A mai napon arra emlékezik az egyház, amikor Mária, negyven nappal Jézus születése után bemutatta gyermekét a templomban, Istenre bízva őt és önmagát, mindkettőjük sorsát. Lelkében átadott mindent, ami által emberi bizonytalanság és félelem lett volna benne a jövővel kapcsolatban.
Az ünnep népi elnevezése Gyertyaszentelő Boldogasszony (latinul: Purificatio Beatae Mariae Virginis), hiszen ezen a napon az ünnepi szentmisék előtt a lelkiatyák gyertyát szentelnek a templomokban, mely a Krisztussal, a Világ Világosságával való találkozást jelképezi.
Így, a mai ünnep részben a Fény ünnepe. Az Úr Jézus tüzet, fényt hozott a világ sötétjébe és azoknak a lelkébe, akik Istenre bízzák magukat. Mária anyai szeretete is Krisztushoz, minden világosság forrásához vezeti azokat, akik oltalmát és közbenjárását kérik.
Eleink, akik a természet erőit kiszolgáltatottabban tapasztalták meg, a mai napot a téli évszak csúcspontjának tekintették. Biztató, reményt adó jel ilyenkor világosságot gyújtani. Egyes vidékeken szokás volt az újszülött csecsemőjüket nemrég világra hozott asszonyokat a Szűzanya oltalmába ajánlva megáldani ezen a napon.
A szentelt gyertya az egyik legősibb jelkép, mely magát Jézus Krisztust szimbolizálja. Mint ahogy a gyertya elfogy, miközben világosságot nyújt, úgy Jézus is fölemészti saját magát, hogy másokat szolgálhasson. Ebből ered a gyertyaszentelés hagyománya.
A gyertyaszentelés szertartása több száz év után is megmaradt, és a katolikus egyház ma is élő hagyománya. Az 1092-es szabolcsi zsinat a kötelező ünnepek közé sorolta ezt a napot. A 20. század elejétől tanácsolt ünneppé vált.
Azóta ezen a napon az egyház azt a mintegy egymillió férfit és nőt is ünnepli, akik a világon megszentelt életet élnek. A szerzetesi közösségekben ezen a napon megújítják a szerzetesi fogadalmat. Az egyházban ezen a napon imádkoznak a papi és szerzetesi hivatásokért.
Eleink életében a szentelt gyertyához is kötődtek szokások:
Február második napjához, a Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepéhez népszokások és hiedelmek is kötődtek:
„A gyertya, fényt ad, világít a sötétben, lángja nem csak hangulatos fényt és meleget ad, de jelkép is számunkra. Önmagát emészti fel, miközben világít és melegít. Semmit sem veszít fényéből, lángja erejéből, miközben meggyújt egy másikat. Ezért jelképe Krisztusnak, aki irántunk való végtelen szeretetéből életét adta értünk. Nekünk is gyertyává kell válnunk. Ahogyan a gyertya önmagát emészti fel, miközben világít és melegít, nekünk is így kell élnünk embertársaink körében. Istentől kapott fényünkkel – talentumainkkal – nekünk is világítanunk kell!” – írja elmélkedésében Farkas Zsolt esperes-plébános, a Jópásztor Alapítvány elnöke az ünnep kapcsán.
Forrás: Pesti Ferencesek, vasárnap.hu, Magyar néprajzi lexikon
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
