A Szentatya huszonötödik alkalommal tartott katekézist az evangelizáció iránti szenvedélyről: november 8-án délelőtt Madeleine Delbrêl francia katolikus írónő, költőnő alakját vázolta fel.
Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Az evangélium hirdetése iránti szenvedély számos tanúja, a szenvedélyes evangéliumhirdetők közül ma egy huszadik századi francia nőnek, Isten tiszteletreméltó szolgájának, Madeleine Delbrêlnek az alakját mutatom be. 1904-ben született, és 1964-ben hunyt el. Szociális munkás, író és misztikus volt, több mint harminc éven át élt szegények között, Párizs munkásnegyedében. Az Úrral való találkozástól elbűvölve ezt írta:
(La santità della gente comune, Gribaudi, Milano, 2020, 71). Gyönyörű, gyönyörű ez a megfogalmazás.
Agnosztikusként töltött kamaszkora után – nem hitt semmiben – a húszéves Madeleine találkozik az Úrral, miután megérinti néhány hívő barátjának tanúságtétele. Isten keresésére indul. Hangot ad a magában érzett mélységes szomjúságnak, s egy idő után megérti, hogy „szorongva kiáltó üressége” nem más, mint az őt kereső Isten (Abbagliata da Dio. Corrispondenza 1910–1941, Gribaudi, Milano, 2007, 96). A hit öröme arra az elhatározásra késztette, hogy teljesen Istennek szentelje életét, az Egyház szívében és a világ szívében, testvéri egyszerűséggel osztozva az „utca emberének” életében. Költői módon így fordult Jézushoz: „Hogy veled lehessünk utadon, mennünk kell, még ha lustaságunk azért könyörög is, hogy maradjunk. Te egy különös egyensúlyra választottál bennünket, olyan egyensúlyra, amelyet csak mozgásban, csak előrelendülésben lehet megteremteni és fenntartani. Kicsit olyan, mint a kerékpár, amely nem tud megállni a kerekein, ha nem tekerjük […].
Ezt nevezi ő a „kerékpár lelkiségének” (Umorismo nell’Amore. Meditazioni e poesie, Gribaudi, Milano, 2011, 56). Csak úgy élhetünk a hit egyensúlyában, ha úton vagyunk, ha haladunk előre – ami egyfajta egyensúlytalanság, de így van. A kerékpárhoz hasonlóan működik. Ha nem tekersz, elesel.
Madeleine szíve állandóan kifelé tartott, és engedte, hogy a szegények kiáltása megszólítsa. Érezte, hogy az evangélium élő Istenének addig kell égetnie bensőnket, míg el nem visszük nevét azoknak, akik még nem találtak rá. Ebben a szellemben, a világ rezdülései és a szegények kiáltása felé fordulva, Madeleine úgy érezte, arra kapott meghívást, hogy „Jézus szeretetét teljesen és szó szerint megélje, az irgalmas szamaritánus olajától a Golgota ecetjéig, így adva neki szeretetet szeretetért […], hogy a szeretet két főparancsa megtestesüljön bennünk, és egyetlen eggyé váljon azáltal, hogy fenntartás nélkül szeretjük Jézust, és engedjük neki, hogy teljes egészében szeressen bennünket” (La vocation de la charité, 1, in Œuvres complètes, XIII, Nouvelle Cité, Bruyères-le-Châtel, 2015, 138–139).
Végül Madeleine még egy dolgot tanít nekünk: azt, hogy az evangelizálás által mi is evangelizálódunk. Ezért mondta Szent Pálra utalva: „Jaj nekem, ha az evangelizálás engem nem evangelizál!”
Ez egy gyönyörű tanítás.
Ha az evangéliumnak erre a tanújára nézünk, mi is megtanuljuk, hogy életünk minden személyes és társadalmi helyzetében, körülményében jelen van az Úr, és arra hív, hogy lakjunk benne ebben a korban, osztozzunk mások életében, vegyüljünk el a világ örömeiben és bánataiban. Különösen arra tanít bennünket, hogy a szekularizált környezet is hasznos a megtérés szempontjából, mert a nem hívőkkel való érintkezés a hívőt arra készteti, hogy folyamatosan felülvizsgálja hívő magatartását, és újra felfedezze a hit lényegét (vö. Noi delle strade, Gribaudi, Milano, 1988, 268 és köv.).
Madeleine Delbrêl tanítson meg bennünket megélni ezt a „mozgásban” lévő a hitet, mondjuk így, ezt a gyümölcsöző hitet, amely minden hívő aktust a szeretet cselekedetévé tesz az evangélium hirdetésében. Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
