A liberális nemzetközi rend annyira háttérbe szorította a nemzetállami gondolkodást, hogy Rupert Emerson politológus kimondhatta: „a nemzet és a nemzetállam anakronizmusok az atomkorban”.
Joggal háborodunk fel, amikor olyan vádakat hallunk ránk zúdulni, hogy a magyar politika nemcsak hogy idegenellenes, hanem a faji megkülönböztetésre épült diktatúrákra emlékeztet. (Ahogy történt ez mostanság Annika Strandhall svéd miniszter részéről – és épp családvédelmi tervünk kapcsán.) Történelmünk során mindig befogadtuk a hozzánk érkezőket, de ellenálltunk, ha rovásunkra kezdtek hazánkban terjeszkedni. Márpedig a mostani bevándorlási áradat az európai országok társadalmi rendjének felborításával jár és idegen hódítás veszélyét hordozza. A nyugat-európai vezető politikusok pedig ezt nem akarják elismerni. Vakságuk egyik okaként – most nem szólok az ezt mozgató érdekekről – nem tagadható le az amerikai liberális gondolkodás hatása.
Ezért gondolom, hogy Jill Lepore amerikai történésznek az Egyesült Államok vezető külpolitikai havilapjában, a Foreign Affairs idei márciusi-áprilisi számában közzétett tanulmánya a magyar érdeklődő számára támpontot adhat a napjainkban a nemzet kérdése körül dúló nagy szellemi csaták jobb megértéséhez. Írását a szerzőnő azzal indítja, hogy Carl Degler 1986-ban tartott előadásában azzal vádolta meg kollégáit az Amerikai Történettudományi Társaság éves gyűlésén, hogy elhanyagolják a nemzet kérdésének tanulmányozását. Azt is hozzátette, hogy ennek következtében ezt mások – kevésbé szakszerűen, viszont annál inkább elfogultan – fogják felkarolni.
A nem történész, hanem politológus Fukuyama 1989-ben írott hírhedt tanulmánya: „A történelem vége” jól rímel Degler szavaira. A fasizmus és a kommunizmus kimúlt, s a liberalizmus még fennmaradt legnagyobb ellensége a nacionalizmus. Ám a világ legtöbb nemzeti mozgalmának nincs igazán politikai programja azon túl, hogy egy nemzeti közösség számára a függetlenséget igényli; s ezt mint „negatív” vágyat értékeli a liberális elemző, hiányolván „pozitív” társadalmi-gazdasági rendszerezett gondolatokat. (Így, pusztán mert a nemzeti szuverenitás talaján áll, kerülhet azután egy dobozba Putyin, Kaczynski, Orbán, Erdogan, a fülöp-szigeteki Duterte, és még Donald Trump is).
Feltárható a fogalmak zavara, ha abból indulunk ki, hogy Amerikában minden másképp van, mint öreg kontinensünkön. Mert lehet a nemzetállamot úgy felfogni, mint törvényekkel igazgatott politikai közösséget; s ebben a törvények egy feltételezett közös leszármazás alapján egyesítik a népet. A talajmenti materialista megközelítés még azt is hozzáteheti, hogy a közös leszármazás hite sokszor nem több – a népet államával összefűző – mítosznál. Ám Amerika esetében még ilyen ős-mese sem lehetséges. Amikor 1776-ban állam formálódott a sokfelől összeverődött emberekből, akkor még a legkézenfekvőbb eredetmondát is el kellett vetni: a brit ősökre hivatkozást. Hiszen épp Nagy-Britannia ellen háborúzva vívta ki függetlenségét az új ország. Ezután sokáig nem is amerikai nemzetnek, hanem csupán államok szövetségének („confederation of states”) fogalmazták meg magukat. Megszületett az állam, mielőtt kialakult volna a nemzettudat. Meg kellett találni és összefonni a közös szálakat ebben a „pluralisztikus és kozmopolita nemzetben” (Bancroft). A polgárháborúban pedig a nemzetállam két felfogása ütközött meg, s vetélkedésük azóta is folyik: az északiaké (ők az abolicionisták, vagyis a rabszolgaság megszüntetéséért küzdők) és a délieké (szekcionalisták). Az északiak megnyerték a belháborút, de a vita folytatódott a bevándorlás, a faji és nemi egyenlőség, s az állampolgárság kérdésében.
A rabszolgának született Frederick Douglass 1869-ben megfogalmazta a „composite nation”: a vegyes nemzet fogalmát az Egyesült Államok számára. Véleménye szerint be kell fogadni a különféle bevándorlókat és megadni nekik az állampolgárságot a szavazati joggal, mert „hazát kívánok nemcsak a négereknek, a mulattoknak és a latin fajtájúaknak, hanem leljenek hazára az ázsiaiak is itt, az Egyesült Államokban; érezzék magukat itthon, s nem csak az ő érdekükben, de mindnyájunk javára”. Érvelése szerint a közös civilizáció, a közös törvények, a közös nyelv, a közös kormányzás és közös szabadságjogok kötik össze a különböző eredetű polgárokat. Ennek a gondolatnak azonban nem volt sima útja, mivel erősen tartotta magát az a nézet is, hogy a „mi kormányunk a fehér emberek kormánya” (J. C. Calhoun). Az első világháborúban való amerikai részvételt ellenezvén jelent meg 1917-ben az „America first”(Amerika mindenek előtt) jelszava.
A második világháború után Harry Truman elnök támogatásával kiépülő liberális nemzetközi rend viszont annyira háttérbe szorította a nemzetállami gondolkodást, hogy Rupert Emerson politológus kimondhatta: „a nemzet és a nemzetállam anakronizmusok az atomkorban”. A nacionalizmust kóros állapotként értelmezvén a nemzeti történelmeket ennek tüneteiként értelmezték, mintegy a mítoszképzés újabb formájaként. A szintén liberális Lepore azonban felfogja, hogy a nemzet fogalmát nem lehet félrelökni. Ezért látja szükségét új amerikai tudatosságnak. Kiindulópontként szerinte Douglass nyomán lehetne építeni az igazságos kormányzásra, a jogegyenlőség elismerésére, a közakaratra és az előítéletek elutasítására a zűrzavar és széthúzás erőivel szemben. S itt bújik ki számunkra a szög a zsákból. Mert szerinte az illiberálisok etnikai alapú államot akarnak, s alacsonyabb rendűnek tekintik a más közösségből érkezőket. Üres ígéretük úgy szól, hogy Amerikát ismét naggyá teszik („make America great again”).
Számunkra az a felismerés e gondolatmenetben, hogy az „illiberális”, lévén tagadó jellegű meghatározás, liberálisék részéről könnyen feltölthető fajvédő tartalommal. És akkor már érthető, hogy milyen elmeficam vezet oda, hogy támadói a két világháború közötti nemzetiszocializmussal rokonítsák. Ezért fontos a világos meghatározás: a liberális-neoliberális rendszerekkel szemben a kereszténydemokrácia felmutatása. Az pedig, hogy a nagy bevándorló ország: Amerika sokáig igényelte a bevándorló munkaerőt, nem keverhető össze napjaink gáttalan és pusztító tömeges bevándorlásával. Ez az új tapasztalat szülte meg az Egyesült Államokban is immár a határfal építésének tervét, ahogy nálunk és szerte Európában is kiváltja a nemzeti önvédelem reflexét.
Kelemen András
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
