„Nem elemző, hanem politikai gondolkodó vagyok.” Már az önmeghatározás is árulkodó: G. Fodor Gábor, a Századvég stratégiai igazgatója kiemeli magát a másodrangúnak sugallt elemzők közül, jelezve, hogy ő egy szellemileg-intellektuálisam magasabb rendű tevékenységet végez. Az elemzők szerinte a politikai élet részei, „tulajdonképpen pártkatonák.”
G.Fodor Gábor
De nem sokáig időzik ilyen éteri magasságokban, mert néhány mondattal lejjebb már így definiálja magát: „egyike vagyok azoknak, akik a rendszer igazságait védik.” Büszkén beszél arról, hogy ő egy-egy intézkedés mögött mindig annak az értelmét keresi, mert az ő dolga az „értelemadás.” Ezzel a kör bezárult: GFG lényegében ugyanolyan pártkatona, mint a korábban leszólt társai, alkalmazottai.
A gondolkodó szerint a ”kormányzás a pillanat uralásának művészete.” Ennyire egyszerű. De hogyan lehetséges az, hogy az emberiség kiemelkedő gondolkodói mindeddig képtelenek voltak ennek a felismerésére?
A politikusokon sem lehet következetességet számon kérni, mert „ha arról szól a politika, hogy a helyzetet kell uralni, akkor nem lehet filozófiai következetességet számon kérni egy politikuson.” Nem érdemes tehát figyelni egy-egy politikus tevékenységét, hiszen úgysem tehet mást, mint reflektál a pillanatnyi helyzetre, és megpróbálja ellenőrzése alá vonni. Nem lehet tehát a hitelességet megtagadni attól, aki aljas, kicsinyes önzéstől vezéreltetve kirekeszti a nemzetből annak egy részét, majd néhány év múlva a nemzetegyesítés első számú hirdetője lesz. Ez a pillanatok egymásutániságának filozófiája.
A politika célkérdésekkel foglalkozik, és ráadásul „nagyon egyszerű dolog. Kik vagyunk mi, mit akarunk elérni, mi az a helyzet, amit meg kell oldanunk, kik az ellenfeleink, mit kell tennünk.” Másképp fogalmazva: „A politika embertan. Embereket kell irányítani. Ha hatalomgyakorló vagyok, el kell érnem, hogy az emberek azt akarják, amit én akarok.” Ennek az itt leírt pragmatikus, rendkívül célorientált gondolkodásmódnak és uralmi formának az eddigi legtökéletesebb képviselőit Hitlert, Lenint, Sztalint és társait a mai közfelfogás nem tarja követendő példaképnek. Pedig ők – nagyon sokáig – eszményi politikusok voltak, akik minden pillanatban minden helyzetet uraltak.
A politikai gondolkodó legalább következetes: „A jobboldali értelmiségiek közül sokan vannak abban a tévedésben, hogy „polgári Magyarország” hívó szót politikai realitásnak gondolják, pedig az természete szerint politikai termék volt. Ők még ma is azt gondolják, hogy az 1998 és 2002 közti Magyarország valóban polgári Magyarország volt. Ez óriási tévedés. Ebből fakad a jobboldali értelmiség minden ellenkezése és ízlésbeli problémája a jelenlegi kurzussal szemben.” Köztudott, hogy az említett időszakban Orbán Viktor miniszterelnök főtanácsadója voltam, ezért a fenti gondolatmenetet nem kívánom sem cáfolni, sem minősíteni. A legendagyártás hasznosságában pedig sohasem hittem. A kialakult vitában a már elhunyt Wermer András vitatható mondataira hivatkozni nem túl szerencsés eljárás.
Ezt a talmudista csűrés-csavarást a végtelenségig követni és cáfolni teljesen értelmetlen. Szomorú, hogy Stumpf Istvánnak ilyen utódai vannak a Századvég élén.
A Magyar Narancs 2015. február 19-i számában megjelent interjú a következő mondattal zárul: „A jó politika se nem posztromantikus, se nem ideologikus, hanem cselekvéspárti. Ez ennyire egyszerű.”
Biztos ez?
A tradicionális, jobboldali és nemzeti felfogás és értékrend szerint a politika – erkölcsi dimenziók és etikai normák nélkül – banditizmus.
GFG értelmezésében a politika nem más, mint a mindenkori helyzet ellenőrzése érdekében elkövetett erkölcsi szempontból neutrális cselekvéssorozat.
Akad tisztázni való bőven.
Magyar Nemzet, 2015. február 23.
Forrás: Facebook
Kategória:Publicisztika
Forrás:internetfigyelo.wordpress.com
Tovább a cikkre »
