén soha nem léptek fel követelésekkel a magyar kormánnyal és a magyar néppel szemben.
A svábok sorsát megpecsételő 1945. december 22-i döntéskor igennel szavazott a Független Kisgazdapárt négy, a Magyar Kommunista Párt négy és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt egy minisztere. Magyarán, nem csak a kommunisták hozták meg ezt a gyalázatos döntést.
Egyébként Shvoy Lajos székesfehérvári püspök is meg akarta akadályozni a svábok kitoloncolását. A püspök 1946 januárjában ezért levélben fordult a SZEB magyarországi vezetőjéhez, aki a következő választ adta:
(…) Idézek a magyar külügyminisztérium 1945. július 5-i írásából: (…) ’Kérjük a SZEB-et, hogy támogasson bennünket abban, hogy a szövetséges erők e célra kijelölt területekre kitelepítsük őket.’ – William S. Key, az USA hadseregének vezérőrnagya.
Shvoy Lajos püspök ezután kérte a magyar kormányt: úgy helyesbítse a 12330/1945 ME (XII.29) számú rendeletét, hogy „az intézkedés nem a SZEB parancsára, hanem csupán az engedélyével történt”, utalva arra, hogy a svábok deportálása a magyar kormány saját kezdeményezésére történt.
Benkő Andrea rádiós műsorvezető is hangsúlyozta: a németajkúak százezrei a nagypolitika megbocsájthatatlan döntése és nem a magyar nép miatt szenvedtek. Igen, a magyarok és a németajkúak évszázadokon keresztül békében éltek egymás mellett Magyarországon. A Magyarországra érkezett németek többsége a török hódoltság során elnéptelenedett területekre érkezett, de nem úgy, mint manapság az illegális bevándorlók. A németeket annak idején behívták, sőt kimondottan toborozták őket nem csak a gyűjtőnévként elterjedt Svábföldről, hanem szinte a teljes Német-római Császárság területéről. Tehát legálisan tartózkodtak ők és leszármazottaik az új hazájukban.
A magyarok és svábok békés egymás mellett élését az is tanúsítja, hogy a magyarok rejtegették azokat az embereket, akik elmenekültek a kiűzetés elől, vagy hazaszöktek Nyugat-Németországból. Nem volt ritka az sem, hogy a kitelepítetteknek az 50-100 kilós batyuik összepakolására időt adtak, amit arra használtak fel, hogy az éj leple alatt ingóságaik közül minél többet átszállítottak baráti magyar családokhoz. Arra számítottak, hogy ezt a barbár döntést hamarosan eltörlik, és visszatérhetnek otthonaikba. Elmondások szerint voltak olyan színmagyar falvak, ahonnan delegációk utaztak Budapestre, és kérték, hogy ne telepítsék ki a szomszédos svábokat. Azzal kergették el őket, ha nem takarodnak, őket is kitoloncolják. A kiűzöttek nagyon jól tudták, hogy politikusok döntöttek sorsukról, és ezért nem tápláltak haragot a szülőhazájuk népe iránt. A Stuttgarti Chartában 1950. augusztus 5-én az aláírók a többi között kinyilatkoztatták és megfogadták, hogy az elűzésükért nem kérnek jóvátételt.
Igaz, hogy évszázadokkal korábban a svábok egy batyuval érkeztek, főleg a Dunához közeli helységekbe, de nem lopták, csalták, bitorolták el azokat a területeket, amiket kijelöltek a számukra, hanem a megműveletlen, esetleg lápos földeket lecsapolva termővé, lakhatóvá változtatták, feljavították, kezdetleges, s az egészségtelen kis kalyibáikat lassanként nagyobbá, egészségesebbé építették át a szaporodó családjuknak. Szorgalmasan fejlesztették és rendbentartották környezetüket. Rögtön meg lehetett állapítani, hogy melyek a svábok lakta települések. Szóval, amit elértek, mindent maguknak, a szorgalmuknak köszönhettek. Ezért is rendkívül sértő volt számukra a Kovács Imre, a Nemzeti Parasztpárt elnökhelyettese által megfogalmazott, és szállóigévé vált mondása: „Egy batyuval jöttek, egy batyuval is menjenek”.
Az évszázadokkal ezelőtt Magyarországra érkezett telepesek körében az a mondás járta, hogy az elsőknek a halál jut, második nemzedéknek a gürcölés, az ínség, s csak a harmadiknak adatik meg a valamennyire elfogadható élet, a kenyér (Dem Ersten der Tod – dem Zweiten die Not – dem Dritten das Brot). Ezt a budakesziről kiűzött de Ponte József, világhírű német akadémiai festő és grafikus fogalmazta meg legjobban az ulmi Donauschwäbisches Zentralmuseum-ban (Dunai Sváb Központi Múzeum) látható műveiben.
Georg Albrecht
(Philippsburg, Baden-Württemberg)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
