„A szent negyven nap kegyelmi idő arra, hogy a szeretet csodálatos isteni tervének részesei lehessünk: az Isten szerethessen bennünk szabadon egészen addig, míg ő nem lesz minden a mindenben.” Az alábbiakban Angyalos Boldogasszonyról nevezett Ferenc-Mária OSC, a Klarissza Remeteség apátnőjének a nagyböjtről, a negyvennapról szóló gondolatait olvashatják.
Kifejezetten nagyböjti időre vonatkozó tapasztalatról nem igazán beszélhetek. Inkább úgy mondanám, hogy a jézusi „negyvennap” tapasztalata lassan-lassan beleépül az életembe, valóság lesz az életemben; nem azáltal, hogy a pusztában megkísértett Jézust elképzelem, vagy elgondolom magam mellett, hanem azáltal, hogy őbenne vágyom élni, engedem, hogy jelenléte jelen legyen bennem. Tehát nem kell őt elképzelni.
A nagyböjt egyik kulcsfogalma a kiüresedés. Sokan úgy gondolják, hogy saját maguk képesek magukat kiüresíteni. Elvben, agyban el lehet vonatkoztatni dolgoktól, de
Negyvennap a mindennapokban… Remeteségben élek, visszavonultan a világtól, azért, mert az Isten arra hívott, hogy egyedül vele legyek. Egy ilyen életben érzékenynek kell maradnom a kísértések jelenlétére is.
Az első kísérés: A kő, vagy akármi változzék számodra kenyérré…
A kísértő számára az a lényeg, hogy ne az Istenből éljek. Márpedig az én mindennapi kenyerem az imádság: a szavakban kimondott és a ki nem mondható imádság valóságos eledel. Azonban a lelkiéletben is ismerjük a száraz kenyeret, és bizony vannak, akik azért félnek, azért menekülnek a száraz kenyértől, mert az nem olyan ízletes. Ők Isten megtapasztalásának könnyebb útján akarnak járni, de ez az út nem viszi őket messzire. Csak amikor már békét találunk a száraz kenyérben is, megtanulunk az imádság száraz kenyerén élni, akkor válik az éltető kenyérré, mely jobban táplál, mint bármiféle földi eledel.
A második kísértés: Tiéd lehet a dicsőség, a hatalom…
A kísértő azt szeretné, hogy ne Istennek adjam a dicsőséget, hanem bármi másnak, akár magamnak. Ezek a vágyak letisztulnak az Úr jelenlétében, és már csak ő marad. Igen, ebben a tisztulásban azt tapasztalhatja meg minden ember, hogy alapvetően egyetlen vágya van: a végtelen, az örök, a teljesség; vagyis az őt végtelenül szerető Isten. De idáig, eddig a letisztulásig az út lehet akár nagyon keserves is, mert az ember átmegy a rendezetlen, fölösleges, gyötrelmes és ártalmas vágyak kuszaságán, melyek ezerfelé tépik. Mégsem kell félni ettől a küzdelemtől, mert meghozza gyümölcsét!
A harmadik kísértés: Az Úr tegye meg, amit akarsz; ő szolgáljon neked, hogy te békésen élhesd azt, amit akarsz…
Minden ember békére, nyugalomra vágyik, amit sokszor saját maga akar megteremteni magának. A lelkiélet azonban másról szól: az Istenben való békéről, az Istenben való megnyugvásról.
És itt már arról a belső küzdelemről is beszélek, amikor nem engedek annak, hogy Istennek parancsolnia kelljen angyalainak a megőrzésemre. Persze e szellemi és szerető lények oltalmára mindig szükségem van, de nem úgy, hogy különös társaságukat keresném, hanem egyedül Istenben maradva. Nem vetem bele magam semmilyen mélységbe: sem a bűnökébe, sem valami képzelt szellemi vagy spirituális mélységbe. Isten kezében maradni nem egy romantikus, vagy egy allegorikus kép. Az Isten tart meg – ha engedem – a kegyelemben, őnmagában. Nem azért kell kapaszkodni Istenbe, mert ő kiejtene a kezéből, a kegyelméből, hanem azért, hogy mi ne szakadjunk ki onnan.
A világért, a lelkekért élek nővéreimmel együtt a Klarissza Remeteségben. Hitvalló Szent Maximosz tanít arról, hogy csak aki átadta magát a Szeretetnek, az tud szeretni (vö. LH, Évk. VII. vasárnap, 2. olvasmány). Ez a mondat első hallásra könnyűnek látszik. Természetesen tudjuk, hogy a szeretet mindennek a forrása és végső célja, minden a szeretetből indul ki és oda tér vissza. De ennek a mélységét keresve, szerzetesi életemben kulcsfontosságúvá vált az, hogy az életem hiteles legyen, nem pusztán a szavak és tettek megfelelőségének szintjén, hanem hogy a mélységekben, a gyökereiben is igaz legyen az életem. Az iménti mondat azt mondja ki számomra, hogy szeretetünk igazvoltának mércéje nem mi vagyunk, hanem magának Istennek a szeretete, és ebből következően az egyre inkább bennünk élő isteni szeretet megtapasztalása, ismerete és jelenléte. Csakis ez a szeretet lehet a mi szeretetünk mások felé; semmi más, főleg nem az, amit mi szeretetnek gondolunk, hiszen abba oly sok önzés, kisajátítás vegyülhet.
Forrás és fotó: Ferencesek.hu
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
