Az Orbán–Trump-találkozó valóban magában hordja a továbblépés lehetőségét a magyar–amerikai kapcsolatokban.
Azonban az, hogy ez így lesz-e, csak hosszabb távon válik nyilvánvalóvá. Most annyit tudunk, hogy jókor és jó hangulatban zajlott le, s az egyetértőleg kezelt ügyek kaptak hangsúlyt. Mindez jól jött országunknak az európai választások előtt. Ha pedig meg akarjuk ítélni, milyen módon hangolható össze egyensúlyra törekvő európai és keleti politikánk – s ezen belül energiapolitikánk – az amerikai óriással, akkor érdemes felfigyelni a világtenger túlpartjáról érkező – gyakran több mint – jelzésekre.
A Trump elnökhöz köthető irányváltás üzenete már feltűnik a 2017. december 18-án bemutatott amerikai nemzeti biztonsági stratégiában. Ez természetesen az amerikai elnök twitterezésénél sokkal visszafogottabban, de annál inkább komolyan veendően jelzi az új hangsúlyokat. Ezek: az amerikai gazdaság biztonsága, a kölcsönösen előnyös szabadkereskedelem, az energiapolitika kézben tartása, a versengés és együttműködés kettőssége Kínával és Oroszországgal kapcsolatban, nagyobb elvárás a szövetségesek irányában, a migráció kérdésének alárendelése az állami szuverenitásnak, valamint világos elkötelezettség a dzsihadizmus elleni harcban.
A változó ügykezelés szép példája legutóbb az amerikai külpolitikai szakfolyóirat, a Foreign Affairs 2019. május–júniusi számában Stephen M. Walt tollából megjelent írás: A hübrisz (gőg) vége – és az amerikai önkorlátozás új korszaka. Azzal a gondolattal indít, hogy minél bonyolultabb a globális környezetünk, annál inkább van szükség arra, hogy Washington világosan fogalmazza meg elsődleges külpolitikai érdekeit. A szerző úgy ítéli meg, hogy az Egyesült Államok külügyi vezetése egy negyedszázada, a hidegháború végeztével elfordult a valóságtól, mégpedig egy nem valós cél kedvéért: ez a liberális hegemónia. Ezzel viszont meggyengítette az országot, és súlyos károkat okozott otthon és a nagyvilágban. Amennyiben Washington visszatér a valóságalapú gondolkodáshoz, akkor elsődlegesen arra fog törekedni, hogy megőrizze az amerikai nép biztonságát, jólétét, és védelmezze a szabadságot mint fő értéket. A politika alakítóinak számolniuk kell az Egyesült Államok kedvező földrajzi helyzetével, és így jobb, ha a katonai erőt csak módjával használják. Lemondva arról, hogy a világot a saját képére formálja, az Egyesült Államok inkább néhány kulcstérségben törekedjék az egyensúly fenntartására. Ahol lehet, adja át a védelmi feladatot, és csak azon területeken köteleződjék el határozottan, ahol hatalma még alapvető fontosságú. A diplomácia térjen vissza jogos helyére, és az amerikaiak úgy érvényesítsék értékeiket, hogy megmutatják a hazai demokrácia erényeit.
A korábban a világpolitikában visszafogottan részt vevő Egyesült Államok a szovjetellenes hidegháborúban viszont már az élre állt. Ebben a küzdelemben előtérbe került a demokrácia előmozdítása, az emberi jogok és más eszmei fogalmak, de valójában még mindig realista, az erőegyensúlyra érzékeny maradt a nagy ország politikája. Ám amikor a Szovjetunió összeomlott, és az Egyesült Államok – Brent Scowcroft szavai szerint – egyedül maradt a hatalom csúcsán azzal a kivételes lehetőséggel, hogy egymaga alakítsa a világot, nos, akkor vezetői eltávolodtak az addig jól működő valóságérzéktől, és megpróbálták átalakítani a világpolitikát – és a világot is – az amerikai elvárások szerint. Az Egyesült Államok immár az egész világon belenyúlt a kormányzati rendszerek átalakításába, valamint új tagokat törekedett bevonni az általa uralt biztonsági és gazdasági intézményekbe. Az eredmény lehangoló: vesztett háborúk, pénzügyi válságok, megrendítő egyenlőtlenség, foszladozó szövetségek és felbátorodó vetélytársak.
Ez az összkép magyarázza, hogy 2016-ban Trump „teljes és totális katasztrófának” nevezte az Egyesült Államok külpolitikáját, és ezért a felelősségre nem vonható elitet okolta. Sok amerikai ebben vele azóta is egyetért. Pedig ők nem is az elszigetelődést akarják, nem izolacionisták: egyszerűen azt várják el a kormányuktól, hogy álljon le az egész világ üzemben tartásával, és figyeljen már jobban az otthoni gondokra. Megteheti, mert Amerika maradt a legbiztonságosabb hatalom a modern történelemben. Ezerszám van nukleáris fegyvere, és hatalmasak hagyományos erői, vele szemben nincs komoly vetélytárs a nyugati féltekén. A két óceán továbbra is elszigeteli az országot számos fenyegetéstől, s ez hihetetlen teret ad vezetőinek abban, hogy hol és mikor bocsátkozzanak harcba. Mint a legtöbb hatalom, az Egyesült Államok is megteheti, hogy fenntartja a munkakapcsolatokat a gondot okozó térségek minden államával – beleértve Iránt is. Egyebek között az ilyen politika késztetné legjobban a térségbeli versengő államokat arra, hogy ne érezzék eleve biztosítottnak a nagy testvér támogatását, hanem versenyezzenek érte. Világossá kéne tennie azt is, hogy Washington csökkenteni fogja támogatását, ha a helyi felek következetesen aláaknázzák érdekeit, vagy szembemennek alapvető törekvéseivel. S ha bármelyik térségi hatalom fenyegetővé válik, támogatóként segítenie kell a többinek az egyensúly helyreállításában, a veszélynek megfelelően adagolva az erő és a jelenlét mértékét.
S. M. Walt szerint a sokszor a megszokott keréknyomban döcögő külügy ellenére, ma jobbak egy valóságra érzékeny, visszafogottabb külpolitika kilátásai, mint évek óta bármikor. Minden hibája ellenére, Trump megkönnyítette a liberális hegemóniával szembeni alternatívák érvényre jutását, egyszerűen azzal, hogy kifejezte megvetését az elit eddigi teljesítményével szemben. A Kongresszus egyes új tagjai is úgy ítélik meg, hogy vissza kéne szerezni az utóbbi hetven évben az elnökök által maguk alá kotort külpolitika fölött valamelyest az ellenőrzést. Walt szerint továbbá hatalmas szerkezeti erők dolgoznak a liberális hegemónia ellen és egy külsőleg kiegyensúlyozó politikáért. Számunkra mindebből a legfontosabb üzenet: az Egyesült Államok csatahajója nagy manővert végez. Vigyáznunk kell mellette futó csónakunkra.
Kelemen András
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »