Július 7-én, szombaton a Szentatya lelkipásztori látogatást tett Triesztben az olaszországi katolikusok ötvenedik társadalmi hete alkalmából, melyet július 3. és 7. között tartottak. A pápát a helyi állami és egyházi vezetők fogadták, ezután a kongresszusi központba ment, hogy találkozzon a kongresszus résztvevőivel.
Matteo Maria Zuppi bíboros üdvözlő szavai és Luigi Renna érsek bevezetője után mondta el beszédét. A beszédet követően a társadalmi hét résztvevői az Unità d’Italia térre vonultak közös szentmisére.
Az alábbiakban Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közzétesszük.
Tisztelt Állami Vezetők, kedves Püspök Testvérek, Bíboros Urak, Testvérek és Nővérek, jó napot kívánok!
Köszönöm Zuppi bíboros úrnak és Baturi érsek úrnak a meghívást, hogy én is részt vegyek záróüléseteken. Köszöntöm Renna érsek urat és a Társadalmi Hetek Tudományos Szervező Bizottságát. Mindenki nevében szeretném kifejezni köszönetemet Trevisi püspök úrnak a trieszti egyházmegye által nyújtott fogadtatásért.
Először nagyapámtól hallottam Triesztről, aki az első világháború idején ott volt 1914-ben a Piavénál. Sok éneket tanított nekünk, s az egyik Triesztről szólt: „Cadorna tábornok azt írta a királynőnek: ha meg akarja nézni Triesztet, képeslapon nézze meg!” Ez volt az első alkalom, amikor a város nevét hallottam.
Ez volt az ötvenedik társadalmi hét. A társadalmi hetek története összefonódik Olaszország történetével, és ez már sokat mond: egy olyan egyházról árulkodik, amely érzékeny a társadalmi változásokra, és igyekszik hozzájárulni a közjóhoz. Ilyen tapasztalatokkal a háttérben egy rendkívül időszerű témáról tárgyaltok: A demokrácia szívében. Részvétel történelem és jövő között.
Boldog Giuseppe Toniolo, aki 1907-ben indította el ezt a kezdeményezést, azt mondta, hogy a demokrácia úgy határozható meg, mint „az a polgári berendezkedés, amelyben minden társadalmi, jogi és gazdasági erő – hierarchikus fejlődésük teljességében – kimondottan a közjó érdekében működnek együtt, úgy alakítva a végeredményt, hogy az elsődlegesen az alsóbb társadalmi osztályok előnyét szolgálja.” [1] Ezt mondta Toniolo. E meghatározás fényében nyilvánvaló, hogy
A demokratikus berendezkedés a második világháború után alakult ki Olaszországban, köszönhetően a katolikusok meghatározó hozzájárulásának is. Büszkék lehetünk erre a történelemre, melyre a társadalmi hetek tapasztalatai is hatással voltak; és – a múlt mitizálása nélkül – tanulnunk kell belőle, hogy vállaljuk annak felelősségét, hogy valami jót építsünk korunkban. Ez a magatartásforma megtalálható abban a lelkipásztori közleményben, amellyel az olasz püspöki kar 1988-ban újraindította a társadalmi heteket. Idézem a célokat: „Értelmet adni a társadalom átalakítására irányuló törekvéseknek; odafigyelni azokra az emberekre, akik a győztes gazdasági folyamatokon és mechanizmusokon kívül rekednek vagy a periférián maradnak; teret adni a társadalmi szolidaritásnak annak minden formájában; támogatni a közjó által sürgetett etika visszatérését […]; jelentést adni az ország fejlődésének, […] az életminőség, a kollektív együttélés, a demokratikus részvétel és a valódi szabadság globális javulásaként értve azt” [3]. Idézet vége. Ez az Egyház társadalmi tanításában gyökerező látásmód magában foglalja a keresztény elkötelezettség bizonyos dimenzióit és azoknak a társadalmi jelenségeknek az evangéliumi olvasatát, amelyek nem csak az olasz kontextusra érvényesek, hanem figyelmeztetést jelentenek az egész emberi társadalom és az összes nép útja számára. Ahogyan ugyanis a demokrácia válsága átível a különböző valóságokon és nemzeteken, ugyanúgy
Van egy kép, amely összefoglalja mindezt, és amelyet e rendezvény jelképének választottatok: a szív. Ebből a képből kiindulva két eszmefuttatást fogalmazok meg, hogy segítsem az előttünk álló út megtételét.
Az elsőben sebzett szívként képzelhetjük el a demokrácia válságát. A szemünk előtt van az, ami korlátozza a részvételt. Ha az építés és az intelligencia „infarktuson átesett” szívről árulkodnak, akkor a társadalmi kirekesztés különböző formái is aggodalomra adnak okot. Amikor bárki kirekesztetté válik, az egész társadalmi test szenved. A selejtezés kultúrája olyan várost rajzol elénk, ahol nincs hely a szegényeknek, a meg nem születetteknek, a gyengéknek, a betegeknek, a gyerekeknek, a nőknek, a fiataloknak, az öregeknek. Ilyen a selejtezés kultúrája.
Aldo Moro emlékeztetett arra, hogy „az állam nem igazán demokratikus, ha nem az ember szolgálatában áll, ha nem az emberi személy méltósága, szabadsága és autonómiája a legfőbb célja, ha nem tiszteli azokat a társadalmi alakulatokat, amelyekben az emberi személy szabadon fejlődik, és amelyekbe integrálja személyiségét” [4]. Maga a „demokrácia” szó nem egyszerűen a nép szavazásával esik egybe; mellékes megjegyzésem: aggaszt, mennyire kevés ember ment el szavazni. Mit jelent ez? Nem csupán az emberek szavazását, hanem azt, hogy meg kell teremteni a feltételeket ahhoz, hogy mindenki kifejezhesse magát és részt vehessen [a társadalmi folyamatokban]. A részvételt pedig nem lehet rögtönözni: gyerekként, fiatalként elsajátítjuk, de „edzeni” is kell, az ideológiai és populista kísértésekkel szembeni kritikus hozzáállásra is. Ebből a szempontból, ahogyan évekkel ezelőtt volt alkalmam emlékeztetni az Európai Parlamentben és az Európa Tanácsban tett látogatásom során, fontos kiemelnünk „azt, amivel a kereszténység ma hozzá tud járulni Európa kulturális és társadalmi fejlődéséhez a vallás és a társadalom közötti helyes kapcsolat keretében” [5] elősegítve a civil közösséggel és a politikai intézményekkel folytatott gyümölcsöző párbeszédet, hogy egymást megvilágosítva és megszabadulva az ideológia salakjától, közös gondolkodásba kezdhessünk, különösen az emberi élethez és a személy méltóságához kapcsolódó kérdésekről. Az ideológiák csábítók. Valaki a hamelni patkányfogó furulyáshoz hasonlította őket; elcsábítanak, de arra késztetnek, hogy megtagadd önmagad.
Ennek érdekében a szolidaritás és a szubszidiaritás elvei továbbra is gyümölcsözőek maradnak.
Minden személy értékes; minden személy fontos. A demokrácia mindig megköveteli a pártoskodástól a részvétel felé való elmozdulást, a „szurkolástól” a párbeszéd felé való elmozdulást. „Mindaddig, amíg gazdasági-társadalmi rendszerünknek egyetlen ember is áldozatául esik, vagy egyetlen embert is kiselejtez, nem ülhetjük meg az egyetemes testvériség ünnepét. Az emberi és testvéri társadalom képes stabilan és hatékonyan támogatni mindnyájuk életét, nemcsak az alapvető szükségleteinek kielégítésének érdekében, hanem azért is, hogy mindenki a legjobbat nyújthassa; akkor is, ha teljesítménye nem a legjobb, ha lassabban halad, és akkor is, ha hatékonysága csekély” [6]. Mindenkinek egy közösségi projekt részének kell éreznie magát, senki sem érezheti magát haszontalannak. A segélyezés bizonyos formái, melyek nem ismerik el az emberek méltóságát… Megállok a segélyezés szónál. A segélyezés önmagában a demokrácia ellensége, a felebaráti szeretet ellensége. És
Ezt ne felejtsük el. És mi áll e társadalmi valóságtól való eltávolodás mögött? A közömbösség. A közömbösség a demokrácia rákfenéje, a részvétlenség.
A második eszmefuttatás bátorítás a részvételre, hogy a demokrácia gyógyult szívhez hasonlítson. Szeretem azt gondolni, hogy a társadalmi életben ugyanúgy szükség van a szívek gyógyítására. Gyógyult szív. Ehhez pedig a kreativitás gyakorlására van szükség. Ha körülnézünk, sok jelét látjuk a Szentlélek működésének a családok és a közösségek életében. A gazdaság, az ideológia, a politika, a társadalom területén is. Gondoljunk azokra, akik egy vállalkozáson belül fogyatékkal élőknek is helyet biztosítottak; azokra a munkavállalókra, akik lemondtak valamilyen jogukról, hogy megakadályozzák mások elbocsátását; a megújuló energiát használó közösségekre, melyek előmozdítják az átfogó ökológiát, felkarolva az energiaszegénységben élő családokat is; a közigazgatásban dolgozókra, akik előmozdítják a születésszám növekedését, a foglalkoztatást, az iskolákat, az oktatási-nevelési szolgáltatásokat, a megfizethető lakhatást, a mobilitást mindenki számára, a migránsok integrációját. Mindezek nem férnek bele egy részvétel nélküli politikába. A politika szíve a résztvevővé tétel. Ezek azok a dolgok, amelyeket a részvétel tesz… Az egészről való gondoskodás. Nem csak segélyezés, nem csak gondoskodás az erről-arról… nem! Az egészről való gondoskodás!
Bátorság kell ahhoz, hogy népként gondoljunk magunkra, és ne úgy, hogy vagyok én vagy a klánom, a családom, a barátaim. Sajnos ezt a kategóriát – a nép kategóriáját – gyakran félreértelmezik, ami „a demokrácia szó (eredeti jelentése népuralom) megszűnéséhez vezethet”. Ennek ellenére, ha azt állítjuk, hogy a társadalom több, mint az egyének egyszerű összege, szükségünk van a nép fogalmára [7], mely nem populizmust jelent. Nem, ez valami más: a népről van szó! Valóban, „nagyon nehéz hosszú távon nagy volumenben tervezni, hacsak e terv nem válik közös álommá” [8]. A gyógyult szívű demokrácia folyamatosan táplálja a jövőre vonatkozó álmokat, kockázatvállalásra késztet, személyes és közösségi bevonódásra biztat. Álmodjunk a jövőről! Ne féljünk tőle!
Ne áltassuk magunkat könnyű megoldásokkal! Inkább a közjó mellett kötelezzük el magunkat! Rajtunk múlik, hogy ne manipuláljuk a demokrácia szót, és ne torzítsuk el tartalmilag üres címekkel, melyekkel bármilyen cselekedetet igazolhatunk. A demokrácia nem egy üres doboz, hanem a személy, a testvériség és az átfogó ökológia értékeihez kapcsolódik.
E tekintetben katolikusként nem elégedhetünk meg egy marginális vagy egy magánéletre szűkülő hittel. Ez nem annyira azt jelenti, hogy meghallgatnak bennünket, hanem mindenekelőtt azt, hogy van bátorságunk javaslatokat tenni az igazságosság és a béke érdekében a nyilvánosság előtt. Van mondanivalónk, de nem a kiváltságok védelmében. Nem.
Sokaknak, nagyon sokaknak nincs hangjuk! Nagyon sokaknak! Ez a politikai szeretet [9], mely nem elégszik meg a hatások kezelésével, hanem az okokkal igyekszik szembenézni. Ez a politikai szeretet. Olyan szeretetforma, amely lehetővé teszi a politikának, hogy eleget tudjon tenni a rá háruló felelősségnek, és kilépjen a polarizálódásokból…, ezekből a polarizálásokból, melyek elsorvasztanak, és nem segítenek a kihívások megértésében és a velük való szembenézésben. Az egész keresztény közösség erre a politikai szeretetre van hivatva, a szolgálatok és karizmák különbözőségében.
Vissza kell szereznünk ezt a civil szenvedélyt, az általunk ismert nagy politikusokét. Tanuljunk meg egyre jobban együtt járni Isten népeként, hogy a részvétel kovásza legyünk abban a népben, amelynek részei vagyunk! És ez fontos dolog politikai cselekvésünkben, pásztori cselekvésünkben is: ismerni a népet, közeledni a néphez. A politikus lehet olyan, mint a pásztor, aki a nép előtt, a nép körében és a nép mögött jár. A nép előtt, hogy egy kicsit mutassa az utat; a nép körében, hogy jó szimata legyen a néphez; a nép mögött, hogy segítse a lemaradókat. Az a politikus, akinek nincs szimata a néphez, csak teoretikus. Hiányzik belőle a legfontosabb.
Giorgio La Pira a városok vezető szerepére gondolt, melyeknek nincs hatalmuk háborúzni, de a legnagyobb árat fizetik érte. Ezért elképzelte a világ városai közötti „hidak” rendszerét, hogy lehetőséget teremtsen az egységre és a párbeszédre. La Pira példáját követve, az olasz katolikus világi hívőkből se hiányozzon a „remény megszervezésének” képessége. Ez a feladatotok, a megszervezés. Megszervezni a békét is, a jó politika alulról születő projektjeit. Miért nem indítjuk el, miért nem támogatjuk és sokszorozzuk meg a fiataloktól kiinduló társadalmi és politikai képződésre irányuló erőfeszítéseket? Miért ne oszthatnánk meg az Egyház társadalmi tanításának gazdagságát? Helyet biztosíthatunk a vitáknak és a párbeszédnek, és elősegíthetjük az együttműködést a közjó érdekében. Ha a szinodális folyamat megedzett bennünket a közösségi megkülönböztetésre, a közelgő szentév tegyen bennünket tevékennyé, a remény zarándokaivá, a holnap Olaszországáért! A Feltámadt Krisztus tanítványaiként sose hagyjuk abba a bizalom táplálását, annak biztos tudatában, hogy az idő magasabb rendű a térnél. Ne feledkezzünk meg erről! Sokszor azt gondoljuk, hogy a politikai munka térfoglalásról szól: nem! Az időre kell fogadnunk, folyamatokat kell elindítanunk, nem pedig helyet elfoglalnunk.
Kérlek benneteket, hogy a társadalmi életben nektek mindig legyen bátorságotok folyamatokat indítani. Ez a kreativitás, és az élet törvénye is. Egy nő, amikor gyermeket szül, elindít egy folyamatot, és végigkíséri azt. A politikában nekünk is ugyanezt kell tennünk. Ez az Egyház szerepe: bevonni a reménybe, mert e nélkül igazgatjuk a jelent, de a jövőt nem építjük.
Testvéreim, köszönöm elkötelezettségeteket! Megáldalak benneteket, és kívánom, hogy legyetek a demokrácia mesteremberei és a részvétel magával ragadó tanúi. És kérlek benneteket, imádkozzatok értem, mert ez a munka nem könnyű. Köszönöm!
Most imádkozzunk együtt, azután megáldalak benneteket.
[Elmondják a Miatyánkot.]
JEGYZETEK
[1] Giuseppe Toniolo: Democrazia cristiana. Concetti e indirizzi, I, Città del Vaticano, 1949, 29.
[2] Vö. II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 1.
[3] Olasz Püspöki Konferencia: Ripristino e rinnovamento delle Settimane Sociali dei cattolici italiani [Az olasz katolikusok társadalmi heteinek visszaállítása és megújítása], 1988. november 20., 4. pont.
[4] Aldo Moro: Il fine è l’uomo, Edizioni di Comunità, Roma, 2018, 25.
[5] Beszéd az Európa Tanácsban, Strasbourg, 2014. november 25.
[6] Fratelli tutti enciklika, 110.
[7] Uo.157.
[8] Uo.
[9] Uo. 180–182.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican.va
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
