A délkelet-ázsiai szigetvilágban élő számtalan nép régóta az etnográfusok és antropológusok vizsgálatainak kedvelt alanya. A maláj-polinéz nyelvcsaládba tartozó népcsoportok kulturálisan és vallásilag is rendkívül eltérőek. A magukat samának nevező népek bizonyos csoportjai egészen a legutóbbi időkig szinte teljes életüket a tengeren töltötték. Ugyanakkor a Malajzia nyugati partvidékén élő rokonaik egy része, Délkelet-Ázsiában egészen egyedülálló módon, fejlett lovas kultúrával rendelkezik.
A tengeri nomádoknak, vagy tengeri cigányoknak nevezett sama-bajau emberek csónakjaikon keresztül-kasul bejárták a szigetvilágot. Eldugott tengeröblökben, cölöpökre épített házaikból a tágabb rokonsággal lazább „flottákba” tömörülve vadásztak és gyűjtögettek a sekély tengerekben.
Ma is szabadtüdős halászatból élnek
A rokon népek körében is lenézett és megvetett tengeri samáknak számos nehézséggel kellett szembenézniük a modern időkben. Egy részük kénytelen volt a szárazföldön keresni megélhetését, más részüket emigrációba hajszolta a különösen a fülöp-szigeteki muzulmánok részéről erős idegengyűlölet (történik mindez annak ellenére, hogy a samák nagy része mára áttért a szunnita muzulmán hitre).
Jórészük napjainkban is szabadtüdős halászatból élnek, hagyományos életmódjuk azonban mára szinte teljesen eltűnt. A sama halászok lélegzetüket több mint két percig is képesek visszatartani. Sokuk ezt a képességet mára szó szerint aprópénzre váltotta, a halászok turistalátványosságként merülnek a vízbe dobott érmék után.
Merülésnél élettani változások lépnek fel
Ahogy a többi aktívan merülő emlősnél, úgy az embernél is megfigyelhetőek a merülés során bizonyos jellegzetes élettani változások. Az ún. merülő reflex (diving response) során lassul a szívverés (bradikardia), beszűkülnek a periferiális erek, védve ezzel az oxigénhiányra érzékeny szerveket, a lép pedig összehúzódik, oxigént kötő vörösvértesteket juttatva ezzel a véráramba. A jelenség a teljes emberi fajra általános, mértéke azonban jócskán eltérő lehet.
A Sama halászok egy-egy munkanap akár napi öt órát is hypoxiás, azaz oxigénhiányos állapotban töltenek. Ez az elképesztő teljesítmény a biológusok figyelmét is felkeltette.
A Koppenhágai Egyetem és a kaliforniai Berkeley kutatói ultrahangos orvosi berendezésekkel felfegyverkezve jelentek meg falvaikban. A vizsgálatok kiértékelése során meglepődve tapasztalták, hogy a samák lépe jelentősen nagyobb, mint a szárazföldön élő rokon népeké. Ezt érdekes módon nem csak a halászoknál figyelték meg, az a népcsoport nőtagjaira is jellemző. Ebből kiindulva a kutatók sejtették, hogy a jelenség magyarázatát valahol a gének szintjén kell keresniük.
Genetikai mutációkat mutattak ki
Korábban úgy gondolták, hogy a hypoxiás állapothoz való alkalmazkodásnak nincs genetikai alapja. Kellő akarattal és gyakorlással valamelyest hozzáedződhet az ember, ahogy teszik azt évről-évre a Himalája csúcstámadói. Az indonéz szigetvilágban tapasztaltak ennek ellenkezőjéről győzték meg a kutatókat.
Majd’ két tucat, szárazföldi rokonaiknál hiányzó genetikai mutációt sikerült leírni a samák DNS-éből. Az egyik ilyen mutálódott gén, a PDE10A, melyet korábbi, egereken végzett vizsgálatokból már ismertek a kutatók. Ez a gén a pajzsmirigy-hormonok működésére van hatással, s bár embereken nem, de kísérleti állatokon már bizonyították e hormonok és a lép mérete közti összefüggést.
A fentiek tankönyvi például szolgálnak a humán természetes szelekció kapcsán, bizonyítva ezzel, hogy fajunk ugyanúgy folyamatos átalakuláson, ha úgy tetszik, evolúción megy át, ahogy a többi élőlény is.
Ezen mutáns gének feldúsulása kapcsán több hipotézist állíthatunk fel. A legkézenfekvőbb talán, hogy a sama-bajauk azon ősei, akik rendelkeztek ezekkel a mutációkkal, jobb és ügyesebb halászok voltak, ezáltal több utódot, nagyobb családot tudtak eltartani, így sikerrel adták tovább génállományukat.
Pomichal Krisztián
Nyitókép: Tengeri nomádok valahol Dél-Kelet-Ázsiában (James Morgan matadornetwork.com)
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
