Szokatlanul erős kádmiumsárga háttér előtt mindenféle tárgyak, eléggé laza elrendezésben. Jobbra egy Thonet-szék szépen hajlított farészei látszanak egy egyszerű asztal előtt. A kissé hanyagul elhelyezett terítő közepén, mint egy hosszúnyakú gúnár, fehér váza magasodik, a háttérben egy kép a falon, ferdén, lecsúszva, legalábbis úgy látszik…
A keret viszont díszes, míves, talán pont ezért remekül ellenpontozza a kép belső, kevésbé kidolgozott karakterét. A festményt Galimberti Sándor készítette 1909-ben, és az Enteriőr Thonet-székkel és Gauguin metszettel címet adta neki. Megállapíthatjuk, hogy a kép nem éppen tipikus kifejeződése a századelő képzőművészetének. Hiányzik a tudatos képszerkesztés, (nyilván szándékosan), esetlegesnek hat a kompozíció, szokatlan a színválasztás is. Meghökkentő lehetett akkoriban az ilyen ábrázolás, amikor még csak legfeljebb csírájában jelent meg a modernizmus Európában. Galimberti Sándor, és mint látni fogjuk, felesége, Dénes Valéria is már nagyon korán az impresszionizmus és az expresszionizmus határán alkották meg életművűket.
Már jó ideje tudtam e művészházaspár egykori működéséről, de képeikkel nem nagyon lehetett találkozni. Az újrafelfedezésük előfutára talán a Dénes Valériának az a most is kiállított festménye, az 1912-ben keletkezett Bruges látképe lehetett, amit 2019-ben a Falk Miksa utcai Műterem Galéria aukcióján láttam először: magas kikiáltási áron kínálták, harminchat millió forintért. De most a Magyar Nemzeti Galéria hiánypótló életmű-kiállítást szentelt a két korán elhunyt művésznek, A Galimbertik címmel. Az életük során készített feltehetőleg több száz festményből – jelen tudásunk szerint – csupán alig több mint negyven kép maradt meg. A többi valószínűleg elkallódott vagy elpusztult a két világháborúban, ezért a kiállításon Wanted címmel bíztatják a látogatókat, hátha valakinek van még tudomása az életművek egy-egy darabjáról.
„Galimberti Sándor születésének 140. évfordulója figyelmeztető jel volt, hogy ideje újra górcső alá vennünk ezt a máig feltáratlan életművet, amely nem egyetlen festő, hanem egy szorosan együtt dolgozó festőpáros közös œuvre-je. Galimberti második felesége, Dénes Valéria egyenrangú festőtárs, sőt bizonyos tekintetben a hazai piktúra Galimbertinél is merészebb megújítója volt. Túlzás nélkül állítható, hogy Galimbertiék az első világháborút megelőző időszak magyarországi festészetének legradikálisabb, legszabadabb, minden konvenciótól és társadalmi kötelékektől mentes, végül csoportosulásoktól is függetlenedni tudó, saját utas művészpárosává váltak. A Nemzeti Galéria a hazai művészettörténész-társadalom sok évtizedes adósságát törleszti. Első alkalommal rendeznek az alkotópáros jelentőségéhez méltó kiállítást, melyet az első valódi monográfiának tekinthető kiadvány kísér” – olvashatjuk a művészházaspárról a kiállításon.
Mindkét művész tragikusan fiatalon halt meg: Galimberti Sándor harminckét évesen, Dénes Valéria pedig harmincnyolc éves korában. Muszáj már itt az elején leírni a történetüket: az első világháború kitörésekor menekülniük kellett Párizsból, választott második hazájukból. Festményeiket a franciák rekvirálták, ami pedig megmaradt belőle, az nagyrészt elkallódott, mire végül Hollandiában otthonra leltek. Galimberti Sándor nehezen viselte, hogy miközben Európában háború dúl, ő nem a hazáját védi, ezért 1915 áprilisában jelentkezett a hágai konzulátuson. Hamarosan vissza is tértek Magyarországra, majd miután besorozták a hadseregbe, a festő a pécsi tiszti iskolában kezdte meg a szolgálatát. Felesége egy forró nyári napon hideg kútvízzel hűtötte magát, ezt azonban korábbi betegségétől legyengült szervezete nem bírta: olyan súlyos tüdőgyulladást kapott, hogy néhány nap múlva meghalt. Temetése napján Galimberti a budapesti Műcsarnok mögött a szolgálati revolverével szíven lőtte magát. Kisfiúk, Márió még nem volt háromesztendős, amikor árván maradt. „Életük a nemzetközi siker kapujában tört ketté, ígéretes pályájukkal olyan kettős életmű szakadt meg, amely páratlan a modern magyar festészet történetében” – olvashatjuk róluk a kiállításon.
A tárlat azonban nemcsak a művészházaspárról szól, hanem az egész családról. Galimberti Sándor édesapja, Luigi Galimberti trieszti festőművész volt, aki szintén olasz felesége örökségének jóvoltából került Magyarországra. A Kaposvár határában örökölt óriási földterületen kezdtek el gazdálkodni, ezért a családfő lassan elhagyta eredeti hivatását. Sándor Kaposváron kilenc gyermek közül ötödikként született, ott végezte iskoláit, közepes eredménnyel; rajzból kapott egyedül dicséretet.
Galimberti édesapja Alajosra magyarosította a nevét, és bár a trieszti művészeti akadémián végzett, másodrangú festőnek számított. Alkotásai közül a két kaposvári látképe maradt az utókorra, melyek finom realista ábrázolása magával ragadja a nézőt. Rajzai közül a Két tölgyfa című tollrajz-tanulmánya szintén kiemelkedő színvonalú.
Galimberti Sándor fiatal korában a legjobb művészeti iskolákba járt. 1901 őszén a budapesti Iparművészeti Iskola díszítőfestészeti osztályán folytatta tanulmányait, ám rövidesen elege lett a konzervatív intézményből, és a nagybányai művésztelepre utazott, ahol Réti István növendéke lett. Később nagy hatást gyakorolt rá Hollósy Simon is, akit követett Técsőre, a mester nyári iskolájába. 1905 telén Rippl-Rónai tanácsára beiratkozott a párizsi Julian Akadémiára. Érdekesség, hogy 1906-ban az iskola legerősebb emberének választották, miután birkózásban legyőzte a szobrásztanoncok bajnokát. 1907 őszén már kiállító művészként szerepelt a Salon d’Automne-on egy máig ismeretlen portrétanulmányával.
Nagybányát elhagyva, 1908 végén Galimberti Sándor szülővárosába, Kaposvárra utazott, de nem a családjánál szállt meg, hanem Rippl-Rónai Józsefékhez költözött, pontosabban már előttük lakója lett a városszéli Rómahegyen álló villának, amit abban az évben vásárolt a mester. Ő maga és a felesége csak a következő év tavaszán költözött az új birtokra. Rippl-Rónai közelsége erősen befolyásolta festői kibontakozását, ám Galimberti igyekezett megőrizni egyéniségét, nehogy az idősebb mester hatása alá kerüljön. Rippl-Rónai azonban minden tekintélyét latba vetve így is mentorálta fiatal barátját. Az ő közbenjárására került a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Körének (MIÉNK) kiállítói közé 1909 tavaszán, valamint külföldi ösztöndíjakhoz is az ő révén juthatott. Ez a szoros, kollegiális barátság Galimbertit élete végéig elkísérte: később Budapesten, sőt Párizsban is, egészen a világháború kitöréséig, számos alkalommal töltött együtt hosszabb időt a két festő.
A továbbiakban Galimberti Sándor és Dénes Valéria szépséges, nyugalmat árasztó, többségében Nagybányán készült tájképeit csodálhatjuk meg. Az István toronyból remek kilátás nyílik a városra és a templomra. Többen is készítettek képet innen az itt alkotó művészek közül, mint például Lanov Mária Lelátás az István toronyból címmel. A legismertebb kép talán Ziffer Sándoré, akinek a piros cserepes barokk plébániatemplom tetszett meg.
De ki is volt az a Lanov Mária (Marie Provázková, 1880–1951)? Galimberti kétszer nősült. Első felesége az említett cseh származású, szintén festőművész Lanov Mária volt. Jó néhány képpel szerepel ő is a mostani kiállításon.
Galimberti csak 1907-ben tért vissza Nagybányára, ahol 1908 őszéig maradt. Itt állt elő az a különös helyzet, hogy a korábbi és a majdani felesége is egyidejűleg a művésztelepen tartózkodott.
A kiállításon látható Lanov-portré Réti Istvánt ábrázolja. Másik képe, a Nagybánya látképe télen című festménye igazán szép tájkép, ahogy Galimberti Sándor Elégett fák Nagybányán című alkotása is, egy romantikusnak ható díszes keretben, nagyvonalúan megfestve.
Galimberti Sándor halála előtt búcsúlevelet hagyott hátra: „Egy koporsóba tegyetek. Szegény kis makim a jó ég áldja meg. Anyám és testvéreim és titeket számtalanszor csókol Sandro. A gyűrűket hagyd rajtam!”
„Olyan volt ez a két ember, mint két sudár fa, amelyek egyenesen nőnek egymás mellett anélkül, hogy az egyik alárendelné magát a másiknak, hogy az egyik elvenné a napfényt a másiktól.” (Simon Jolán).
AGalimbertik. Galimberti Sándor (1883-1915) és Dénes Valéria (1877-1915) életmű-kiállítása 2025. január 26-ig tekinthető meg a Magyar Nemzeti Galériában.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. október 27-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
