A Szentatya április 3-án az esti órákban – máltai útjának utolsó programjaként – a Szent XXIII. János pápáról elnevezett befogadóközpontban migránsokkal találkozott. A központ két lakójának tanúságtétele és a pápa beszéde után gyertyát gyújtottak a Szűzanya képe előtt, és közösen imádkoztak.
Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Ferenc pápa beszédének és imájának fordítását.
Kedves testvéreim!
Szeretettel köszöntelek mindannyiatokat; örülök, hogy máltai látogatásomat azzal fejezhetem be, hogy egy kis időt veletek tölthetek. Köszönöm Dionisio atyának a fogadtatást; és főként Danielnek és Sirimánnak vagyok hálás tanúságtételükért: megnyitottátok előttünk szíveteket és életeteket, ugyanakkor szószólói lettetek sok testvéreteknek, akik kénytelenek voltak elhagyni hazájukat, hogy biztos menedéket keressenek. Ahogy néhány hónappal ezelőtt Leszboszon mondtam: „Azért vagyok itt, hogy elmondjam: közel vagyok hozzátok… Azért vagyok itt, hogy lássam az arcotokat, hogy a szemetekbe nézzek” (Beszéd Mitilíniben, 2021. december 5.). Attól a naptól kezdve, hogy Lampedusára mentem, sosem felejtettelek el benneteket. Mindig a szívemben hordozlak benneteket, és mindig jelen vagytok imáimban.
Ezen a veletek, migránsokkal való találkozón teljesen feltárul máltai utam mottójának jelentése. Ez egy idézet az Apostolok cselekedeteiből, amely így szól: „Ritka emberséggel bántak velünk” (ApCsel 28,2). Arra utal, ahogyan a máltaiak fogadták Pál apostolt és azokat, akik vele együtt hajótörést szenvedtek a sziget közelében. „Ritka emberséggel” bántak velük. Nemcsak emberséggel, hanem szokatlan emberséggel, különös gondoskodással, amelyet Szent Lukács meg kívánt örökíteni az Apostolok cselekedeteiben. Kívánom Máltának, hogy mindig így bánjon azokkal, akik partjaihoz érnek, hogy valóban „biztos kikötő” legyen számukra.
Hajótörést férfiak, nők és gyermekek ezrei éltek át az elmúlt években a Földközi-tengeren. Sajnos sokuk számára ez tragikus volt. Épp tegnap érkezett a hír, hogy Líbia partjainál mindössze négy migránst tudtak kimenteni egy körülbelül kilencven embert szállító hajóról. Imádkozzunk ezekért a testvéreinkért, akik a Földközi-tengeren haltak meg.
De imádkozzunk azért is, hogy megmeneküljünk egy másik hajótöréstől, mely akkor történik, miközben ezek az események zajlanak:
Hogyan menekülhetünk meg ettől a hajótöréstől, mely azzal fenyeget, hogy elsüllyeszti civilizációnk hajóját? Azzal, hogy emberségesen viselkedünk. Azzal, hogy az embereket nem számoknak tekintjük, hanem annak, amik – ahogy Siriman mondta nekünk –, vagyis arcoknak, történeteknek, egyszerűen férfiaknak és nőknek, testvéreknek és nővéreknek. És azzal, ha arra gondolunk, hogy annak a személynek a helyén, akit a tévében – vagy egy fényképen – egy bárkán vagy a tengerben látok,
Talán még ezekben a percekben is, miközben mi itt vagyunk, bárkák kelnek át a tengeren délről északra. Imádkozzunk ezekért a testvéreinkért és nővéreinkért, akik életüket kockáztatják a tengeren reményt keresve. Ti is átéltétek ezt a drámát, és ideérkeztetek. A ti történeteitek annak a sok-sok ezer embernek a történetét juttatja eszünkbe, akik az elmúlt napokban kénytelenek voltak elmenekülni Ukrajnából amiatt az igazságtalan és kegyetlen háború miatt. De sok más férfinak és nőnek a történetét is, akik biztonságos helyet keresve kényszerültek elhagyni otthonukat és földjüket Ázsiában, Afrikában vagy Amerikában. Gondolok a rohingyákra… Most rájuk, mindannyiukra is gondolok, és mindannyiukért imádkozom.
Nemrég kaptam egy másik tanúvallomást is ebből a központból: egy fiatalember történetét, aki elmesélte azt a fájdalmas pillanatot, amikor el kellett hagynia édesanyját és családját. Ez megrendített és elgondolkodtatott engem. De te is, Dániel, te is, Siriman, és mindannyian átéltétek már, hogy el kellett indulnotok és el kellett szakadnotok gyökereitektől. Ez egy szakadás. Egy elszakadás, amely nyomot hagy. Nem csak pillanatnyi, érzelmi fájdalom. Mély sebet hagy a fiatalok személyiségfejlődésében. Idő kell ahhoz, hogy begyógyuljon ez a seb; idő kell hozzá, és mindenekelőtt emberségben gazdag élményekre van szükség: találkozniuk kell vendégszerető emberekkel, akik képesek meghallgatni, megérteni, kísérni; és együtt kell lenniük más útitársakkal, hogy megosszák és együtt hordozzák terheiket. Ez segíti a sebek begyógyulását.
A befogadóközpontokra gondolok: milyen fontos, hogy ezek az emberség helyei legyenek! Tudjuk, hogy ez nehéz, sok tényező feszültséget és merevséget táplál. És mégis, minden földrészen vannak olyan emberek és közösségek, akik elfogadják a kihívást, tudatában annak, hogy a migráció valósága az idők jeleinek egyike, ahol a civilizáció forog kockán.
Ezt nem lehet egy nap alatt megteremteni! Ehhez időre van szükség, sok türelemre, és mindenekelőtt olyan szeretetre, amely közelségből, gyengédségből és együttérzésből áll, mint amilyen Isten szeretete irántunk. Azt hiszem, nagy köszönetet kell mondanunk azoknak, akik elfogadták ezt a kihívást itt, Máltán, és életet adtak ennek a központnak. Tegyük ezt tapssal, mindenki, együtt!
Engedjétek meg, testvéreim és nővéreim, hogy elmondjam egy álmomat. Hogy ti, migránsok, miután megtapasztaltatok egy emberségben és testvériségben gazdag befogadást, ti magatok is a befogadás és a testvériség tanúi és előmozdítói legyetek. Itt és ahol Isten akarja, ahová a Gondviselés vezeti lépteiteket. Ezt az álmot szeretném megosztani veletek, és Isten kezébe helyezem. Mert ami számunkra lehetetlen, az az ő számára nem lehetetlen. Nagyon fontosnak tartom, hogy a mai világban a migránsok tanúivá váljanak a méltóságteljes és testvéri élethez elengedhetetlen emberi értékeknek. Ezek olyan értékek, amelyeket magatokban hordoztok, amelyek a gyökereitekhez tartoznak.
Ez a követendő út! A testvériség és a társadalmi barátság útja. Ezen múlik az emberi család jövője a globalizált világban. Örülök, hogy ma megoszthatom veletek ezt az álmot, ahogyan tanúságtételeitekben ti is megosztjátok velem az álmaitokat!
Úgy tűnik számomra, hogy itt van a válasz arra a kérdésre is, amely a te tanúságtételednek a középpontjában áll, Siriman. Emlékeztettél bennünket arra, hogy azok, akiknek el kell hagyniuk hazájukat, egy álommal a szívükben távoznak: a szabadság és a demokrácia álmával. Ez az álom egykemény valóságba ütközik, mely gyakran veszélyes, néha szörnyű, embertelen. Te hangot adtál sok millió migráns elfojtott kérésének, akiknek megsértik az alapvető jogait, időnként sajnos az illetékes hatóságok cinkosságával. Ez így van, és ezt szeretném kimondani: időnként sajnos az illetékes hatóságok cinkosságával. És felhívtad a figyelmet a legfontosabb pontra: a személy méltóságára. Ezt megerősítem a te szavaiddal: ti nem számok vagytok, hanem hús-vér emberek, arcok, álmok, néha összetört álmok.
Ebből lehet és kell újrakezdenünk: az emberekből és méltóságukból. Ne hagyjuk, hogy megtévesszenek azok, akik azt mondják: „Nem tehetünk semmit”, „Ezek a problémák meghaladnak bennünket”, „Én a magam dolgaimmal törődöm, a többiek segítsenek magukon, ahogy tudnak.” Nem! Ne essünk ebbe a csapdába!
Erősítsük meg a társadalmi barátság szövetét és a találkozás kultúráját, olyan helyekről kiindulva, mint ez, melyek bizonyára nem lesznek tökéletesek, de mégis „a béke műhelyei”.
És mivel ez a központ Szent XXIII. János pápa nevét viseli, örömmel idézem, amit a békéről szóló emlékezetes enciklikája végén írt: „Töröljön le az emberek lelkéről mindent, ami a békét beszennyezhetné, mindenkit alakítson át az igazság, és igazságosság és a testvéri szeretet tanúivá. Ezenkívül azok értelmét, akik a népek élén vannak, fényével világosítsa meg, hogy a polgároknak a béke szép ajándékát méltó eredmények kíséretében biztosan nyújthassák. Végül Krisztus minden ember akaratát gyújtsa fel, hogy lebontsa az akadályokat, amelyek elválasztják az embereket egymástól, a kölcsönös szeretet kötelékeit erősítse meg, hogy másokat megértsünk és megbocsássuk a másoktól szenvedett jogtalanságokat, mégpedig úgy, hogy kezdeményezésével és vezetésével minden nép testvérként ölelje át egymást, köztük mindig virágozzék és mindig uralkodjék a kívánatos béke” (Pacem in terris, 91 [171]).
Kedves testvéreim és nővéreim, néhány perc múlva néhányatokkal együtt gyertyát gyújtok a Szűzanya képe előtt. Egyszerű gesztus, de nagy jelentősége van. A keresztény hagyományban ez a kis láng az Istenbe vetett hit szimbóluma. És a remény szimbóluma is. A reményé, amelyet Mária, a mi anyánk a legnehezebb pillanatokban is fenntart bennünk. A reményé, amelyet ma a szemetekben láttam, amely értelmet adott utatoknak, és amely előrelendít benneteket. A Szűzanya segítsen, hogy sose veszítsétek el ezt a reményt! Rá bízlak mindannyiatokat és családjaitokat; szívemben és imáimban magammal viszlek benneteket.
És ti is, kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Köszönöm!
*
A Szentatya imája a találkozó végén:
Urunk, Istenünk, mindenség teremtője,
a szabadság és a béke,
a szeretet és a testvériség forrása,
te képmásodra teremtettél bennünket,
és belénk árasztottad éltető leheletedet,
hogy részesíts bennünket közösségi létedben.
Te akkor sem engedted,
hogy a halál martaléka legyünk,
amikor megszegtük szövetségedet;
hanem végtelen irgalmasságodban
újra meg újra hívtál,
hogy térjünk vissza hozzád,
és gyermekeidként éljünk.
Áraszd belénk Szentlelkedet,
és adj nekünk új szívet,
mely képes meghallani
testvéreink és nővéreink gyakran néma kiáltását,
akik elveszítették az otthon és a haza melegét.
Add, hogy reményt adhassunk nekik
emberséges pillantásokkal és gesztusokkal.
Tégy minket a béke
és a konkrét testvéri szeretet eszközeivé.
Szabadíts meg a félelemtől és az előítéletektől,
hogy magunkévá tegyük szenvedéseiket,
és együtt harcoljunk az igazságtalanság ellen;
hogy olyan világ növekedhessen,
amelyben minden embert tiszteletben tartanak
sérthetetlen méltóságában,
abban, amit te, Atyánk, belénk helyeztél,
és amelyet Fiad örökre megszentelt.
Ámen.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
