Író klasszikusunk humora szinte kifogyhatatlan volt, ám adódtak esetek, amikor mégsem ismert tréfát, előadásmódja ellenére sem.
Igen hamar kiábrándult mind a Károlyi Mihály-féle, mind a Kun Béla-féle forradalomból, a kommunizmusból, amelynek képviselői lakóhelyén, Egerben is szarkatermészetükről váltak hírhedtekké. Fia, Gárdonyi József róla írt könyvében számos szenzációs vallomásban számolt be erről. Álljon itt közülük most A vörös boldogság című (1919. március 21.):
»Először Károlyi Mihályék osztottak földet Kápolnán a proletároknak (1919. február 23.). Azután a proletárok osztottak kenyeret, rangot az uraknak az országban mindenütt.
– Csatlakozás Oroszország poklához! – szörnyűdik el Gárdonyi.
Általános zavar és rémület.
A polgármester Egerben Fischer Manó.
A templomokat fosztogatják:
– Nincs Isten!
Még Egerben sincs. A papok városában.
Gárdonyi Géza kedves nyaralójából, az öreg fenyők gyantalehelő zöld lombsátora alól lángok csapnak fel.
Gárdonyi kertjébe a vasrácson át temetőből hozott fehér fakeresztet dob be egy ismeretlen vörös dühöngő.
– Megölünk minden urat! – ordítozzák az ablaka alatt.
– „Írtam Kunfi miniszternek”– panaszkodik a napló –, „hogy elveszett a vagyonom, a szőlőnk, hát most márt a könyvtáram, kézirataim és az életem következnek. Nem kértem tőlük semmit, csak jelentésképpen írtam.”
Valóban félelmetes helyzet alakult a Gárdonyi kúrián. Egyedül a parasztság között, mintha külön sziget volna a Gárdonyi ház, hová bármikor felcsaphat a megkavarodott egri nép lelkének vad hulláma: az úrgyűlölet. S ha berontanak, nincs más menekvés, mint a halál.
Gárdonyi nyakába teríti hosszú galléros művészköpönyegét: leindul a városba. Benyit az oroszlánketrecbe. Védelmet kér. A karhatalmi népbiztos asztalán ott hever Kunfi sürgönye.
…Gárdonyi Géza életének épségéért a politikai főmegbízottat teszem felelőssé.
A sürgönyt megmutatják Gárdonyinak. Megnyugvással érzi, hogy a vörösöknek nem szándékuk se a könyvtárat széjjeldúlni, se a kézirataiból máglyát rakni, se írótollát összetaposni.
Sőt…:
– Tehetne ön nekünk egy szívességet – fordul Gárdonyihoz a politikai népbiztos –, egy nagyon nagy szívességet.
– Éspedig.
– Megszövegezhetné a mi plakátjainkat.
– Örömest – jelenti ki Gárdonyi –, de akkor állítsanak egy embert az íróasztalomhoz, aki az én megkezdett reményemet folytatja.
Egy óra múlva a karhatalmi népbiztos két katonával jelent meg Gárdonyinál.
– Ezt a két vörös őrt rendelem ki az ön életének védelmére.
Gárdonyi végignéz a két katonán:
Az egyik az volt, aki a nyaralóját felgyújtotta.
A másik, aki Gárdonyi tyúkjait, kacsáit, gyümölcseit évtizedek óta rendszeresen lopkodja.
– Köszönöm – mosolygott Gárdonyi a népbiztosra. – Nincs szükségem rájok. Ossza ön be őket szolgálatra maga mellé, de úgy, hogy onnan el ne mozdulhassanak. Ha kérésemet szigorúan teljesíti, ön engem máris megvédett.«
(Gárdonyi József. Az élő Gárdonyi. I. kötet. Budapest, é. n. Dante Könyvkiadó, 262-264. old.)
Az írásban említett Kunfi (Kohn) Zsigmond a Károlyi-kormány tárca nélküli munkaügyi minisztere volt (1918. október 31.-1919. január 19.), majd Magyarország horvát-dalmát-szlavón tárca nélküli minisztere (1918. november 6.-1919. január 19.), aztán Berinkey Dénes kormányának közoktatásügyi minisztere (1919. január 19.-1919. március 21.), végül a Tanácsköztársaság alatt közoktatásügyi népbiztos (1919. március 21.-1919. június 24.) Azonban kádermúltja ennél jóval korábban kezdődött: már 1910 előtt belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Párt temesvári szervezetébe, majd az ottani (már 1868-ban megalakult!) „Losonczy” szabadkőműves páholyba, s a Népszava helyettes szerkesztője lett, Budapestre költözve pedig bekapcsolódott a Jászi Oszkár által vezetett Martinovics Páholy ateista, nemzetfelforgató tevékenységeibe. A Tanácsköztársaság bukása után is folytatta sajtórevolveri működését, csak már nem Budapesten, hanem Bécsben (az „Arbeiter Zeitung” főszerkesztőjeként és a „Világosság” című magyar nyelvű orgánum szerkesztőjeként), mígnem önmagával meghasonulva 1929-ben öngyilkos lett. Tipikusan balos karrier a javából, amelyhez a vég is – ha lehet ilyet állítani – valahogy illett.
Nem hazudtolta meg tehát önmagát, miként elvtársai sem. Gondoljuk csak el, kiket állíttatott volna Gárdonyi íróasztalához, hogy megkezdett regényét folytassa! Szerencsére azonban az egri íróremete agya és szíve ezúttal is a helyén volt.
Nem kért a „vörös boldogság”-ból.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
