Június 1-jén a Szentatya sorozatban a tizenkettedik katekézisét tartotta az öregségről. A 71. zsoltárt elemezve rámutatott, hogy meg kell változtatnunk társadalmunk viselkedését az idősekkel szemben, mélyreható reformra van szükségünk, vissza kell adnunk az öregkor méltóságát. Ferenc pápa a katekézis végén felhívást tett közzé az ukrajnai gabona exportjának blokkolása kapcsán.
Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Az idős ember gyönyörű imája, melyet az imént hallott 71. zsoltárban találunk, arra bátorít bennünket, hogy gondolkodjunk el az öregség állapotára jellemző erős feszültségéről: amikor a fáradozásokon való túljutásra és a kapott áldásokra való emlékezés a hit és a remény próbájává válik. A próbatételt már maga az a gyengeség jelenti, amely az öregkorba való átlépés törékenységével és sebezhetőségével együttjár. És a zsoltáros – egy idős ember, aki az Úrhoz fordul – kifejezetten megemlíti, hogy ez a folyamat elhagyásra, megtévesztésre, visszaélésre és erőszakosságra ad alkalmat, melyek időnként rázúdulnak az idős emberre. Ez a hitványság egyik formája, amelyre társadalmunkban specializálódtunk. Így igaz!
Gyakran olvasunk az újságokban vagy hallunk híreket olyan idős emberekről, akiket gátlástalanul rászednek, hogy megszerezzék megtakarításaikat; vagy akiket védelem és gondozás nélkül magukra hagynak; vagy akiket megvetve sértegetnek és megfélemlítenek, hogy lemondjanak jogaikról. A családokban is – és ez súlyos! – előfordulnak ilyen kegyetlenségek. Az időseket eldobják, bedugják őket az idősek otthonába, a gyermekeik nem látogatják őket, vagy ha mégis, akkor is évente csak párszor. Az időseket a létezés sarkába állítják. És ez megtörténik: ez történik ma, ez történik a családokban, ez történik állandóan! El kell gondolkodnunk ezen!
Amikor arról hallunk, hogy az időseket megfosztják önrendelkezésüktől, biztonságuktól, sőt még otthonuktól is, megértjük, hogy a mai társadalom idősekkel szembeni ambivalenciája nem alkalmi vészhelyzetek problémája, hanem a világunkat mérgező leselejtező kultúrának az egyik jellemzője. A zsoltárban szereplő idős férfi Istennek vallja meg keserűségét: „Ellenségeim megszólnak, szemmel tartanak, ellenem beszélnek. Azt mondják: »Elhagyta az Úr, űzzétek, fogjátok el, hisz senki sincs már, aki pártját fogná!«” (Zsolt 71,10–11). A következmények végzetesek. Az öregkor nemcsak a méltóságát veszti el, de még abban is kételkedik az ember, hogy érdemes az életet folytatni. Így
Tegyük fel magunknak a kérdést: vajon emberi dolog-e ezt az érzést kiváltani?
Hogyan lehetséges, hogy a politika, mely annyira elkötelezett a méltóságteljes továbbélés határainak meghatározása mellett, érzéketlen az idősekkel és a betegekkel való szeretetteljes együttélés méltósága iránt?
A zsoltárban hallott öregember, aki vereségnek látja öregségét, újra rátalál az Úrba vetett bizalomra. Érzi, hogy segítségre szorul. És Istenhez fordul. Szent Ágoston e zsoltárt kommentálva így biztatja az idős embert: „Ne félj attól, hogy öregségedre magadra hagynak. […] Miért félsz attól, hogy [az Úr] elhagy téged, hogy elvet téged öregséged idején, amikor elfogy az erőd? Ellenkezőleg, épp akkor lesz benned az ő ereje, amikor a tiéd megfogyatkozik” (PL 36, 881–882). És az idős zsoltáros így fohászkodik: „Igazságodban ments meg, szabadíts meg! Fordítsd felém füled, és siess segítségemre! Légy megmentő sziklám, erős váram! Valóban te vagy sziklám és váram” (Zsolt 71,2–3). Ez a fohász Isten hűségéről tanúskodik, és perbe hívja azt a képességét, hogy felrázza az emberek lelkiismeretét, amelyet eltorzított az érzéketlenség a halandó élet példázata iránt, melyet a maga teljességében kell megőrizni. Majd így imádkozik: „Istenem, ne maradj távol tőlem, Uram, siess segítségemre! Valljanak szégyent, kik vesztemre törnek, és pusztuljanak el! Akik bajt hoznak rám, azokat érje szégyen és gyalázat!” (Zsolt 71,12–13).
A szégyennek ugyanis azokat kellene érnie, akik kihasználják a betegséggel és öregséggel járó gyengeséget. Az ima megújítja Isten hűségének és áldásának ígéretét az idős ember szívében. Az idős ember újra felfedezi az imát, és tanúságot tesz annak erejéről. Jézus az evangéliumokban sosem utasítja el a segítségre szorulók imáját.
Ebben az értelemben valamennyiünknek tanulnunk kell az öregektől: igen, az öregségnek van egy ajándéka, mégpedig az, hogy rá kell hagyatkoznunk mások gondoskodására, kezdve magával Istennel.
A törékenységnek van tehát egy „tanítóhivatala”, ezért ne rejtsük el törékenyégünket, ne! A törékenységnek van egy „tanítóhivatala”: az öregség az emberi élet teljes időtartama alatt képes hitelesen emlékeztetni bennünket.
Ez a tanítás döntő fontosságú horizontot nyit civilizációnk reformjához. Ez a reform ma már elengedhetetlenül szükséges mindenki együttélése érdekében. Az idősek marginalizálása, mind fogalmilag, mind gyakorlatilag, az élet minden szakaszát megrontja, nem csak az öregkorét. Ma mindannyian gondolhatunk a családunkhoz tartozó idősekre: hogyan kapcsolódom hozzájuk, megemlékezem-e róluk, meglátogatom-e őket? Megteszek-e mindent, hogy semmiben se szenvedjenek hiányt? Tisztelem-e őket? Az idősebbeket, akik a családomban vannak, az anyámat, apámat, a nagypapámat, nagymamámat, a nagybácsikat, nagynéniket, a barátainkat, kitöröltem az életemből? Vagy felkeresem őket, hogy bölcsességet, életbölcsességet merítsek belőlük?
Ők a család emlékezetét, az emberiség emlékezetét, az ország emlékezetét jelentik.
Adja meg az Úr az Egyházhoz tartozó időseknek e fohásznak és e provokációnak a nagylelkűségét! Ez az Úrba vetett bizalom fertőzzön meg bennünket! S ez szolgálja mindannyiunk javát, az övékét, a miénkét és gyermekeinkét!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican.va
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
