A második világháború végétől a 2010-es évek közepéig a gazdasági globalizáció megingathatatlanul haladt előre a bővülő külkereskedelem és tőkeáramlások, a gyorsabb és olcsóbb kommunikáció, valamint kisebb mértékben a migráció révén. Bár a világ különböző részeinek összekapcsolódási folyamata mélyült és megsokszorozódott, a globális gazdaság alapvetően a nemzeti gazdaságok összessége maradt, amelyek mindegyike az adott ország politikájába van beágyazva. Ez most változóban van.
Most azonban egyfajta eltoldódás érzékelhető: a globális piacok már fontosabbak a nemzeti piacoknál a kis és közepes méretű országok számára, amelyek már közelítik a nagy gazdaságok státuszát. Kevesebb mint egy évtizeden belül egy hatalmas nagy világpiac jön létre a nemzeti piacok helyett, és ez fogja allokálni a tőkét, a finanszírozást és a képzett munkaerőt. Sok vállalat valóban multinacionális lesz, székhelyük ugyan egy adott helyhez kötődik (feltehetően oda, ahol az adóterheket a legjobban minimalizálni lehet), azonban a termelés és az értékesítés nagyrészt máshol történik majd, a munkavállalóik pedig szerte a világból kerülnek ki.
Természetesen a nemzetközi gazdasági intézmények – kezdve a Nemzetközi Valutaalaptól (IMF) és a Világbanktól az ENSZ gazdasági szervezeteiig és a Világkereskedelmi Szervezetig (WTO) – már régóta működnek, és platformként szolgálnak a közös szabályok elfogadására. Különösen az IMF és a WTO szerzett valamennyi valódi szabályozási jogkört a makrogazdasági és külkereskedelmi politika terén.
Az egyes ország belpolitikája jórészt nem kap szerepet ezen nemzetközi intézmények felállításában és működtetésében. Bár a pénzügyminisztériumok, a jegybankok és a külkereskedelmi ügyekkel foglalkozó minisztériumok – különösen a fejlett országokban – politikai felhatalmazás alapján működnek, e nemzetközi szervekről igen kevés társadalmi vita folyik. Az átlag amerikai, francia vagy indiai polgár keveset tud arról, hogy például a WTO valójában mivel is foglalkozik. Más szóval a globális piacok kialakulása nem ágyazódott be semmilyen legitimációt biztosító politikai folyamatba. A multilaterális intézményeket ezért elitistának tartják. Ez az Európai Unió demokratikus deficitjét juttathatja eszünkbe, amely miatt ellenállás alakult ki a további integráció ellen.
Az EU mindeközben az ellenkező irányba tesz lépéseket. A belső kihívásai ellenére továbbra is arra törekszik, hogy a piacokat a tagállamok határain átnyúlóan szabályozza. Egyedül ebben az évben az Európai Bizottság több mint 5 milliárd euró bírságot szabott ki a Google anyavállalatára, az Alphabet Inc.-re, és a Qualcommra a trösztellenes szabályok megsértése miatt. Továbbá az EU az uniós általános adatvédelmi rendeleten (GDPR) keresztül a személyes adatok használatára, megosztására és ellenőrzésére vonatkozó szabályozás szigorítására is törekszik.
Miután az uniós piac igen nagy, az ilyen intézkedéseknek jelentős hatásaik vannak. Amikor azonban igazi nemzetközi standardok kialakításáról van szó, az EU önmagában egyedül egyértelműen kevésnek bizonyul. Ez mindennél jobban látszik, amikor olyan politikusok, mint Trump, aktívan az EU törekvései ellen dolgoznak, és egy olyan időszakban folytatnak deregulációs politikát, amikor a globális gazdaság összekapcsolódásának szintje éppen az ellenkezőjét követelné meg.
Annak messzemenő kedvezőtlen következményei vannak, hogy a nagy multinacionális vállalatok számára – amelyek már eleve jelentős profitot realizálnak, és számos iparágban szorítják ki a kisebb versenytársakat – lehetővé teszik az adóteher csökkentését. Ezen káros hatások között főként az egyenlőtlenség növekedését és az állami költségvetések gyengítését lehet kiemelni. A nagy multinacionális vállalatokat azonban csak multilaterális együttműködéssel lehet hatékonyan szabályozni. Hasonlóképpen a klímaváltozás hatásai elleni küzdelem terén is az az egyetlen megoldás, ha összefognak az országok.
A globális gazdaság valósága megköveteli, hogy a multilaterális intézményeket valódi munkát végző szervezetekké tegyük. Ez nemcsak azt jelenti, hogy növelni kell a meglévő intézmények jogkörét – aminek előfeltétele az intézmények reformja –, hanem új intézményeket is létre kell hozni, például egy globális versenyhatóságot. Egyik lépés sem lesz megvalósítható valódi globális politikai viták nélkül.
Ezt a kihívást Dani Rodrik, a Harvard Egyetem közgazdászprofesszora trilemmaként írta le. Eszerint a demokrácia, a nemzeti szuverenitás és a globalizáció közül egyszerre csak kettő dolgot valósíthatunk meg, de hármat sosem. Rodrik a kevesebb globalizáció és a több demokrácia mellett érvel. Az olyan nacionalista politikusok, mint Trump, a nemzetállam erősítését preferálják olyan módon, amely gyengítheti mind a demokráciát, mind a globalizációt, legalábbis hosszabb távon.
Középtávon azonban a további globalizáció elkerülhetetlennek tűnik, ami azt jelenti, hogy a nemzetállamot és a nemzeti politikát kell korlátozni. Az új globális politika legitimációszerzésének egyetlen módja, ha helyi szinten alapozódik meg. Ez a politikai vezetőktől egy olyan narratíva alkalmazását fogja megkövetelni, amely megmagyarázza, hogy a globális problémák miként hatnak a saját országukra.
Bármilyen intézményi kialakításra esik is a választás, a 21. század központi politikai jellegű kihívása lesz annak biztosítása, hogy az új globális politika erősítse, ne pedig aláássa a demokráciát. Most már nem tehetjük meg, hogy visszariadunk ettől a feladattól.
Forrás:vg.hu
Tovább a cikkre »
