Január 6-án, Urunk megjelenésének főünnepén a Szentatya ünnepélyes misét mutatott be a Szent Péter-bazilikában. Beszédében a bölcseket állította példaképül: hogy mi is vágyakozzunk Istenre, hogy mindig útnak induljunk, kérdezzünk, keressünk, imádjunk, és életünket örömmel éljük.
Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.
A bölcsek Betlehem felé tartanak. Zarándokútjuk nekünk is üzen, akiknek Jézus felé kell haladnunk, mert ő a sarkcsillag, aki megvilágítja életünk egét, és az igazi öröm felé irányítja lépteinket. De hol kezdődött a bölcsek zarándokútja Jézushoz? Mi késztette ezeket a keletről jött férfiakat arra, hogy útnak induljanak?
Kiváló alibijük lehetett volna arra, hogy ne induljanak el. Tudósok és asztrológusok voltak, híresek és gazdagok. Mivel ilyen kulturális, társadalmi és gazdasági biztonságot értek el, megelégedhettek volna azzal, amit tudtak és amijük volt, nyugodt életet folytathattak volna. Ehelyett hagyták, hogy egy kérdés és egy jel nyugtalanságot keltsen bennük: „Hol van a zsidók most született királya? Láttuk ugyanis feltűnni csillagát” (Mt 2,2).
Szemük nem a föld felé fordul, hanem égre nyitott ablak. Ahogy XVI. Benedek mondta, „nyugtalan szívű emberek voltak. […] Várakozó férfiak, akik nem elégedtek meg garantált jövedelmükkel és társadalmi rangjukkal […]. Istenkeresők voltak” (Homília, 2013. január 6.).
Honnan ered ez az egészséges nyugtalanság, mely zarándokútra indította őket? A vágyból ered. Ez az ő belső titkuk: tudnak vágyakozni. Elmélkedjünk ezen!
Vágyakozni annyit jelent, mint bennünket meghaladó misztériumként fogadni az életet, mindig nyitott hasadékként, mely arra hív, hogy távolabbra nézzünk, mert az élet nem „csak itt” van, hanem „máshol” is. Olyan, mint egy festésre szoruló üres vászon. Épp egy nagy festő, Van Gogh írta azt, hogy az Isten iránti vágy hajtotta arra, hogy éjszaka kimenjen és megfesse a csillagokat.
Igen, mert Isten ilyennek teremtett bennünket: tele vágyakozással; a csillagok felé fordulva, mint a bölcsek.
Mert a vágyak tágítják ki a tekintetünket és lendítik túl az életet: túl a megszokás korlátain, túl a fogyasztáson ellaposodott életen, túl a monoton és megfáradt hiten, túl azon a félelmen, hogy kockára tegyük magunkat, hogy bevessük magunkat mások és a jó érdekében. „Életünk – mondta Szent Ágoston – a vágy tornáztatása” (Értekezés János első leveléről, IV, 6).
Testvéreim, ahogy a bölcsekre, úgy ránk is igaz: az élet és a hit útja vágyat, belső lendületet igényel. Időnként „parkolólelkülettel” élünk, parkolópályán veszteglünk, e nélkül az előrelendítő vágy nélkül. Érdemes feltennünk magunknak a kérdést: hol tartunk a hit útján? Nem ragadtunk-e le túl régóta, nem parkoltunk-e le egy elcsépelt, külsőséges, formális vallásosságnál, amely már nem melegíti fel a szívünket és nem változtatja meg az életünket? Szavaink és szertartásaink felébresztik-e az emberek szívében a vágyat, hogy Isten felé induljanak, vagy pedig nem mások, mint „halott nyelv”, mely csak önmagáról és önmagának beszél?
Szomorú, ha egy pap bezárja a vágyakozás ajtaját; szomorú, ha valaki klerikális funkcionalizmusba esik, nagyon szomorú!
A hit válsága életünkben és társadalmunkban az Isten utáni vágy eltűnésével is összefügg. Összefügg a lélek szunnyadásával, azzal a szokásunkkal, hogy megelégszünk napról napra tengődni, anélkül, hogy rákérdeznénk, mit akar tőlünk Isten. Túlságosan a földi térképek fölé hajoltunk, és elfelejtettük felemelni tekintetünket az Ég felé; torkig vagyunk sok mindennel, de nincs bennünk vágyakozás arra, ami hiányzik. Vágyakozás Isten után. A szükségleteinkre figyelünk, arra, hogy mit fogunk enni és mibe fogunk öltözni (vö. Mt 6,25), és hagyjuk, hogy kihűljön bennünk a sóvárgás tüze az után, ami mindezen túl van.
De nézzünk mindenekelőtt magunkba, és tegyük fel magunknak a kérdést: az én hitem úton van-e? Ezt a kérdést ma mindannyian feltehetjük magunknak. Az én hitem úton van-e? Parkolópályán áll vagy úton van? A hitnek ahhoz, hogy elinduljon és újra elinduljon, szüksége van arra, hogy a vágy beindítsa, hogy kockára tegye magát az Istennel való élő és eleven kapcsolat kalandjában.
Testvéreim, ma kell feltennünk ezeket a kérdéseket! Ma kell visszatérnünk a vágy táplálásához! Hogyan tegyük ezt? Menjünk a „vágy iskolájába”, menjünk a bölcsekhez. Ők megtanítanak bennünket, a vágy iskolájában. Nézzük meg, milyen lépéseket tesznek, és vonjunk le néhány tanulságot!
Először is a csillag feltűnésekor elindulnak: arra tanítanak bennünket, hogy mindennap újra el kell indulnunk, mind az életben, mind a hitben, mert a hit nem egy páncél, mely a mozgásban akadályoz bennünket, hanem egy lenyűgöző utazás, egy folyamatos és nyugtalan mozgás, szüntelen istenkeresés és megkülönböztetés az úton.
Aztán a bölcsek Jeruzsálemben kérdezősködnek: azt kérdezik, hol van a Gyermek. Arra tanítanak bennünket, hogy kérdéseket kell feltennünk, figyelmesen kell hallgatnunk a szív és a lelkiismeret kérdéseit; mert gyakran így beszél Isten, aki inkább kérdésekkel, mint válaszokkal fordul hozzánk. Ezt jól meg kell tanulnunk: Isten inkább kérdésekkel, mint válaszokkal fordul hozzánk! De engedjük, hogy a gyermekek kérdései, korunk embereinek kételyei, reményei és vágyai is nyugtalanítsanak bennünket! A követendő út: hagyjuk, hogy a kérdések elérjenek bennünket!
Aztán a bölcsek kihívás elé állítják Heródest. Arra tanítanak bennünket, hogy bátor hitre van szükségünk, mely nem fél megkérdőjelezni a hatalom homályos logikáját, és amely az igazságosság és testvériség magjává lesz egy olyan társadalomban, ahol ma is sok Heródes szedi áldozatait, mészárolja le a szegényeket és az ártatlanokat, sokak közömbös tekintete mellett.
Végül a bölcsek „másik úton” (Mt 2,12) térnek vissza: új utakra ösztönöznek bennünket. Ez a Lélek kreativitása, aki mindig új dolgokat teremt. Ma is ez a szinódus egyik feladata: együtt járni a Lélekre figyelésben, hogy a Lélek új utakat sugalljon, melyeken az evangéliumot elvihetjük azok szívéhez, akik közömbösek, akik távol vannak, akik elvesztették reményüket, de keresik azt, amit a bölcsek megtaláltak: a „nagy örömöt” (Mt 2,10).
A bölcsek útjának csúcspontján azonban eljön egy döntő pillanat: amikor megérkeznek a céljukhoz, „leborulnak és imádják a Gyermeket” (vö. Mt 2,11). Imádják. Ne feledjük: a hit útja csak Isten jelenlétében talál lendületet és beteljesedést. Csak akkor újul meg a vágy, ha visszanyerjük az imádás ízét.
A szív ugyanis beteggé válik, amikor a vágyak csak a szükségletekkel esnek egybe. Isten viszont felemeli és megtisztítja a vágyakat, meggyógyítja őket, kigyógyítja az önzésből, és megnyit bennünket a szeretetre őiránta és testvéreink iránt. Ezért nem feledkezünk meg a szentségimádásról, a magasztaló imáról, mely nem olyan gyakori közöttünk: imádni, csendben. Ezért kérem,
És ha így járjuk utunkat, mindennap, a bölcsekhez hasonlóan mi is biztosak lehetünk abban, hogy még a legsötétebb éjszakában is felragyog egy csillag. Ez az Úr csillaga, aki azért jön, hogy gondjaiba vegye törékeny emberségünket. Induljunk útnak feléje! Ne adjuk meg a lehetőséget az egykedvűségnek és a beletörődésnek, hogy egy lapos élet szomorúságába kötözzön le bennünket!
Mint a bölcsek, emeljük fel tekintetünket, hallgassunk szívünk vágyára, kövessük a csillagot, melyet Isten felragyogtat fölöttünk! Mint nyugtalan keresők maradjunk nyitottak Isten meglepetéseire!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
