A Szent István Társulat (SZIT) Stephanus-díját irodalmi kategóriában idén Iancu Laura költő, író kapta. A moldvai Magyarfaluból származó szerző a mai magyar irodalom egyéni hangú, kiemelkedő alakja; mellette kiváló néprajzkutató is – több könyvet írt a moldvai magyarság életéről, mély hitéről, mindennapi küzdelmeiről.
Senki nincs a mai hazai költészetben és prózában, akinek munkásságában annyira központi helyet foglalna el az istenhit, mint nála. A májusi Szent István Könyvhétre jelent meg a Szent István Társulatnál Hét szavad ide hallom című kötete, amely válogatást nyújt 2004 és 2025 között kiadott műveiből, valamint az Új Ember Mértékadó című kulturális mellékletében publikált költeményeiből.
– Idén kiemelkedő szakmai elismerésekben részesült: nemzeti ünnepünkön, március 15-én megkapta a Magyarország Babérkoszorúja kitüntetést, most pedig a Stephanus-díjat, irodalmi kategóriában. A közelmúltban elhunyt az édesapja. Hogyan élte meg ezt a kettőséget, a díjakat és a gyászt? Tapasztalatból tudom: még ha hiszünk is az örök életben, az üdvösségben, a szeretett lény elvesztése nagy fájdalommal jár.
– Nem tudom azt mondani, hogy megszoktam az élet kettős meglepetéseit, de sok hasonló helyzetet éltem meg, tehát valamiképpen ismerős ez az állapot. Amikor 1991-ben eljöttem Magyarfaluból, a szívem beleszakadt abba, hogy ott hagyom a szüleimet, de úgy tűnt, hogy az élet nagy „lehetőséget” kínál fel… És sok hasonló helyzetet tudnék még sorolni. Az emberrel labdázik az öröm és a fájdalom. Ide-oda veti. A fájdalmat átélő embert az elismerés visszacsalogatja az életbe, a gyász hátat fordít az életnek. Most a vergődés állapotában leledzem.
– Költészetében, de prózájában is, kezdettől fogva központi helyet foglal el az istenkérdés. Legyen szó bármiről – bánatról, örömről, magányról, közösségről, szeretetről, szerelemről –, Isten jelen van. Az Olvasmány az éjszaka cselekedeteiből című kisregényéből mintha az derülne ki: ez már gyermekkorában is így volt.
– Ez a kérdés mindig jelen volt az életemben. Kezdettől fogva foglalkoztatott, csak a kérdésfelvetés módja változott az idők során. Nem tudom, hogy én választottam, vagy engem választottak. Szerintem az utóbbiról van szó. Soha nem éreztem úgy, hogy terhemre van az istenkérdés, vagy hogy lecserélném valami másra.
A két dolog egységet alkot, legalábbis összeér. Amikor emberismeretről beszélek, nem a pszichológiánkra, nem a pszichénk megismerésére gondolok, hanem a létezésünkre, a létre, ami hordozza az embert, és amit egyáltalán nem tudunk megragadni. Engem a lét misztériuma érdekel az önismeretben, ami csak részben az elme tevékenysége, csak részben racionális. A művészet eszközei és az intuíció sokszor közelebb visznek a megértéshez és a forráshoz.
– Műveinek olvasása közben az ember azt érzi, hogy Isten léte evidencia Önnek, nincsenek kételyei ezzel kapcsolatban. Kérdései viszont szép számmal vannak. A bizalom mellett megjelenik a félelem is. Ez a gyermekkorából ered? Gondolok itt arra, hogy a moldvai magyarok vallásos világképében sokkal inkább az ószövetségi, szigorú Isten képe élt és él, nem annyira a könyörületes, szerető és megváltó Istenfiúé, Jézus Krisztusé.
– Isten létébe vetett hitemben valóban nincs kétség. Én ezzel nem tudok játszani. Amikor az ember kétségbe vonja Isten létét, a saját létét vonja kétségbe. Ez nagyon veszélyes. Isten nélkül az ember nem tud megállni. Ugyanakkor az Istennel kapcsolatos „tudásunkat” illetően vannak hiányérzeteim vagy akár kételyeim is. Elnézve a teológia sokhangúságát, nem lehet nem látni azt, hogy az Istenről alkotott képünk többet árul el rólunk, emberekről, mint Istenről. Ő a képmására alkotott minket, mi pedig az ember képmására alkotjuk meg Istent. Teoretikusan nem, de a gyakorlatban gyakran így fest a dolog. Tény, hogy a Biblia gazdagsága és a kétezer éves keresztény hagyomány kimeríthetetlen.
Ami pedig a félelmeket illeti. A félelmeim jelentős mértékben tanult félelmek. Olyan életszakaszban ugrottam ki a paraszti társadalomból, amikor a gyermekember életében a félelem és a bizalom volt a meghatározó. Még azelőtt kerültem ki ebből a világból, hogy – az érettség révén – megtanultam volna a félelmekkel kapcsolatos teendőket.
– Tizenkét éves sem volt még, amikor Csíkszeredába került…
– Úgy van. Nem egy másik világképbe integrálódtam, hanem kollégistaként egy megnyílt világba csöppentem, ahol mindent nekem kellett végiggondolnom, megtapasztalnom. Szerintem ezért is furcsa, szokatlan a hitem és érthetetlenek a kérdéseim. A katolikus Csíkszeredában is kapaszkodtam a vallásba, de valamiképpen egyfajta szellemi hontalanságot is megéltem. A hitemre nagyon rányomta a bélyegét az, hogy a falusi katolicizmusra ráépült egy kisvárosi, majd egy nagyvárosi szellemiség, világkép – három tartományból, három korszakból. És ezek néha kórusban szólalnak meg. Ma is.
– Egyéni ez a hit?
– Szerintem mindenkinek a hite egyéni. Én is kíváncsi vagyok másokra, figyelek másokra, beszélgetek ezekről a kérdésekről, és elmondhatom, hogy nem találkoztam két teljesen egyforma katolikussal.
– Most megjelent, Hét szavad ide hallom című kötetében Az irgalmasság vasárnapján című költeményében írja: „talán a fehérvasárnap teszi hogy / az ember még emlékeztet Istenre”. Független ez attól, hogy hiszünk-e Isten feltétlen irgalmában, megbocsátásában? Szüntelenül elér bennünket a kegyelem?
– Én osztom azok véleményét, akik azt mondják, hogy
Az, hogy a civilizációnk nem hullott szét, Isten megtartó erejének köszönhető. Nekem az a filozófiám, hogy a jó nélkül a rossz nem létezhetne. A rossz a jótól bitorolja az erejét. Nincs kétségem afelől, hogy a domináns erő a világban a jó – ezért beszélünk, beszélhetünk még mindig kozmoszról, és nem káoszról. De vallom azt is, hogy a szentség összeférhetetlen a bűnnel. Nem látok bele Isten kártyáiba. A kegyelem hitünknek az a területe, amiről a legkevésbé szabad beszélnünk, mert az tényleg Isten kompetenciája. Egyedül ő tudja, hogyan kell egyidejűleg gyakorolni az igazságot és az irgalmat. Mi túlságosan emberi módon éljük meg életünk eseményeit – hogyan is tudnánk másként? Ha megúsztunk valamit, Isten kegyelmének tudjuk be. Ha baj ér minket, azt mondjuk: Isten engedte, hagyta. Nem tudom, mikor, de valamikor nagyon régen elfeledtünk Isten szemével látni.
– Az életben sokszor érezhetjük úgy, hogy semminek nincs értelme, minden hiábavaló. Ön azonban így ír Még ma című versében: „hihetőbb a lator félrecsúszott arca / hihetőbb a vérfoltos istenbeszéd / folytathatatlan mondata / még ma velem leszel a paradicsomba’”.
– Az emberiség elvesztette a létezésbe vetett ősbizalmát, azt a meggyőződést, hogy a létezés önmagában értelmes dolog. Ennél nagyobb értelmet nem kell keresnünk, mert nem fogunk találni. A szakmánkban, a hivatásunkban elért sikereink nem tesznek igazán boldoggá bennünket, ha elvesztettük az első számú őstapasztalatot, azt, hogy a puszta létezés önmagában is értelmes és értékes. Vegyünk egy embert, aki az egész életét kerekesszékben tölti, vagy egy kórházi ágyon fekszik. Ha egy ilyen életnek nincs értelme, akkor semminek sincsen. A kérdés az, hogy milyen mércével mérjük az életeket. Hasznos, sikeres az élet? – ezek a mércéink, és ezek persze önmagukban nem rossz dolgok, de a hangsúly nem ezeken van. Nem azt mondom, hogy az embernek úgy kellene élnie, mint egy fűszálnak a mezőn, amely (talán) nem reflektál a létezésére, vegetatív életet él. De nagy baj, hogy nem hiszünk abban: a puszta létezés önmagában érték. Ha az ember alárendelné magát ennek, rengeteg egészségtelen kötődéstől, fojtó függőségtől szabadulna meg: csak akkor leszek boldog, ha megszerzem magamnak azt a férfit, ha elnyerem a megpályázott állást és még folytathatnánk a sort. Pedig egy autó, egy díj, egy másik ember soha nem fogja beteljesíteni sem az életünket, sem a létszomjunkat, ha a puszta lét öröme nem jár át bennünket.
Így aztán soha nem lesz békénk, mindig feszélyezve érezzük magunkat, mert ha elveszítjük a megszerzett dolgainkat, azonnal összeomlunk.
– Hogyan kell elképzelnünk, milyen állapot az, amikor az ember örül a létezésnek önmagában?
– Az élettel a maga csupaszságában akkor találkozunk, és a lét összehasonlíthatatlanul más megtapasztalásában akkor részesülünk, amikor kiszolgáltatottá, tehetetlenné válunk. Betegség, veszteség, kudarc. Amikor mélyen átéljük azt, hogy én nem a dolgaim és a történeteim összessége vagyok. De van, hogy az öröm, a csoda is meghozza ezt az élményt. És van, hogy maga Isten – baj és öröm nélkül – részesít ebben.
– Verseiben az emberi léttel kapcsolatos legalapvetőbb kérdésekre várja Istentől a választ, de az nem érkezik, valószínűleg nem is érkezhet. A legtöbb, amit tehetünk, hogy jól fogalmazzuk meg a kérdéseinket? A válasz pedig maga az élet, a maga rendkívüli sokrétűségében?
– A kérdéseink azért tűnnek kérdéseknek, mert a másik fél helyett mi válaszolunk. Mi beszélünk Isten helyett is. Úgy folytatunk párbeszédet vele, hogy mindkét szólamot mi írjuk meg, még akkor is, ha úgy érezzük, Isten is így gondolta volna ezt vagy azt. Valójában azonban az ember nem kérdez Istentől, hanem beszélget vele. Amikor kérdezünk, bevalljuk, hogy nem tudjuk, merre, hogyan tovább. A kérdéseink belátások. Annak belátása, hogy nem tudjuk folytatni az életünket.
– Munkásságát legjobban értő és érző monográfusa, Halmai Tamás írja egy helyen: egész eddigi életműve mintha azt sugallná: bűn és megtérés között a kereszt a legrövidebb út. Minden körülmények között vállalnunk kell a kereszt hordozását? Hiszen Jézus maga intett: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és kövessen” (Mt 16,24). Mindennapi tapasztalat, hogy a keresztjeinket úgysem kerülhetjük el. Ha az egyiket lerázzuk, kapunk helyette másikat.
– Dienes Valériánál olvastam: egy szenvedés van, Jézusé, és egy kereszt van, a Jézusé. Ezért misztérium a szenvedés, a kereszt.
Ez más fénytörésbe helyezi a szenvedést, de nem azt jelenti, hogy törekednünk kell a szenvedésre, vagy hogy jó dolog a szenvedés. Ezzel kapcsolatosan is igaz az, hogy feledékenyek vagyunk. Elfeledtük, hogy a létezés nem merül ki a test örömeiben és az élvezetekben. Látjuk, hogy lassan fél évszázada élménykultúrában élünk, és az emberek élményekre való éhség kielégíthetetlen. Lassan saját magát fogja felfalni az emberiség. A világunk leegyszerűsödött a jóra és a rosszra, az örömre és a szenvedésre. Csakhogy a létezés ennél sokkal, de sokkal gazdagabb. A legtöbb dolog, amire azt mondjuk, szenvedés, pusztán kényelmetlenség. Minél szűkebbek a megélés keretei, annál nehezebben éljük meg a legkisebb zavaró dolgokat is. Nincs edzettségünk. Már egy eső is el tudja rontani nem csak a kedvünket: az életkedvünket. Milyen a mai ember szenvedéstűrő képessége? A szenvedés mindenekelőtt kérdéseket vet fel az emberben, amiket végig kellene gondolnia. Ez fáradságos munka. Kényelmesebb görgetni a képernyőn, és mások kirakatba tett életét kommentálni, elbújni az utánunk nyúló kérdések elől. Ha így is le lehet élni az életet, minek foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy ki vagyok én, miért vagyok a világon? Ha át lehet vonulni az életen alvajáróként is, miért bajlódjak haszontalan dolgokkal? A mai világ „óvja” az embereket a szenvedéstől. De azáltal, hogy érzelmileg és intellektuálisan is sterilizálja, valójában védtelenné és kiszolgáltatottá teszi az embert. Valamikor megvolt a kultúrája a szenvedésnek, amit nem az emberi élet rosszabbik felének tartottak, hanem az öröm természetes ellenpólusának. És aminek nem a fájdalomhoz, hanem a szenvedélyhez volt nagyon sok köze…
– A Kislány a pályaudvaron című versében felidézi 1997-et, amikor nem egészen tizenkilenc évesen átjött az anyaországba. Vállalna kertészkedést, takarítást, ám a végén így fejezi be a verset: „jól fésült urak szép leányok zártak / aztán körbe de egy csütörtökön / végül utat kértem / elnézést kérek én a / híres vacsorára jöttem”. Elkezdeni a világtörténelmet megváltoztató történelmet, ami nagycsütörtökön kezdődik, és nagypénteken át húsvétban végződik? Ez az elkezdés mindannyiunkra vonatkozik?
– Szerintem igen. Akár keresztény valaki, akár nem, az életnek van egy ritmusa, szakaszolása, és valamiképpen Krisztus útját kell járnia mindenkinek.
A jót kell itt hagynunk, ez a kötelességünk, egyébként nem teljesítettük be azt, amiért a léttel meg lettünk ajándékozva. A rosszat meg le kell vetnünk magunkról, mert azt nem vihetjük abba a világba, ahol a létezésünk folytatódik. Ezt hívom én krisztusi feladatnak. Krisztus az emberi nemet váltotta meg, az embernek pedig saját magában kell végigélnie ezt a megváltást. Nagyon sok olyan nem hívő emberrel találkoztam, akinek istenhit nélkül is ez volt az életfilozófiája.
– Az imént idézett vers felfogható egyfajta életprogramnak?
– Akár. Miután csaknem harminc évvel ezelőtt átjöttem Magyarországra, tényleg kertészkedtem, takarítottam tíz-tizenöt éven át, miközben egyetemekre jártam. Így tartottam fenn magam. Aztán megértettem vagy észrevettem azt is, hogy ez a nagy lehetőség, hogy Magyarországon élhetek, nemcsak arról szól, hogy most már nem puliszkát eszem, hanem kenyeret. Nem az az érdekes, ami a materiális szinten történt. Szellemileg, intellektuálisan kerültem olyan helyzetbe, hogy a nap kérdése már nem az volt, a teheneket vigyem-e ki a mezőre, vagy a szőlőt kapáljam-e meg. Hanem az, hogy igaza volt-e Nietzschének, vagy rosszindulatú volt; vagy éppen az, hogy mégis hogyan kellene értenünk a Jelenések könyvét. Nemcsak kertészkedni és takarítani jöttem át, hanem azért is, hogy felkészüljek egy olyan életfeladatra, ami a nagycsütörtökkel kezdődik.
Fotó: Merényi Zita
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. június 7-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
