6. fejezet
Ádám és Éva
Éva szorosan behunyta a szemét. Az ágyában feküdt, magzat pózban. A kezét a hasára szorította, és elképzelte, ahogyan a csendben egy kicsiny élet növekszik benne. Képzeletében egy pici sejtcsomó még szinte kezek és lábak nélkül békésen lebegett a méhében. Látta: már volt szíve és az dobogott.
Egyszer, pár éve elkísérte az egyik barátnőjét ultrahangra, akkor látta, hogy a baba pici szíve ritmusosan felvillan a képernyőn. Ezt a fényt látta most a képzeletében. Valahányszor felvillant a fény, a babából meleg és erő áradt Évába. Valahányszor eltűnt, ez a hő és energia visszaáramlott a kicsibe. Így erősítette egymást anya és gyermeke. Hamarosan Évát megborzongatta az az egység, amit átélt – Valentinnal, ha fiú, vagy Lucával, ha lány a kicsi.
– Nem is tudod, milyen jókor jöttél az életembe – suttogta a levegőbe.
Kicsit később felkelt, összeszedte magát, és felkészült a napra. Nem fog lustálkodni, munkát fog keresni. De előbb bevásárol.
Kilépett a házból. Nem tűnt fel a fehér Volkswagen, amely ötven méterrel hátrébb parkolt, és amint elindult az autójával, követni kezdte.
A város túlsó felén állt a Nagy Tesco, a hipermarket. Beállt az egyik üres helyre, és elindult egy bevásárlókosárért. Ekkor hallotta meg a sietős lépéseket maga mögött. Csodálkozva hátrafordult. Attila ekkor érte utol, és azonnal elkapta a csuklóját. Évának esélye sem volt elővenni a paprikaspray-t.
Éva azt tette, amire a benne lévő ősi gének ösztönözték: teljes hangerővel sikított.
– Jó volt odaírni a tükörre azt a mocskos üzenetet? Lerabolni a közös számlánkat? Büdös kurva, ezt most nem úszod meg – rángatta a férfi Évát maga után.
Az emberek bénultan nézték mi történik a szemük láttára. Senki nem közelített, senki még csak telefont sem vett elő.
Meg fog ölni! – villant be Éva agyába a gondolat. A figyelme teljesen beszűkült Attila hátára, és a rohamosan közeledő fehér autóra.
Aztán Attila nem volt sehol. Egyszerűen elterült az aszfalton, és egy másik férfi térdelt a hátán. Attila mindkét kezét hátracsavarta és teljes erőből üvöltötte:
– Hívják a rendőrséget! Bántalmazott nő a Tesco parkolóban! Jöjjön asszonyom, üljön a lábára, mert egyedül nem tudom a földön tartani.
Évát a férfi határozott utasításai felrázták a rémült bénultságból. Ráült Attila lábára, ezzel esélyt sem hagyva a férjének a feltápászkodásra. A rémületet erő érzése váltotta fel, hirtelen rájött, hogy Attila most semmit sem tehet ellene. Idegesen felnevetett, a távozó feszültség megremegtette a hangját.
– Világos Ádám, asszonyom – fordult félig felé a férfi. Keskeny arcából elszánt kék szemek néztek Éva szemébe.
– Éji Éva – mondta Éva. Tudta, hogy képtelenség, de mégis úgy érezte, hogy a kicsi megmozdul benne. Megborzongott Ádám tekintetétől, miközben a férje magatehetetlen teste fölött egymást nézték. Aztán Ádám elkapta a fejét, és ekkor tudatosult Évában, hogy milyen sokáig is tartott az a pillanat.
– Kérem – nyögte Attila. – Eltöri a karom.
– Tudod, aki ennyire halálra tud rémíteni egy nőt, az bírja ki, míg a rendőrség kiszabadítja. Egyáltalán nem bízom benned.
– Kirabolt! Elvitte minden közös pénzünk.
Ádám félrenézett, és kerülte Éva tekintetét. Érződött, egyáltalán nem ezt szerette volna hallani.
– Nem volt önálló keresetem. Megvert és megerőszakolt. El kellett jönnöm, vagy talán már nem is élnék. Pénz nélkül mihez kezdtem volna?
Ádám megrázta a fejét.
– Ehhez semmi közöm. Megmentem hölgyem, aztán… – Ádám nem tudta, hogyan folytassa. Szerette volna még látni Évát.
Attila viszont megérezte, hogy Ádám belül elbizonytalanodott, és ütötte a vasat, amíg meleg.
– És hogy volt az az üzenet a tükrön, Éva? Hogyan is búcsúztál el tőlem?
– MEGERŐSZAKOLTÁL ÉS MEGVERTÉL! Megrepedt a koponyám az egyik ütésedtől. Mégis mit vártál?
Ádám belül beleremegett a fájdalomba és az indulatba, amit Éva belesűrített a kiáltásába. Mások távolabb megálltak és elkezdték felvenni a történéseket a telefonjaikkal.
– Asszonyom, ne most. Ne hagyja magát provokálni. Ne legyünk ingyen cirkusz a többieknek.
Ádám szívét összefacsarta az Évából áradó fájdalom.
Éva azonban már nem bírta visszafojtani a feltörő érzéseit. Hirtelen teljes súlyával átélte és megértette, hogy milyen pokolban élt Attilával az utolsó hetekben. Felzokogott, mint egy kisgyerek.
Ádám szíve szerint kinyúlt volna vigasztalón Éva felé, de Attilát nem engedhette el, másrészt vajon ér – e bármit is egyetlen érintés ilyenkor?
Rendőrautó érkezett sebesen, csikorgó fékkel állt meg a közelükben. Az előpattanó rendőrök megoldották a pisztolytáskájukon a csatot – két verekedő férfi, mindig jó a rosszabb lehetőségre készülni – de nem vettek fegyvert elő.
– Asszonyom jöjjön nyugodtan ide – szólt az egyikük hangosan és határozottan Évának. – Biztonságban van.
Éva a könnyein keresztül Ádámra nézett, mehet – e, kézben tartja – e a férfi nélküle is a helyzetet. Ádám elértette a pillantást. Szelíden bólintott.
– Menjen csak. Már nem vagyok egyedül.
Amikor Éva felállt, két rendőr közel ugrott és Ádámra és Attilára rivalltak.
– Hasra, kezeket szét, tenyeret felfelé!
Ádám tudta, egyszerűen ez a protokoll. Amíg nem tisztázódik a helyzet, addig ő is potenciális veszélyforrás. Hiszen férfi, fiatal, erős – amíg nem derül ki az ő szerepe a rendőrök számára, tényleg az egyetlen helyes dolog, ha együttműködik. Hiszen ez amúgy a kötelessége is.
Széttárta a karját, a tenyerét felfelé fordította és nyugodtan feküdt a hideg aszfalton. Arra a pillanatra gondolt, amikor a tekintete elmélyedt Éváéban.
A tanúk kikérdezése után Attilát is, Ádámot is megbírságolták. Attilát, mert erőszakoskodott Évával, Ádámot pedig mert Attilára támadt. Mondták a rendőrök, hogy ilyen passzus nincs a PTK – ban, hogy „nő jogos megvédése”. Ha Éva paprikasprével megvédi magát, az jogos önvédelem – Évának rémületében lehetősége sem volta táskájában rejtőző önvédelmi fegyver használata – de ha más siet a védelmére, az egyszerű támadás. Ádám tudomásul vette ezt, és fizetett.
Attilának azonban nem zárult le ennyivel az ügy. Mivel pár hete Éva távoltartást kért ellene, a rendőrök vitték el.
Végül ketten álltak egymással szemben: Ádám és Éva, férfi és nő.
– Azt hiszem, tartozom egy jó vacsorameghívással. Ha megfelel – szólalt meg halkan Éva. – Már ha ezek után még elköltene velem egy vacsorát.
Bár Éva úgy érezte, hirtelen túl sok a férfi az életében, Attila, Géza és most ez az ismeretlen, de azt is érezte, hogy tartozik neki.
– Ádám – nyújtotta a kezét Ádám Évának, teljesen elfeledkezve róla, hogy egyszer már bemutatkoztak. Kicsit ő is sokkos volt a sok intenzív élménytől – még sosem hívott meg nő vacsorázni.
– Éva – fogadta el a kinyújtott kezet Éva. Ő sem említette, hogy már tudják egymás nevét. A férfi hangja megnyugtatta, nyoma sem volt benne neheztelésnek a bírság miatt, egyáltalán semmi miatt sem. Nagyvonalú és bátor, állapította meg Éva magában. – Néha ilyen is előfordul nő és férfi között – válaszolta.
– Önnél? – kérdezte Ádám.
– Nem, legyen inkább a Pityer. Járt már ott?
– Soha, de hallottam róla. Mikor?
Éva rájött, hogy eddig mindig a partnerei mondták meg a találkozójuk helyét és idejét, és ő csak kényelmesen alkalmazkodott hozzá. Először kellett egy közös program szervezésével bajlódnia. Nem mintha nem tette volna szívesen, jött rá.
– Szombat este hét. Megfelel?
– Köszönöm. Erős idegei vannak, hallja – e? – mosolyodott el Ádám.
Éva önkéntelenül viszonozta azt.
– Igen? Úgy véli?
Ádám értette a nőt, és örömmel bontotta ki a bókot.
– Az előbb még halálos rémülten kiabált segítségért, aztán jöttem én, a rendőrség, most pedig tessék: a vállai leengedve, az arcán mosoly, a tartása ellazult.
– Mi maga, valami pszichológus? – nevette el magát Éva.
– Csak volt rendőr. Minket még megtanítottak olvasni az emberek testbeszédéből. Nem turkálni akartam a lelkében, csak az elismerésem kifejezni – nézett Évára kedvesen Ádám.
– Szóval ellazult vagyok? Tudja mit? Vegye a maga érdemének – nézett kedvesen a férfi szemébe Éva.
Annak egy pillanatra felszaladt a szemöldöke.
– Ó, hölgyem, maga nem csak szép, jó vacsoraszervező, de még bókolni is tud? Egy férfinak? Egy unikum a nők között.
Éva nem állta meg, hogy újra el ne nevesse magát.
– Merre megy, elvihetem? – kérdezte végül.
– Az Ady térre, a kőszegi buszhoz.
– Kőszegi? – indult az autója felé Éva. Kíváncsiság ébredt benne Ádám iránt, úgy érezte, jó lesz az a vacsora kettejük számára.
Teljesen elfeledte a volt férjét, és az egész terrort, amit az művelt vele pár perce.
***
Géza kiszállt az autójából. Könnyed mosolyt varázsolt az arcára és becsengetett Évához. A kezében kis dobozt tartott, benne pontosan az a parfüm, amit Éva fürdőszobájában látott a mosdó fölötti polcon.
Éva kinyitotta az ajtót és az arcán nem tükröződött egyértelmű öröm. Géza pontosan erre számított.
– Szia, elég szörnyen viselkedhettem múltkor és őszintén sajnálom. Váratlanul ért az a blokk, épp egy nagyon kellemes pillanatban, de megértem. Igazából köszönöm, hogy addig is eljutottunk, gondoltam…
– Kérlek, menj el! – mondta Éva halkan.
– Tessék? – hüledezett Géza. Az ajándék dobozkát a kezében forgatta, hirtelen teljesen nevetségesnek érezte magát vele.
– Túl könnyen mentem bele egy veled való kapcsolatba. Tetszett a vonzerőd és a magabiztosságod. Egyáltalán nem gondoltam, hogy mindaz, amit Attila mellett átéltem, még mindig itt van velem. Azt hiszem, jobb lesz most nekem egyedül.
– Igen? – Géza arcán hűvös kifejezés jelent meg. – Nos, ezt neked hoztam, szeretném, ha megtartanád – nyújtotta Éva felé a parfümöt.
A nő hárító mozdulatot tett a karjával.
– Semmi szükségem rá, tartsd csak meg.
Géza egykedvű arccal a kukához lépett és beledobta az ajándékot.
– Végül minden a helyére kerül – mondta tettetett közönnyel.
A hatalmas autó felé lépett, de az ajtajától még visszanézett.
– A kezemet pedig levettem rólad. Innentől fogva te véded meg magadat bárkivel szemben.
Éva komoran nézte az autójába beülő férfit, és csendben követte a tekintetével, míg el nem tűnt.
Végül bement a házba és úgy döntött, hogy még szétküld néhány önéletrajzot az interneten. Nem foglalkozik senki és semmi mással, csak magával.
Később, amikor teát főzött: kezdődött. Hideg veríték lepte el, majd kalapálni kezdett a szíve. Nekitámaszkodott a konyhapultnak és mereven bámulta a főzőszigetet a konyha közepén.
Vajon épp most nyílik a bejárati ajtó halkan? Bezárta? Mi lesz, ha az előszobában Attila várja?
Az utóbbi gondolatot annyira képtelenségnek tartotta, hogy… de a Tesco – nál se számított rá. Elővett egy kést, és csendben a bejárati ajtóhoz osont. Sehol nem volt senki. A zár ráfordítva.
Azonban egyáltalán nem nyugodott meg. Az udvar felől is bejöhet egy idegen. Odament és már légszomjtól kínozva ellenőrizte az üvegajtót.
Mikor rájött, hogy onnan is biztonságban van, teljesen kétségbeesett. A gerincén csorgott a veríték, és remegett a keze.
EZ NEM Ő!
Kis híján kiesett a kezéből a telefonja, miközben Zsuzsa telefonszámát kereste rajta. Sípoló, elfulladó hangon szólt bele a csengetés után.
– Nagyon… rosszul vagyok. Segíts!
– Most rögtön nem tudok, fél óráig tarts ki! Feküdj a padlóra hanyatt, húzd fel a térded, és lassan ringasd magad jobbra-balra. A kezed tedd a hasadra és figyeld, ahogyan veszed a levegőt. Három másodperc belégzés, három másodperc kilégzés. Dúdolhatsz is valami megnyugtató dallamot magadnak. Sietek.
Éva követte a tanácsot, és ringatni kezdte magát, a térdét ritmikusan kilengette jobbra-balra. Mély levegő be, mély levegő ki.
Nem gondolt rá, meddig tart ez, hogyan lehet, hogy a saját otthonában, bezárt ajtók mögött retteg, hogy egy kicsi élet növekszik a szíve alatt, aki az édesanyja minden rezdülését megérzi és átéli.
Jobbra-balra, be, ki. És ismét. Nincs más csak a most. Csak a ringás. Ahogyan az édesanyja soha nem ringatta. Egy könnycsepp folyt le az arcán a padló felé. Ez sincs, csak ringás és számolás.
Dörömböltek az ajtón. Eszébe sem jutott megijedni, csak felült. Mire tudatosodott benne, hogy Attila is lehet a dörömbölő, már csöngött a telefonja. Zsuzsa volt az.
– Élsz még? Hiába csengetek, semmi életjel. Én vagyok, engedj be.
Éva felkelt. Zsuzsa közelsége megnyugtatta, és a ringató gyakorlat is eltompította. Összeszedett volt már, mire az ajtót kinyitotta.
A vörös hajú nő végigmérte, miközben belépett hozzá.
– Jól van, azt hittem, rosszabb állapotban talállak. Szépen összeszedted magad. Akkor a nyugtatót hagyjuk. Úgysem tenne jót a picinek.
Zsuzsa tenni – venni kezdett a konyhában, miközben megkérte Évát, hogy üljön le látótávban. Új teavizet tett fel – az előző úgy elfőtt, hogy Éva észre sem vette. Mesélt a napjáról, közben többször ellenőrizte, a barátnője figyel – e rá. Mikor végzett a teafőzéssel, töltött két csészével és leült Évával szembe az asztalhoz.
– Miért nem jössz be hozzánk? Annyiszor mondtam, hogy várunk a csoportban. Nem te vagy az egyetlen nő, aki poszttraumás stressz szindrómában szenved. Hidd el, sokat ad, amikor látod, hogy mások ugyanazt élik át, mint te.
Éva bűntudatosan hajtotta le a fejét.
– Ígérem, bemegyek hozzátok. Alábecsültem az egész súlyát annak, amit átéltem.
– Ezt pedig kérlek, írd alá! – fordította a telefonját Éva felé Zsuzsa. Egy petíció honlapja látszott. „Ratifikálja az Országgyűlés az Isztambuli Egyezményt!” volt a címe. Éva engedelmesen beírta a nevét és az email címét.
– Most sokat tettél a nőkért. És magadért – nyugtázta az aláírást Zsuzsa.
***
– Tibor – Kicsi Eszter csendesen, szinte bűnbánóan dőlt az iroda ajtókeretének. Fejét lehajtotta, így nézte a szemöldöke alól a férfit. Hosszú hetek óta csak annyit beszélt vele Tibor, amennyit feltétlenül szükséges volt.
– Igen? – kérdezett vissza hátra sem nézve az. Egész testtartása, az arca azt fejezte ki, hogy rendkívül fontos dolga van a számítógépe képernyőjén.
– Ezt odaadnád Péternek? És elmondanád neki? – vett egy mély levegőt. – Vagy inkább ne is mondj neki semmit. Csak, hogy sajnálom. Komolyan.
A nő belépett a kicsi irodába és Tibor asztalára tette Péter házának a kulcsait.
– Mindent visszavontam vele szemben. Kiköltöztem egy albérletbe. Semmit sem vittem magammal, ami nem az enyém.
Azzal Kicsi Eszter odébbállt. Tibor az asztalán heverő kulcscsomóra meredt, majd megdöbbent arckifejezéssel hátrafordult és az immár üres bejáratot bámulta.
Aznap este Ádámnál találkoztak.
Egy új tagja is volt a csapatnak – így is hívták magukat tréfásan: a Csapat – Károly. Károly tanárként dolgozott és Péter régi osztálytársaként került közéjük. Illetve a gyermekei miatt. Miután elvált az anyjuktól, szinte soha nem láthatta az lányát és a fiát. Hiába ítélt a bíróság kéthetente egy hétvégét – ami ellen fellebbezett Károly, mivel szerinte a gyerekeinek fele részben van szükségük az apjukra – mégis a gyerekeknek mindig kapcsolattartáskor kellett osztálykirándulásra menniük, fáztak meg, hívták őket szülinapra, stb.
Tibor elmesélte, hogy mit üzent Eszter rajta keresztül. Péter hümmögött.
– Az a szörnyű, hogy… – kezdte. Elhallgatott.
Mind csendben figyelték. Látszott, ahogy a meglett férfi küzd a szavakkal.
– Ha kérné… ha őszinte lenne velem.
– Akkor nyíltan bevallaná, hogy ki akarja tekerni a nyakad – fejezte be a mondatot Tibor.
Péter bámult maga elé, csillogó szemmel, majd megbontott egy sört – az asztalon állt több is –, és egyetlen húzással kiürítette a dobozt.
– Nekem ebből a szempontból könnyebb dolgom van – mondta keserű hangsúllyal Károly. Ádámot a gyenge világításban – csak egy asztali lámpa adott fényt – a hegyes állú, hosszú fülű férfi egy vámpírra emlékeztette. El is vigyorodott a saját ötletén. Károly meg is kérdezte:
– Mit mosolyogsz?
– Semmi, semmi, mondd csak, miért van könnyebb dolgod! – válaszolta Ádám.
– Én tudom, hányadán állok az exemmel. Mocskol a Facebook-on, lejárat a blogján, kitálal a legintimebb részletekről is, és még hozzá is költ, meg ami igaz, azt is úgy írja át, hogy én nevetséges legyek benne, vagy félelmetes.
Fanyarul elmosolyodott.
– Jelentsd fel a személyiségi jogaid megsértéséért – javasolta Ádám.
– Már mondtam neki, hogy baj, lesz, ha nem hagyja abba. Erre tessék, ez ma jelent meg – állt fel Károly, és lépett az előszobában lógó farmer kabátjához. Egy friss Vas Népével tért vissza.
A címlapon vastag betűvel virított: „Kitálal a bántalmazott feleség – a Mai Nők Egyesülete segítségét kérte”
– Olvassátok csak! – adta oda Ádámnak. Az hangosan olvasni kezdte. Mint kiderült az interjúból, Apró Ibolya, hosszas belső gyötrődés után döntött úgy, hogy a nyilvánossághoz fordul. A félelem és a bizonytalanság késztette erre.
Károly – akire amúgy gyerekek százai voltak már az évek alatt bízva, tette hozzá az érintett, mikor Ádám ide ért az olvasásban – állandóan rettegésben tartotta a családját, egy alkalommal bezárkózott a szobába a két csecsemővel, „pelenkázás” ürügyén, és ki tudja mit művelt ott velük.
– Vagyis pedofil hajlamaim vannak, Ibolya szerint. Holott annyi történt, hogy miután végigveszekedte velem a fürdetést, elegem lett, és valóban bezárkóztam a szobába velük, hogy nyugodtan bepelenkázhassam őket és az esti ruhácskájukba öltöztethessem őket.
Miután Károly elhallgatott, Ádám folytatta az olvasást.
– Egy alkalommal ez a bizonytalan pszichéjű ember azzal fenyegetőzött, hogyha elhagyom, akkor megöli a gyerekeket és utána magával is végez.
Itt Károly kiadott egy olyan hangot, hogy: „cáh!” Kínosan felnevetett.
– Folytasd csak! – intett közben az újság felé a karjával.
Kiderült az írásból, hogy Károly mindig is labilisan viselkedett Ibolyával a kapcsolatuk alatt, jellemhibájának egyik bizonyítéka, hogy egy alkalommal egy egész túrótortát egyedül megevett.
Ibolya szerint ez a gyenge akarat egyik biztos jele.
Ehhez hasonló képtelenségek és veszélyes hazugságok, csúsztatások sorából állt az írás.
– Ezt a MANE bátorítja és támogatja. Amióta ők beszálltak a képbe, azóta tesz ilyen nyilatkozatokat. A közösségi médiás lejáratásra meg azt válaszolta, már amikor számon kértem rajta, hogy az önvédelem. Nehogy terrorizáljam, mert már sokan ismernek így engem, és ha vele valami történik, akkor mindenki tudni fogja, hogy én tettem.
– Nem bántanád, ugye, soha? – kérdezte tőle Ádám. Károly normális fickónak tűnt, de neki még új volt, és szeretett volna megbizonyosodni, hogy tényleg olyan rendes, mint amilyennek látszik.
Károly türelmetlen mozdulattal intett.
– Én még a szúnyogtól is elnézést kérek, amikor agyoncsapom. A gyerekeink anyját pedig pláne nem bántanám.
***
A Pityer vendéglőben a megbeszélt időpontban meglehetősen sokan vacsoráztak. Sötétzöld, támlás padok és hasonló színű, masszív asztalok várták a vendégeket. A falak vajszínben pompáztak, bordó csíkkal az ablakok körül.
Ádám negyed órával előbb érkezett, mivel úgy tudta, a férfinek illik előbb megjelennie, inkább ő várjon, mint a nő. Édes vörös bort rendelt, valami spanyolt, és rögtön kettőt. Meg akarta lepni vele Évát.
Éva pontos volt, hétkor belépett a Pityer ajtaján. Körbenézett és Ádámra mosolygott, bár a mosolya feszültnek tűnt.
– Tessék – nyújtott át egy szál gerberát neki Ádám. Aztán a mosolya aggódó arckifejezéssé változott.
– Minden rendben van? Olyan feszültnek tűnsz.
– Igen… nem. Nem teljesen – Éva azon járatta az eszét, hogyan mondhatná el, hogy nem biztos benne, hogy közel akarja engedni magához Ádámot. Bár nagyszerű benyomást tett rá, de Géza és a pánikroham miatt elbizonytalanodott. Biztos jót tenne neki egy újabb kudarc? Türelemre volna szüksége, éspedig sokra.
– Vacsorázzunk – javasolta végül és leült. A virágot szinte meg sem nézte, csak letette az asztalra, maga mellé.
Ádám nem értette, miért változott meg a nő viselkedése, de úgy döntött, kivár és igyekszik nagyon kedves lenni. Éva mély benyomást tett rá, nem akarta csak úgy, egyszerűen elengedni, de erőszakossá sem akart válni.
Rendeltek: Éva csirkét, Ádám halat.
Evés közben Ádám mesélt magáról, a munkájáról, a férfiközösségről, arról, hogy korábban rendőrként dolgozott. Még Kicsi Eszterről is mesélt, nyíltan elmesélte, hogyan rúgatta ki őt a nő.
Mindezt mosolyogva, mintha egy érdekes pletykát osztott volna meg Évával.
Talán ezért szakadt át a gát Évában. Erőt érzett Ádámban, békés, derűs erőt, és vonzotta ez az erő.
– Állapotos vagyok a férjemtől, akit elhagytam, mert megerőszakolt és megvert, többször is. Rettegésben élek, nem akar-e akár holnap betörni hozzám, és úgy tűnik, pánikbeteg is lettem.
Miután befejezte a vallomást, a tányérjára nézett, egy gyors pillantást vetett a férfira, majd ismét a tányérját nézte. Ádámnak teljesen olyannak tűnt, mint aki az ítéletre vár. Őszintén megszánta, egy nőt látott maga előtt, aki szép és elesett és támaszra van szüksége. Ettől csak még jobban megtetszett neki Éva. Akart az a váll lenni, amelyiken kisírhatja magát.
Előrenyúlt és biztatóan megfogta a nő kezét.
– Megoldjuk, ha engeded. Minden rendben van.
Férfias hangja mélyen, békésen zengett, Éva teljesen összetört tőle. Elkezdett sírni.
Ádám egy másodpercig habozott, majd felállt, a székét áttette Éváé mellé, és átkarolta a nőt. Az hozzásimult és úgy sírt tovább. Ádámnak végtelenül imponált, hogy megoszthatja a belső erejét Évával.
Éva a fejét Ádám mellkasához szorította, a jobb kezét a szájára szorította, a balja a mellkasához szorult. A sírása lassan pityergéssé szelídült.
Kis idő múlva elhúzódott. Megtörölte a szemét, az arcát.
– Inkább sétáljunk, ha lehet. Eléggé felkelthettem már az itteniek figyelmét – mondta.
– Összecsomagoltatom a maradékot, és fizetek. Ha gondolod, kint megvárhatod – javasolta a férfi.
Amikor Ádám kilépett a tavaszi estébe – április közepe volt – Éva melléje lépett és belekarolt. A férfit meglepte a bizalmas gesztus, de jól is esett.
Elindultak a város belseje felé, a közeli lakónegyedben.
– Autóval jöttem, ne menjünk messzire – mondta Éva. Ezután meghitt csendben lépdeltek egymás mellett.
Az útra két alak kanyarodott ki: egy fityulát viselő apáca és belekarolva egy fiatal lány. Ádámék felé siettek, hátra-hátra pillantgatva. Amikor kőhajításnyira értek, utánuk fordult az útra egy fiatalember.
– Hé, Lujza! – kiáltotta, úgy tűnt, mérgesen. A két alak erre meggyorsította a lépteit és Ádámékhoz húzódtak.
– Bocsánat, elkísérnének minket a Domonkos zárdáig? – kérdezte az apáca. Kerek arcából két intelligensen csillogó szem nézett Ádámra.
A távoli fiatalember megállt, láthatóan nem mert közelebb jönni, de nem is tágított. Éva szólalt meg.
– Nem messze parkol az autóm. Jöjjenek, elvisszük magukat oda.
Az apáca szeme hálásan nyugodott meg Éva arcán.
– Köszönjük szépen.
Ádámék ekkor nézték meg, kivel is érkezett. Egy cigánylányka állt előttük; sovány arcából elől kiálltak a fogai.
– Lujzikámat szeretném biztonságos helyre vinni – magyarázta az apáca, miközben megindultak visszafelé. A tavaszi estében lágy szellő kélt.
– Lujza! Gyere vissza! Nem kell félned! – kiáltozott mögöttük a – vélhetően – cigány férfi. Közelebb jönni azonban nem mert.
Amikor beszálltak Éva autójába, és elhajtottak mellette, egy parázsló cigarettacsikket dobott utánuk.
A kis cigánylányka maga elé nézve, csendben ült, egy kisegérre emlékeztetett. Halkan vette a levegőt.
– Klára nővér vagyok – mutatkozott be az apáca. Büszke kis mosollyal tette hozzá: – Katolikus létemre feminista. Konzervatív feminista. – Halkan felnevetett.
Éva érdeklődve fordult egy pillanatra hátra.
– Talán ismeri akkor Molnár Zsuzsit is? – kérdezte, a vörös hajú segítőjére gondolva.
– Zsuzsit? Igen, ismerem. De nem nagyon kedvelem. Sokat segít a bajba jutott nőknek, de ahol tud, árt a férfiaknak. Mintha mind, kollektívan lennének bűnösek a nők nehézségeiért. Működtem már vele együtt, de ő meg az Egyházat és az egyháziakat nem kedveli. Engem azért tisztel. Miért?
Éva gondolkodott kicsit, aztán úgy döntött beavatja Klára nővért az életébe. Elmesélte röviden, hogy honnan és miért ismeri Zsuzsát.
– Jobb, ha óvatos Zsuzsival. Ha nem hajlandó vele együtt gyűlölni a férfiakat és főleg a bántalmazóját – és végül is a legtöbb bántalmazott, akár férfi, akár nő, nagyon is hajlandó erre – akkor könnyen kieshet nála a pikszisből. Mindenesetre mi, itt a rendben szintén segítünk a bántalmazás áldozatainak, akár nőkről, akár férfiakról legyen szó. Ha szüksége lenne ránk, vagy kimondottan rám, megtalál.
– Bántalmazott férfiakon is segítenek, jól hallottam? – kérdezte érdeklődve Ádám.
– Igen, de nagyon kevesen vállalják fel. A feleségétől bántalmazott férfi nevetség tárgya lesz. Ha bejelenti a rendőrségen, még ki is nevetik. Afféle Nyúl Bélaként néznek rá. Ezt nem sok férfi képes vállalni. Inkább tűrnek, és lassan elmorzsolódnak a fájdalomban.
Hallgattak. Végül Ádám mesélt a kőszegi Valódi Egyenlőségért csapatról. Közben megérkeztek, de Klára nővér és a védence még nem szálltak ki.
– Szívesen segítünk kőszegieknek is. De szigorúan férfiaknak ÉS nőknek. Nem válogatunk a nemek között. Ha egy bántalmazott társuknak átmeneti szállás kell és megbízható, egy – két estére el tudjuk szállásolni. Persze nem ingyen, hacsak nem hajléktalan bántalmazott. Mennünk kell, mert nemsokára zárják éjjelre a kaput.
Azzal a nővér és a cigánylány kiszálltak, majd eltűntek a Domonkos templom kapuja mögött.
Éva elvitte a közeli Ady térre Ádámot. Búcsúzáskor a férfihez lépett és futó csókot lehelt a szájára.
– Várom, hogy hívj – szállt be az autójába végül. Ádám hosszasan követte a távolodó Fordot a tekintetével.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
